Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
BOKROS JÁNOS: Á X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás Az első impressziónk a kiállításon a felsorakoztatott anyag meglepő gazdagsága és sokrétűsége. Csaknem 700 műtárgy sorakozik itt egymás mellé, képek, rajzok, szobrok és kisplasztikái művek. ízlések, látásmódok, attitűdök és alkotómódszerek legkülönfélébb változatai — egy széles ívű skála dús részjelenségei vonulnak fel. A második impresszió szintén kellemes: művészeink tudása, mesterségbeli készültsége magas, ecsetkezelésük fölényes, térérzékelésük biztos, színeik élnek, pezsegnek, kavalkádjuk néha szinte lefegyverzően hat. A technika, a formák fogyatékosságaiért alig lehet elmarasztalni a résztvevők közül bárkit is. Mit tükröz, mit fejez ki hát ez a jelentős művészi tudás és tehetség, mi foglalkoztatja napjainkban a 700 műalkotás létrehozóját? Ha erre válaszolni próbálunk, kiállítási tapasztalataink már nem lesznek ennyire kellemesek és megnyugtatóak. Kezdjük a festészettel. A felsorakoztatott képek közt tallózva gyakran élvezzük vizuális megjelenítésük árnyaltságát, nemes szikrázását, színeik örvénylését, a vásznak atmoszférikus telítettségét. Egy idő után azonban már zavaróan kezd hatni ez a technikai bravúrosság. Olyanféle érzésünk támad, mintha a gondolatokat, a tudatos felismeréseket, a jelenségek, az élő valóság mozzanatai közti mélyebb összefüggéseket helyettesítené ez a mesterségbeli fölény, áradó dekorativi- tás. A formaváltozások élő, pezsgő fejlettsége mellől gyakran elmarad a művészi gondolkodás konstruktivitása, a logikai átfo- gásra való hajlandóság, az érzelmi és racionális sűrítés tartalmassága. Valami áttekinthetetlenség, atomizáltság honol a vásznak nem kis részén, egyféle, nehezen elemezhető és még nehezebben feloldható balsejtelmű szorongás, elégikus-tragikus bánat, tárgytalan, ködös riadtság. Kevés a képeken a ráció és az előremutató humánum — bárbennyire jogosnak és helyénvalónak is tartjuk művészi érzékelését mindannak, ami olykor nyomasztja, béklyózza a ma emberét. Pontosabban: gyakorta csak érzékelnek a művek, de sokszor a látványon túl nem jutnak, egy kiharcolt, kigyötrődött világnézet alapján egységet nem adnak. Széttöredezettséget, színek és vonalak vad kakofóniáját sugározza például Bartha László: Téli Balaton című képe. összemosódik benne ég és föld levegő és víz — „mindenek vesznek, tűnnek" a művész képzeletében. Mennyire más Szentiványi Lajos: Szeles Bala- ton-ja: harsognak, szinte mozognak színei, lélegzik nála a megjelenített valóság, ember és táj finom összeolvadása az élet örömét sugározza. Meglehetősen ritka azonban az utóbbi jellegű kép, a festmények nem kis része áttekinthetetlen, nyüzsgést, kusza gomolygást szuggerál a nézőnek. Ritka az olyan klasszikus harmónia, válságok leküzdésében kiformálódott biztonságos, szilárd festői látás, tartásnak és szemléletnek az a végső nyugalma, mint a Barcsay Jenőé, vagy Kmetty, Jánosé. Barcsaynál a geometrikus formák nem széttagolnak, de egységbe forrasztanak, egyenletesen mély tónusai nem a széthullást, az atomokra bomlást idézik fel, hanem a világ megértésére törnék. Kmetty emberszeretete pedig témát és miliőt voltaképp másodlagossá tesz, átvilágol a szemléltetett jelenségek valóságburkán. Szemléletükhöz valamiképpen kapcsolódik Eigel István: A Nyugati című kompozíciójával: az emberi akarat és cselekvőkészség, a világ megváltoztatásár a irányuló szándék hirdetése ez. Nagytehetségű alkotók állnak szemben ezzel a — kiküzdött harmóniát és életigenlést — valló művészi szemlélettel. Kondor Béla impozáns érzékletességű képein — a Darázskirály-on, vagy a Férfi konstrukcióval címűn gúny és mély kételkedés honol. Az ember itt magára marad az ellenséges, vagy közönyös világgal folytatott harcában. Csernus Tibor: Nádas-a Csontváryra emlékeztető szomorúsággal és prófétizmussal hirdeti az élet buja, roppant biológiai vegetációját, s azon keresztül a pusztulás folyamatát. Tudatossággal és művészi érzékkel megalkotott művek ezek. Nyomukban azonban másodlagosságra, epigo- nizmusra hajló festők nem kis rétege jár, próbál divatot csinálni abból, ami alkotóiknál vívódás és ezzel együttjáró bizonyos diszharmónia, egyelőre feloldatlan belső küzdelem és őrlődő szomorúság. Még fejlettebbek, kialakultab- bak e tendenciák a grafikai részben: a mesterségbeli képzettség még nagyobb, a riadtság, a szorongás még fokozottabb. A rajzok jó részére valami „eredendő" drámai jelleg, tragikus hajlandóság jellemző, elegyítve groteszk és bizarr elemekkel. Kérdező, de a kérdéssel meg is elégedő, fojtott nyugtalanság légköre érzik e műveken. Az Auschwitz-téma itt' a sötét melankólia, és a kétségbeesés lelki állandósításának lesz az eszköze. A túlsűrítés, az érzelmitúlzás következtében nem ritkán a lényeg vész el, a „kétségbeesés mámorának” tobzódó, néha tetszelgő kifejezése közben a részek .felfalják” az egészet. Sajnos viszonylag nem sok olyan grafikus- művészünk van, mint Raszler Károly, akinek lapjain az élet mély megélése, az igazi drámaiság egyszersmind értelmes elhatározottságot lehel, vagy Makrisz Zizi, aki a bizarr, a groteszk a meglepő és túlzó elemeket is tágabb és előre mutató gondolat kifejezésére használja fel. A fiatalabbak közül Csohány Kálmán folklórból, népi képzetkincsekből merítő, vitalitásra törekvő rajzai ragadtak meg, s némileg Gross Arnold manók és képzeletbeli lények romantikáján átsugárzó gondolatisága. A kifejezés, a művészi szemlélet nagy különbségei mellett valahol rokon egymással a két fiatal grafikus alkotói magatartása, embersége. Lényegében hasonló jelenségeket mutat a szobrászat is, azzal az eltéréssel, hogy valami időtlen lebegés, történelmietlenség borong a szobrokon. Túlteng a portré: eleve adott jelenségek és adott tartalmak megörökítésére ad ugyanis alkalmat, az emberi fejek mintázása közben nem kell oly mértékben a kikutatatlan társadalmi összefüggések meglátására törekedni. Elég sok éppen ezért a szobrok közt az állóképszerű, élettelen leírás, a stati- kusság, az önismétlő másodlagos^ ság. S a társadalmon kívüli lebegés érzetét a nézőben időnként az emberi tartásnak természetellenes, meghökkentésre szánt ábrázolása is erősíti. „Anya gyermekével”, „Olvasó”, „Lányka ugró- kötéllel”, „Vetkőző nő” — nem túlságosan újszerű témákról vallanak a kompozíciócímek, s a szobrászati akadémizmusnak . e feltűnését éppenséggel nem mindig enyhíti, jellegzetességét nem mindig fedi el az emberi mozgás és testtartás groteszksége, túlfeszítettsége, természetellenessége. A szobrok sokaságából Somogyi József mélyen átélt, drámain karakteres Sirató-ja válik ki, a kiállításról jövet elsősorban ennek, és Kerényi Jenő Csontváryjának emléke kísért el bennünket. Sok a kísérlet? Formában, technikában, ecsetkezelésben, tér- szemléletben, festői dekorativi- tásban és vonalépítésben valóban sok az újszerűség, az érdekes és meglepő eljárás, szokatlan és figyelemre méltó konstrukció. S ennek ellenére mégis úgy érezzük: kevés a kísérlet ezen a kiállításon. Kevés az eredeti, eddig nem volt gondolati árnyalás, továbblendítő eszme, a rendező és eligazító emberi értelem villanása, új valóságszférákat feltáró, humánus elvszerűség. Minderre van törekvés, lehetőség, pozitív szándék, sőt eredmény is, de egyelőre még megközelítőleg sem annyi, mint amennyi a technikai készség terén megnyilvánul képzőművészetünkben. A művészi gondolatnak fel kell emelkednie, nőnie nálunk, a „kéz” tudásához, a mí- vességhez, egyenrangúan át kell fognia mai életünk és valóságunk eleven, áramló folyamatát, — ebben összegeznénk mindazt, amit láttunk a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, ezen a kétségkívül nagyméretű, művészi seregszemlén. FENYŐ ISTVÁN SZEMEK Kerüljük egymást, mint a csillagok, s ölelnénk egymást, mint a tengerek. Közöttünk néha hidegség ragyog, de égető és vibráló szemek, szivárvány-színben t obzódó szemek körüllebegnek, mint az illatok. Naprendszerünkbe m égsem illenek, ha lopott fényű bolygócsillagok. A zöld szemek csaló gató lidércek, sötétségben foszfores zkáló fények, mocsarakba vagy temetőbe csalnak: az acélszürkék, mint a forrás, tiszták, a mélykékek őrzik tengerszem titkát, melybe a sötétbarnák belehalnak. KATONA JUDIT: Szokd meg a telet! Szokd meg a telet! Még jöhet nagyobb hideg mi üldöz. Sok tűnt kemény telünk követ s új fagy az életünkhöz. Szokd meg a telet! Hisz tudod törvényes, nagy tanúnak jöttél. Hát miért vallatod magad helyett a múltat? Szokd meg a telet! Ez a tél. Hó hull csókodra, s mégis a harcod ez és ez kísér új tavaszok elé is. Szokd meg a telet! Ismerős. Bíztasd szíved: ne féljen! S békítsd, ha néha ott időz a csönd — havasfehéren. Iskolázottság és tájékozottság A ligha túloz, aki azt .állítja, hogy az utóbbi néhány évben az iskolai képzésben olyan eredményeket értünk ei, amelyekkel méltán dicsekedhetünk. Az országban felnőttek ezrei ültek iskolapadba, s gyakran kétszeres szorgalom, s háromszoros fáradság árán pótolták amit korábbi kényszerű körülményeik miatt elmulasztottak. Ismerek olyan falusi vezetőt, aki annak idején — de valóban — a nevét is nehezen körmölte alá az első hivatalos írásnak, s ma pedig jogi diplomát őriz okmányai között. Ha ez nem felemelő, akkor azt hiszem minden emberi dolog keveset ér. Ha említett barátunk egyedül lenne, vélhetnénk szerencsés kivételnek. De mellette ott van Kovács János, Jéhl Ferenc, s egy nagyon hosszú lista, akik még csak nem is vezetők, s mégis „kijárták” a szerintük szükséges iskolát. Mindemellett azonban az is igaz, hogy kialakult nálunk valamilyen iskolakultusz. Gyakran csak arra építünk: van-e az illetőnek megfelelő végbizonyítványa, oklevele, diplomája. Ha van, akkor jó. ha nincs — nos, akkor vagy kötelez, zük a megfelelő szintű tanulmány elvégzésére, vagy pedig megköszönjük addigi szolgálatait. Félreértés ne essék: a végzettségi előírások helyesek, kell, hogy különböző beosztások betöltésénél mérvadó legyen az iskolázottság, a képzettség. Az is igaz azonban, hogy eleve téved, aki csak az iskolázottsági oldalt nézi, s csupán erre próbál építeni. Mert nem minden a diploma, s nem egy életre szóló, s minden helyzetben alkalmas végbizonyítvány a pecsétekkel lezárt, gondosan őrzött tanulmányi értesítő. Nem árt néha szót ejteni arról, hogy a diplomásdinak van egy másik, a figyelemből gyakran elterelődő oldala. S ezt jobbadán csak akkor vesszük észre, ha olyan embert találunk, aki megmaradt saját bizonyítványánál, még akkor is, ha azt húsz éve szerezte, s azt tekinti mindennek. Ezt a felfogást táplálja az a közhangulat, amelyik időnként szinte az ember fölé helyezi a képzettségről szóló igazolásokat, lemondva minden egyébről, még olyanról is, ami természetes tartozéka az életnek, a munkánaik. Itt van például az a járási népművelési felügyelő, aki több mint húsz esztendeje szerzett tanítód oklevelet. Munkáját lelkiismeretesen végzi, s tevékenységét általában jónak mondják. Van azonban egy zavaró körülmény: egyszerűen nem lehet rábeszélni, hogy legalább kiegészítse húsz éve szerzett ismereteit. Pedig — ezt világosan kell látni — az az oklevél csak alapul szolgált az induláshoz, olyan ismeretanyagot nyújtott, amelyiknek a birtokában el lehet igazodni a továbbiak között; S most vegyük élő újfent azt a nagyon szorgalmas, törekvő embert, akit az elején már említettünk. Róla körülbelül elmondhatjuk: nagyon mélyről indult, s nagyon magasra jutott. Nem beosztásban, hanem emberi teljességben. Vagy talán mégsem? Sokat beszélgettünk, s az eszmecserék közben kiderült, hogy jogi végzettségével teljesen elégedett, s nem tartja fontosnak, hogy ahhoz tegyen még valamit. Elégségesnek tartja az egyetemén szerzett ismereteket. Úgy hagyjuk meg ebben a meggyőződésében, hogy korántsem értünk vele egyet. A korszerű műveltség többet feltételez, mint amivel ő rendelkezik. Induljunk ki a következőből: soha nem volt története során ennyire mozgékony, változékony a világ, mint mostani állapotában. Uj és még újabb tudományos eredmények követik egymást, s olyan földrészek öltenek új arcot szinte egyik napról a másikra, amelyeknek a történelme évszázadokon át nem is állóvízhez, hanem befagyott tóhoz hasonlított. S az a kép, ami húsz évvel ezelőtt többé kevésbé kialakult, már régen elavult, s jó ideje inkább fakult, csak körvonalakat mutató festményhez hasonlít. Hogy az új helyzetről valamilyen kép is legyen, ahhoz a vitrinben őrzött diploma egyedül kevés. Kell jó sok tájékozódás hozzá. S különben hangyaszorgalmú, céltudatos barátunknál talán ennek hiányát kifogásoljuk: az új ismeretekét, a tájékozottságét. Mert a dolog csak így teljes. A téma kapcsán a közelmúltban megnéztünk néhány községi könyvtárat, pontosabban a nyilvántartó könyveket az olvasókról, s a statisztikát a tagokról. Hogy sok a fiatal közöttük, s ők alkotják a könyvtári tagok többségét az jó, de nem a legjobb. Mellettük nagyon szívesen láttuk volna a községi tanács elnökét, titkárát, a tantestület tagjait. Ebben a látványban azonban kevés helyütt volt részünk, így aztán valarjjit nem értünk. Egyebek között azt, hogyan serkenthetik önművelésre, tanulásra a falvak lakóit, ha ők nem ezt teszik. Hasonló helyzetbe kerültünk akkor is, amikor a termelőszövetkezeti vezetők önművelésre, tájékozódásra irányuló törekvéseiről érdeklődtünk. N em kétséges egyáltalán, hogy a falusi vezetők mindkét keze tele van munkával; Kis túlzással: gyakran a nap huszonnégy ónája is kevés tennivalójuk elvégzéséhez. Azt is tegyük azonban hozzá, hogy tapasztalataink szerint nagyon sok az olyan részmunka, amihez nem kell sem tanácselnök, sem titkár, sem iskolaigazgató, s mégis ők csinálják. Ha máshova nem is, de ezek helyére feltétlenül beférne a tájékozódás, az önművelés. Mert az már ú'or hiszem világos, hogy az iskolázottság csak kezdet, s a diploma, az oklevél még nem végeredmény, csupán jól megalapozott indulás. Szolnoki István
