Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

Egy spanyol író hitvallása

Antonio Ferres könyve

Orsi Ferenc:

GIZIKÉ

»

V

1

~Az életben, a napban és a szélben, az emberben, a szeretet- ben, s a hajnali, holnapi fényben nincsen okom, hogy kételkedjem” — írta López Pachoco, spanyol költő egyik versében, melyet Antonio Ferres, a polgárháború „legyőzöttjeiről” -szóló regényének mottójául választott. Ferres azokról az emberekről írta meg hitvallását, akik életük kockáztatásával védelmezték a köztársaságot, s akik ma is hősies erőfeszítéssel őrzik emberségüket a bör- tönrácsok mögött, s a fogház falain kívül.

Asunción, a vidéki tanítónő a férje nyomait keresve érkezik Madridba, a negyvenes évek elején. Ismeretlen ismerősök segítik lépteit, anyák és nővérek, hozzátartozójukat sirató emberek, a ..legyőzötték” nagy családja, Útja végét Guadalarreal jelenti, a börtön, ahol férjét kivégezték, s ahol férje harcostársa raboskodik. Federico, az orvos a rácsok világában sem engedi, hogy úrrá legyen rajta a reménytelenség, hogy társai megfélemlítve, tehetetlenségre kárhoztatva beletörődjenek sorsukba.

Mit tehet egy rab a szuronyok, a börtönfalak árnyékában? Egymagában semmit. De ahogy a külvilágban sem hagyják el egymást a „legyőzőitek”, úgy a fogházbeliek is megtalálják a módját, hogy az összefogásban újra felismerjék a maguk erejét. A határokon túl fegyverek dörögnek, egyre közeledő, győzelmes fegyverek, és Spanyolország népe reméli, hogy számára is elhozzák a szabadságot. Ez a reménysugár is elegendő ahhoz, hogy a mozdulatlanná dermedt emberek újra éledni kezdjenek, izmaikat próbálgassák.

Juanitó, aki gyermekként vészelte át a madridi ostromot Fre- derico és bajtársai oldalán, most is megtalálja a cselekvés útját: a partizánokhoz csatlakozik. Don Miguel, a hivatásos katonából vedlett börtönőr csalódottan veszi tudomásul a riasztó híreket, az ő egyéni sorsában a kiábrándulás jelzi a közelgő fordulatot. A rabok pedig, az ítélet nélkül elítélt vesztesek éhségsztrájkba lépnek. Az emberek megint megtalálják a közös nyelvet, egy célra törekszenek, s ennek érdekében félre tudják tenni a vélt vagy valódi ellentétek választókorlátjait; közös akaratban, erőben egyesülve messzire elhallik szavuk;

Ferres megrázó regényének („A legyozöttek”) nem csupán az emberi sorsok szűkszavú körvonalazottságában, a mai Spanyolországról — elsőként — szóló híradásában rejlik az értéke. Írása az összefogás erejébe vetett hit apológiája. (Dankó Éva fordítása, Kossuth Könyvkiadó, 1965.)

H. Gy.

csak vakondtúrások a Mont Eve- resthez képest.

Ráhagytam.

Később, amikor a házakra tett fényreklámot bámulgattuk, azt mondtam:

— Nálunk csak a szövetkezeti boltnak, meg a cukrászdának van kirakata.

— Nálunk is.

Már a belvárosban kódorog- tunk, amikor megkérdeztem tőle:

— Te mért jöttél el otthonról?

Nem felelt mindjárt. Egy kerthelyiséghez érkeztünk, benn cigányzene szólt.

— Igyunk meg egy pohár sört.

Hátul még volt hely a konyhabejáratnál. Itt jöttek-mentek a pincérek. Csak palackos sört lehetett kapni. Egy üveg Kinizsit hozattunk. A sör jó hideg volt.

Benéztünk a konyhabejáraton. Alacsony, szőke mosogatólány pillantgatott Kutira, az meg integetett' neki barátságosan, mintha már régóta ismerte volna.

— Iszunk még, vagy megyünk? — kérdeztem.

Kuti mosolygott.

— Holnap írok haza kettő

lánynak is. i

Kedvetlen lettem.

—Én csak a címemet írom meg anyámnak.

Kapuzárás előtt hazaértünk a „Bundáshotelba”.

Szobatársainkat nem zavarta, hogy köszönés nélkül jöttünk- mentünk. Tudomásul vették, hogy mi ketten, akár a testvérek: együtt járunk az építkezéshez és esténként nyakunkba vesszük a várost.

Találomra fordultunk jobbra- balra, lődörögtünk az utcákon, néha megittunk egy-egy üveg tört.

Legtöbbször állóhelyes vendéglőben.

Néhány dolgot kitaláltunk sétáink közben. Egyszer alacsony, fekete ruhás hölgy kutyát sétáltatott. Nyomába szegődtünk és hol elölről, hol a háta mögül lestük a kutyát. Az idős nő észrevett minket és gyanakodva figyelt hátra-előre. Amikor a ház kapujához ért, mi is megálltunk. Tetszett nekünk, amint ijedten beoson a folyosón, és visszanéz, nem követjük-e?

Máskor az egyik iskola előtt húzódó vaskorláton egyensúlyoztuk magunkat. Én a közepéig tudtam elmenni. Kuti is. Az iskola- szolga az ablakból figyelt minket, s csak ennyit mondott:

— Jobb dolguk nem akadt?

Igaza volt.

Azt hiszem, később Kuti is megunta a céltalan esti sétákat a városban. A földszinten a társalgóban sakkoztak, kártyáztak televízióztak az emberek. Egyszer megálltam és benéztem. Kuti is megállt. Aztán ingerülten szólt rám:

— Gyerünk!

A villamosmegállónál azt kérdeztem tőle:

— Most mit csinálunk?

Cipője hegyével bökdöste a

járda szélét.

— Ha akarsz, visszamehetsz.

Persze, nem mentem vissza.

De ezen az estén alig szóltunk egymáshoz. Mintha közénk állt volna valaki. Csak a Duna-partig mentünk le, ott kavicsokkal dobáltuk a hullámokat, és hamar mentünk lefeküdni. Másnap este a vacsora után, hogy kiengeszteljem, magam mondtam:

— Gyere, menjünk sétálni.

Fürkészett, s aztán halvány

mosollyal mondta:

— Ahogy akarod.

Leültünk egy téren a padra.

M

ár a tanárképző főiskolán úgy vélekedtek róla: jópofa lány.

Itt a faluban, ahol ezen az őszön második tanári esztendejét kezdte meg, szintén ilyen vélemény alakult ki az emberekben.

Nem volt ebből a minősítésből különösebb kára, de haszna sem. Most mégis elkeserítette, s voltak olyan pillanatai, amikor megalázónak érezte.

Nemrég, hogy betöltötte a huszonnegyedik évét, csaknem búskomorság szállta meg. A születésnapok mindig felpattan- tanak valamiféle önvizsgálatot és a huszonnegyedik születésnap rendkívül alkalmas arra, hogy egy magányos lány némi számvetést tegyen.

„Egy nőnek, ilyenkorra illik megalapozni az életét” — hallotta az édesanyjától.

De mit alapozott meg ő? Diplomát szerzett fizika, matematika szakon. Állást kapott egy 2400 lelket számláló faluban. Még lakása is van a régi tanítói házban. Nagy lakás: két szoba, konyhás.

Látszólag tehát vágányon van az élete. Csak éppen...

Az idén télen ismét fűtetlen lesz a nagyobbik szobája, magányosak lesznek az éjszakái, ha a párnája mellé rakott táskarádiót lekatüntja az imalomból meghallgatott éjféli zene után?

„Ki figyel oda?” — hallja naponta a bárgyú slágerből alakult cinikus szállóigét.

_ Tényleg: ki figyel oda, —

őrá? Tavaly az első félévben egy idősebb kartársnője és az igazgatója odafigyeltek: az óráira. Aztán belezökkent a tanításba, kialakult a stílusa, nem vallott szégyent sem a szak- felügyelő előtt, sem a bizonyítványosztáskor.

Most már az iskolában is leginkább csak a gyerekek figyelnek oda.. Megtartja az órákat,

Hallgattunk. Én tépdestem a leveleket az orgonabokrokról, Kuti csak bámult maga elé.

— Mi bajod?

— Semmi.

— Valamit csinálnunk kellene, — hajoltam hozzá.

Nevetett, s ebben volt valami bántó.

— Ott ül egy lány. Menj oda, és mutatkozz be neki.

Néztem én is a lányt. Színes kartonruhában volt, táskájában kotorászott, aztán észrevette, hogy bámuljuk őt.

— Egyedül?

Zongorázott ujjaival a pad támláján.

— Vagy te, vagy én.

Várta válaszomat. Fél szemmel Kutit figyeltem, a másikkal a lányt. Már indult volna, de egy kerékpáros fiú kanyarodott be az úton és lefékezett a lány padja előtt.

— Erről is elkéstünk — mondta Kuti, aztán a váltamra telte a kezét.

— Gyere, ne hülyéskedj!

Némán kísértem az utcán. Kuti megállt egy üzlet előtt és tenyerével a bádogtáblára vert, amelyre címfestő varázsolt ko- pasztott csirkét.

— Igazad van, valamit csinálnunk kellene.

Moziba mentünk. A film régi volt és rossz. Álmosan üldögéltünk a sötét nézőtéren. A szünetben az előcsarnokban perecet vettünk. Nem ízlett. Azt hiszem, Kutinak sem.

Másnap a szálló folyosóján plakátot tettek ki: „Aki tud

ping-pongozni, jelentkezzék a házibajnokságra.’’

Megálltunk a plakát előtt. Kuti rám sandított.

— Nekem rövid, erős leütéseim vannak—

utána korrepetál a gyengébb tanulókkal, aztán...

A művelődési házba nem jár szívesen. Tavaly még nagy reményei voltak, de csakhamar észrevette, hogy az egyik tanártársa, aki mellékállásként szakköröket vezet, féltékenyen nézte a nyüzsgést. Tapintatosan visz- szavonult és ma már csak a könyvtárba néz be.

Tavaly ilyenkor, szüret táján rengeteg meghívást kapott.

— Giziké, jöjjön fel a hegyre!

A hegy pincét jelentett és vendégeskedést. Ekkor terjedt el róla, hogy jópofa lány. Pedig csak vendég volt. A többiekkel együtt énekelt, s nevetett.-A legkellemetlenebb az ő helyzete volt.

Erre is csaík később eszmélt rá.

Voltak és vannak ma is őszinte barátai. Sándor bácsihoz, az igazgatójához mindig szívesen megy. De amikor a házigazda jelentős pillantás közepette fülébe súgja, hogy a mai vendég milyen befolyásos, nagyhatalmú ember, legszívesebben fordulna vissza.

Az ilyen vendégeskedés legjobb szórakozása: a tippelés.

Előre megtippeii, hogy a mai vendég mikor tér rá viccek ürügyén arra a kérdésre:

— Hogy bírja egyedül az életet?

Kipróbálta egyszer a menetrend további állomásait is.

A presszóba tértek be egy „méregerős duplára”. A vem dég, egy múzeológus — akivel éppen egy öreg ház műemlékké nyilvánításáról tárgyaltak, mert akkor az állam tataroztat- ja —• egyébként rokonszerves férfi volt. A házigazda apró pillantásokkal mérte fel a helyzetet, majd családjára hivatkozva nagy szabadkozások közepette sietve távozott.

A negyven év -körüli férfi nyomban hangot változtatott. Néhány fitymáló szóval elintézte a vendégséget, majd őszinte hangon érdeklődni kezdett.

Ű is őszinte volt.

A múzeológus hazakísénte.

A kapunál természetes mozdulattal lépett utána. Érthetetlen arccal nézett rá, amikor búcsúzóan nyújtotta a kezét.

— Most elkerget, Giziké? —• kérdezte.

— Nem tudom semmivel megkínálni — mondta ő. S töprengett. A főiskolán együtt járt egy fiúval. Szerették egymást. Értékes ember volt. Most tovább tanul. Alkalmazott matematikát. Azóta nem volt senkié. így van.

ősz volt, a hegy felől erjedő mustok szagát hozta a szél.

Beengedte.

Másnap, az esti házigazda illedelmesen köszönt. Túlságosan illedelmesen — vagy csak úgy érezte.

Sokáig nem tudta elűzni annak az éjszakának az emlékét. Nemegyszer rajtakapta magát, hogy az iskola előtt elrobogó hivatalos kocsik után pillant. De egyik sem volt a múzeumé. Nem akart szerelmi trófea lenni senkinek a gyű j teményében.

Fél év múlva a hetedik, nyolcadik osztályosokat tanulmányi kirándulásra vitték. A múzeum is szerepelt a tervben.

Remélte, hogy nem találkoznak, de lelke mélyén nagyon hitt a viszontlátásban.

A férfi szeme kissé megreb- bant, amikor a gyerekek mögött belépett az őskori kiállítás ajtaján.

Udvariasain köszönt, külön neki is.

Aztán nagyon szakszerűen, de nem a gyerekek színvonalán, magyarázni kezdett.

A festett agyagedények kultikus díszítéseinél akadémiai magaslaton sziporkázott.

Ő úgy érezte, hogy ez neki szól, hogy ezzel köti össze az elszakadt szálat...

Betöltötte a huszonnegyedik évét. Fizika, matematika diplomája van, állása, szolgálati lakása...

Megkezdte a második évet.

Úgy érzi: a télen már nem lesz fűtetlen a nagyobbik szoba.

LOVÁSZ PÁL:

KÉT RATZ

HARANGVIRÁG

Talajból hajló ringó lágy vonal, lilába feslő pompa idefenn; parány tengerszem, harmatgyöngy-edény, körötte leng aranykori jelen.

Csodáld és mondd ki a nevét:

BARACKLEVELŰ HARANGVIRÁG!...

Földhöz kötött és mégis égi lény

GYŰSZŰVIRÁG

Kék erdőárnyék mélyén nyitogat élet-halál-szerelem-titkokat.

Emberrel egyívású sors jutott itt néki is, s mert meg nem futhatott- szerkonyhájában gyökök, képletek biztos tudójaként részt, elemet old, köt, vegyít, s

szelíd talárba rejt óvó-pusztító sárga mérgeket.

De eszköz mégis, küldött minha csak. i földtájra ejtett, sze rető virág: kitárt szemérmén remeg a bibe. világfoganás mása, kicsinye — áramlik rajta, csillan az idő. örökkévalóságba elv ívő.