Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

JANKOVICH FERENC:

A művész és hősei

Grigorij Csuhraj négy filmje

A szovjet mozik immár negyedik filmjét mutatták be, s ez már komoly múlt egy rendező életében, különösen akkor, ha mindegyiken végigvonul az alkotó világnézete, emberlátása, munkásságának humánus szemléletmódja.

A negyvenegyedik története: egy halászleány, a forradalom katonája, mesterlövész, beleszeret egy fehérgárdistába. Rövid boldogság után azonban felismeri, hogy ellenség. Az is marad, s megöli kedvesét

A Ballada a katonáról című filmje, amely külföldön is megrázta a nézőket, egyszerű eszközökkel, egy fiatalemberről szól, aki tud másokért élni, tud hinni abban, hogy a boldogság mindenkit egyformán megillet. A tiszta és önfeláldozó ifjúság balladája ez.

A Tiszta égbolt vallomás egy nehéz időszakról, amelynek súlya azonban nem tudta leteríteni az igazán nemes emberi természetet. A főhős, aki a jellem próbáját kiállja, egy pilóta. Hősiesen harcol a fasiszták ellen, majd sebesülten, öntudatlan állapotban az ellenség fogságába kerül, övéi igaztalanul megvádolják, de a megrágalmazott kommunista mégsem veszíti el hitét az ifjúságban, a pártban és az eljövendő igazságtételben.

Az Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony hőse egy Guszakov nevű idős állatorvos. Példás munkásélet után, hajlott korában, hosszú útra indul a messzi Északra, hogy meg tévedt leányát a jó útra vezesse, jobbá, Igazabbá, emberibbé tegye. Itt ismét egy csuhraji motívummal találkozunk: valaki a nehéz pillanatokban beavatkozik más emberek életébe, hogy segítségükre legyen. Az öreg látja, hogy leánya csak önmagának él, s ezért kemény szavakkal ostorozza. Guszakov tulajdonképpen hőstettet hajt végre: a lelkiismeret hőstettét.

Mi a közös vonás, amely e négy film hőseit rokonítja? Elsősorban az aktív alkotó látásmód, s az a cselekvő figyelem, amellyel az életet szemlélik. És a hit, hogy van boldogság, hogy a jó végül legyőzi a rosszat Egyszerű igazság ez, de mily drága is nyugtalan korunkban, amikor minden sarkigazság újra megméretik. Ez a jóság- és igazságszemlélet lényeges vonása Csuhraj Íratlan művészi hitvallásának.

Csuhraj filmjei leginkább őrá, magára hasonlítanak. Hadd mondjak el egy történetet.

1960. őszén a „Ballada” két főszereplőjével, Zsanna Prohoren- kóval és Vologya Ivasevvel a kurszki bányászok klubjába igyekeztem, a film első ottani bemutatójára. Csuhraj nem volt velünk: időközben, sajnos megbetegedett.

A pódium díszletei mögött feltűnt egy jó harmincas külsejű férfi, a bánya egyik technikusa.

— Szabad kérdeznem — kezdte —, a film rendezője nem azonos-e azzal a bizonyos Csuhraj- jal, aki Kalinyin mellett század- parancsnokoskodott?

— Nem tudom —; feleltem —, i nem ismerem személyesen.

— Márpedig én a fejemet teszem rá, hogy azonos. Közlegény voltam a században. Később megsebesült, elszállították a frontról, azóta nem találkoztam vele, de ő lesz, bizonyosan!

— Miből gondolja?

— Mindig arról beszélt, rendező szeretne lenni. De nem is ez a lényeg. Mert a filmből tüstént ráismertem. Ügy, ahogyan emberekre szokás ráismerni. Mondom, a fejemet teszem rá...

Moszkvába visszatérve, felhívtam Csuhraj t és beszámoltam neki az esetről. Azt mondta, valóban tiszt volt, harcolt és valóban leszerelték egy sebesülés után.

Később, egy volt katonája, V. Kljonov A negyvenegyedikből ismét ráismert. Levelet írt a MOSZFILM stúdióba. Idézzük szavait;

„Az én emlékezetemben még mindig a főhadnagyi egyenruhában él, úgy, ahogyan utoljára láttuk, amikor a magyarországi tábori kórház után azzal a reménynyel utazott el, hogy talán felveszik majd a filmművészeti főiskolára. Annak a századnak a katonája ír most önnek, amelynek a Kalinyin-i ütközet óta ön volt a parancsnoka, ön készített fel morálisan és fizikailag az elGrigorij Csuhraj

lenséggel való találkozásra... Csak tegnap láttam a filmjét. Bizonyos voltam benne, hogy ön képtelen valami gyengécske, szürke dolgot csinálni: ha már egyszer nekifog valaminek, akkor amúgy istenigazában csinálja, beleadja testét-lelkét”.

V. Kljonov elégedetten írt arról, hogy Csuhraj, a rendező, méltó utódja és folytatója Csuhraj csapattiszt munkásságának.

S ez így igaz. Csuhraj filmjeinek hősei nem holmi üvegházi körülmények között maradnak hűségesek ahhoz, ami jó és igaz, hanem nehéz viszonyok, tragikus sorsfordulók idején is. Csuhraj művészi programjának másik lényeges vonása: a világ minden gonoszságával szembeszállva, hűség a jóhoz.

Marjutka jellemének, lelkivilágának igazi kifejezése: a szerelem. Az a tény, hogy a férfi, akit szeret —mint utóbb kiderül —, kérlelhetetlen ellenség, csupán a konfliktus mélységét igazolja. Csuhraj művészetét az teszi a legjobb értelemben korszerűvé, hogy nagy \ szavak, kongó frázisok, demagóg fellengzősség nélkül, a lényegben és önnön lényegéből fakadóan hűséges a forradalomhoz.

Filmjének hőse az az egyszerű ember, aki a maga gyakorlatával bizonyítja be, hogy ő a forradalom folytatója, hűséges Leninhez és semmilyen körülmények között nem feledkezik meg kötelességéről. Ilyen ember a Ballada Szkvorcovja. Megsemmisít két fasiszta tankot, s a nézők egy része azt hihetné, hogy ez a hőstett véletlen, hiszen Aljosa „tulajdonképpen ijedtében tüzelt”... De amikor a filmben a hátországban látjuk, amikor fiatal jellemének megannyi szép vonása ott is kibontakozik, világossá válik, hogy a fiú a fronton sem tehetett másként....

Igaz jellemek, életszerető emberek. .. Olykor bizony nagyon fontos, hogy a művész országvilág előtt kimondja: az emberek tulajdonképpen természettől fogva jók. Fontos közbeszólás ez a polgári művészettel, és az egész burzsoá ideológiával folytatott vitába, mert megcáfolja azokat az embert rágalmazó kijelentéseket, hogy a halandó mindig is alantas, egoista lény volt és marad.

Jellemző „véletlen”, hogy Csuhraj első filmje a polgárháború időszakában játszódik, a második húsz évvel később, a harmadik pedig már napjainkban végződik, míg a negyedik a szó szoros értelmében mai. Mintha a rendező szándékosan indult volna el mesz- sziről, hogy azután a mához közeledve még jobban ki tudja bontani például Asztahov, vagy Guszakov fejlődését. így olyan jellemek története sorakozik fel, amelyek az élet által bőkezűen mért, súlyos megpróbáltatások közepette csak még jobban megedződnek, tisztábbak és erősebbek lesznek. Olyan nép jellemét testesítik meg, amelyeket nem kényeztet el az élet, de mégis végtelenül optimista.

Csuhraj azok közé a fiatal szovjet filmművészek közé tartozik, akik az utóbbi tíz évben tűntek fel. Az életről akartak szólni, annak minden drámaiságáról, s mélységes, belülről fakadó optimizmussal elmondják róla a teljes igazságot. Csuhraj filmjei arról tanúskodnak, hogy a rendező megtanulta mestereitől, Szergej Jutkevicstől, Mihail Rommtól, hogyan kell fejleszteni a forradalmi humanizmusnak azokat az alapvető hagyományait, amelyek mindig is a szovjet filmművészet egyik legfőbb sajátosságát adták.

Jakov Varsavszkij

szovjet filmkritikus

Szőlőlopók

Kala-bala ... E kalimpáló szókkal jellemzem zagyva hangulatom: míg lebúvok négyk ézlábra a holdban, hogy föl ne tűnjön alakom.

Kala-bala ... A hűs húsú tavasz rügy-tűzre s virág-lángokra ha nem gerjedez: biztos, hogy jégcsípejű az, — de már elnyílott hi rtelen.1 Kala-bala ... A lelkem nem üres, sőt nagyon is zsúfolva kong: izgalmak egymásra hányt halmaza elrendezetlen peng, sikong és minden levél-ziz zenésre a többi cserép-han gon felesel —• Kala-bala ... Egy szállongó sóhaj virág-hangon elmorzsolva, felesel. Tavasz-őszön a hald világ nillangó zenét szűr reád: bástya mögéből míg lesed, hogy leereszkedik a hold az árokba, mint jegyesed — és jönnek a szőlőlo pók, botladozva a haraszton: s a hold-szűz és a föld-asszony kis hugocskái megfe jik a tőkék duzzadt tőgyeit.

ÉBLI KATALIN:

Hajnal

.... Az ébredés csak álom: az éjen átszitálom a fényeket.

Az álom nem örök.

Nap-rokka pörög keleten.

Műszakot váltanak az üvegcsarnok ég alatt a csillagok.

A füvek kihegyesednek s a faleveleknek zöld tüze kigyúl.

A létnek is fel kell gyorsulnia« az idő szaporán méri a perceket.

Gyors ritmusa van a tájnak.

— jegenye-oszlopok állnak árnytalanul.

Cirokseprő-sugarak tisztogatják az utakat s a tereket.

Egy kéményből kihajolva, mintha karmester volna, hajlong a füst.

Pillantásom messze elér: körös-körül kék és fehér a ragyogás.

A Föld-anya örül neki, s gyermekeként dédelgeti a hajnalt.

Katkó István:

SÉTÁK

M felvételi irodán ismerked- tünk össze. A tisztviselő ™ * azt rhondta, hogy várjunk. Leültünk a fal rriellett húzódó lócára, én a plakátokat bámul- gattam, ő kivett a táskájából egy almát és kettévágta.

— Mifelénk ilyen szercsika terem.

— Nálunk is — mondtam, s ekkor néztem először az arcába.

Később mások is jöttek. A tisztviselő körbejáratta a tekintetét, bizalmatlanul és fürkészve, mint odahaza a piacfelügyelő, s magához intett kettőnket.

— Maguk a huszonhetes építkezéshez mennek.

A villamoson is csak hallgattam. Kuti is az utat nézte, aztán azt mondta:

— Ezzel jöttem ide a pályaudvarról.

— Én is — feleltem.

Az építésvezető átvette tőlünk a munkalapot. Alacsony, puhaarcú ember volt. Viccesnek találtam, hogy piros svájci sapka van rajta.

— Együtt akarnak dolgozni?

Én vállat vontam, de Kuti azt

válaszolta:

— Ha lehetséges.

Három hatalmas tűzfal közé volt beszorítva az építkezés, az utcától pedig deszkapalánk választotta el. Mindjárt bekentem szalonnával a talicska kerekét, hogy ne zörögjön annyira. A deszkajárat levitt a mélybe, hol olyan sárga volt a homok, mint nálunk kinn a szurdoknál.

— Ebbe könnyen szalad az ásó — mondta Kuti.

Dél felé odajött az építésvezető.

— Látom, jól viszik a talicskát.

— Dolgoztunk a gátnál eleget.

Biccentett és elment.

A deszkafészerben ebédeltünk. Kuti, amikor a tányérjába mérték a levest, mellém telepedett. Amíg ettünk, nem szóltunk egy szót sem. A kenyér belét a paprikás lébe mártogaíta, s én, mintha most pillantottam volna meg, érdeklődéssel méregettem. Sesző- ke haja volt, rövidre vágva, orra meg hegyes. A nap kicsalogatta bőrén a szépiákét.

— Te hány éves vagy?

Letette a kanalat.

— Húsz.

Megkínáltam a Kossuthtal.

— Annyi, mint én.

Kongattak, aztán szedelőzködtünk. A deszkajáraton kopogott a bakancsunk. Már derékig be- állhattunk a homokvágatba. Kuti a markába vett egy kis homokot, s mintha hógolyó volna, megcélozta vele a palánkot.

— Te tudod, milyen ház épül itt?

— Nem.

Amikor én leértem, ő akkor indult felfelé a deszkajáraton. Egész nap így volt. Némán mosolyogtunk, amikor utat engedtünk egymásnak. Fenn dömperek szedték fel a homokot, minden negyedórában jött egy. A tűzfalak közelében légcsákánnyal verték szét a régi épület maradványait. A hang százszorosán felerősödött.

A szálláshelyre megint jócskán villamosoztunk. A háromemeletes épületet a lakók „Bundásho- telnek” hívták. Most a gondnok kérdezte tőlünk:

— Maguk egy szobába akarnak kerülni?

Bólintottunk.

Amikor bevonultunk, egy lilavörös öreg figyelte, hogyan rakjuk ki holminkat az ágyra. Aztán odajött.

— Ti testvérek vagytok?

Mosolyogtunk a kérdésen.

A zuhanyra várnunk kellett, addig az asztalnál üldögéltünk. Ott hevert egy képeslap. Kuti olvasni kezdte, aztán megbökött a könyökével.

— Nézd csak, ez a Bara Margit.

— Így ismered őket?

— Szeretek moziba járni.

Vacsora után azt mondta Kuti:

— Gyere, szétnézünk a környéken.

Mentünk az úton, elhaladtunk egy hasszú gyárkerítés mellett, aztán a kirakatokat nézegettük. A sportszerboltnál Kuti nevetett.

— Akik ezt a sátrat megveszik, azoknak nincs lakásuk?

— A hegyekbe szoktak vele menni — mondtam.

Legyintett.

— Magyarországon nincsenek is magas hegyek. A tanító egyszer azt mondta, hogy a mieink