Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
Földes György Brecht és a angolok Kutyaharapós — A Berliner Ensamble előadása egy olyan Brechtet mutatott be nekünk, amilyent még sohasem volt alkalmunk látni. A mi Brecht-előadásaink — valljuk meg — tulajdonképpen gyermek- előadások voltak; most' a felnőtt Brechtet élvezhettük ... — Harold Hobson, az egyik legismertebb angol polgári kritikus írta ezt a „Sunday Times” című nagy londoni hetilap legutóbbi számában. Penelope Gilliatt meg így írt a „The Observer”-ben: — Azt vártuk, hogy az előadás nehézkes lesz, hiszen németek játszanak a színpadon, s azt gondoltuk, hogy egyoldalú lesz a játék, hiszen marxista szellemű társulatról van szó. Leesett az állunk a csodálkozástól és a vén Old Vic-ben olyan előadásoknak lehettünk tanúi, amilyenekről Sir Laurence Öli vier és Joan Littlewood álmodhattak, amikor az Old Vic- ből Nemzeti Színházat csináltak. A külföldi együttes játéka teremtett igazi Nemzeti Színházat patinás, régi színházunkból...” Folytathatnánk még a kritikák idézését. Hiszen a „The Times”, a „The Guardian” és nem utolsósorban a londoni rádió kritikái is szuperlatívuszokat zengtek azokról az előadásokról, amelyekben a néhány hónapja nálunk (a budapesti Vígszínházban) szerepelt „Berliner Ensamble” színészei mutatták be a napokban — a Nemzeti Színházzá lett „Old Vic” színpadán — az „Arturo Ui"-t, a ,.Koldusoperá”-t és a Brecht által átdolgozott, Shakespeare-i „Coriolánus”-t. (A „Coriolánus” próbái különben éppen akkor folytak Berlinben, amikor a Bertolt Brecht által alapított, s felesége, Helene Weigel vezette nagyszerű társulat egy része Budapesten játszotta az „Arturo Ui”-t, ,a „Koldusoperáit és a „Kis Mahagonny”-t.) Kenneth Tynnan, az egyik legismertebb angol esztéta — aki a kritikák után külön cikket írt a „The Observer^be — megállapította: „a német nyelvű előadások és a nyár ellenére a londoni színházi közönség lázba jött: ez az igazi színház.” Brechtet már nem kell „felfedezni” Angliában. Több művét s éppen Tynnan és Sir Laurence Olivier kezdeményezésére — játszották már az elmúlt években. De — mint arra a Helene Weigel. Ekkehard Schall, Wolf Kaiser, Christine Gloger és a többi nagy- szerű színész, s a tehetséges, Brecht kezdeményezéseit nem dogmatikusan értelmező, a brechti szellemben önállóan alkotó rendezők teljesítményét elemző és jellemző londoni kritika rámutatott — most olyan Brecht-előadá- sokat láttak, amelyek fel tudták tárni „Brecht sokoldalú dialektikáját”, hitelesíteni tudták — ahogy Tynnan írta — „miért hitt, minden keserű tapasztalata, minden illúziót megvető gesztusa ellenére Bertolt Brecht az értelem erejében.” A „Berliner Ensamble” — és az igazi Brecht! — közönséget és kritikát egyaránt elragadó, hatalmas sikere több nyugatnémet liberális-ellenzéki lapot is állás- foglalásra késztetett. S — például — a hamburgi „Zeit” is nagy cikkben ismerteti a Német Demokratikus Köztársaság színházi társulatának londoni vendégszereplését, s a forradalmi szellemű „Berliner Ensamblé’-t „az értelem és a harcos emberség hirde- tőjé”-nek nevezi. Max von der Grün pedig —i ez a nyugat-németországi Dortmund-ban élő, kiváló író és publicista, aki már többször szót emelt az ellen, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban született irodalmi alkotásokat nem engedik be a Német Szövetségi Köztársaságba — arról írt cikket, hogy „Brecht színháza mindenütt sikert arat és arathat, csak éppen Erhard kancellár birodalmában nem.” A cikkíró idéze a mai Nyugat-Németország egyik „tekintélyé”-nek, Heinrich von Brentano volt külügyminiszternek azt a kijelentését, hogy „Brecht engem egy korcsmái verekedőre emlékeztet.” A „bonni fejek” egyikének a korcsma jut eszébe Bertolt Brechtrői. Pedig a „Korcsma Jenny” alakjában — és minden „vagány” figurájában — az emberi elaljasodás ellen küzdött, s minden művében, sajátos közvetett eszközökkel, de félreérthetetlenül az értelmes és igaz élet eszményét mutatta fel a „Koldusopera”, az „Arturo Ui”, a „Kurázsi mama” nagy írója. Vagy talán éppen ezért nem tetszik, nem tetszhet ő a bonni „nagyTörténetem hőse, Bodor Ennő, — ahogy mondaná szokás — „jól tartotta magát” és csak tíz évvel ezelőtt nősült meg, amikor már betöltötte ötvenedik esztendejét. Bodor szülővárosa jelentős beruházásokhoz jutott akkoriban, és több ksisebb-nagyobb új vállalat kezdte meg működését. A tanácsnál arra gondoltak, hogy az egyik nagyüzem élére hazahívják a város szülöttjét, „a Bodor- gyereket” Pestről, ahol már évek éta az egyik minisztériumban dolgozott. A gondolatot tett követte: előbb szóban, majd írásban hivatalosan is felkérték. Bodor Ernő nem szabadkozott. Hazament vállalatvezetőnek a szülővárosába. Két-három év alatt rendbe tette a vállalat dolgait, aztán mély, pihentető lélegzetet vett, és az egyik nyáron kéthetes beutalással elutazott a Duna mellől Ba- latonföldvárra, üdülni. Ott ismerte meg a lányt — pesti lányt — Gereben Alizt, bent a Balaton kellcis közepén, úszkálás közben. A lány a szomszéd üdülőben lakott, és elég volt egy-két kirándulás, hegyi túra a Balaton zalai partján, két este a Keringőben, hajnali barangolás a földvári fák alatt, és máris felengedett Bodor Ernő zárkózott szive. Aliz huszonegy éves volt, és kacér. Ernő ötvenhárom éves volt, i és naív. Igaz, jóképű, magas termetű, izmos és korát meghazudtoló, friss férfiember. A manapság szokásos szabálytalan szabályossággal kezdődött a szerelem. Bodor Ernő egy hónap múlva feleségül vette Gereben Alizt és hazavitte a feltűnően csinos, szőke, erősen pin- gált ,és — jóindulatú jelzővel: — korszerűen öltözködő feleségét. Ahogy múlott az idő, az ifjú menyecske egyre inkább belebátorodott az ottani életbe: ivott, flörtölt, játszotta a dámák magatartása erősen kirítt a környezetéből és bántóan feltűnővé vált. — Nem tudom, miiért tűri Bodor Ernő Alizka félrelépéseit, hiszen ez a nő lassan már az egész városé — jegyezte meg epésen az egyik jóbarát, a gyakran szokásos férfi-pletykálkodás közben. — De Bodor Ernőé is! — felelt rá különös nyomtatókkal a másik jóbarát, hangos derültség közepette, az országszerte ismert régi anekdota mintájára. Ezt akkor így még nem lehetett igaznak mondaná, de annyi bizonyos, hogy Aliz frivol viselkedése miatt Bodoréknál lassanként napirenden volt a perpatvar. A mindig pedáns Bodor elhanyagolta külsejét, gyűrött ruhában és szennyes ingben járt. Inni kezdett, pedig azelőtt a józanságáról ismerték: türelmetlen volt beosztottjaihoz és elhanyagolta a munkáját, holott addig példamutatóan dolgozott. Amikor egy napon Bodor hazatért a hivatalából, se vacsora, se asszony. Alizka hajnaltájt vetődött haza. Bodor hangtalanul fogadta, s levette az asszony bőröndjeit a szekrény tetejéről: — Menj haza az anyádhoz, mielőtt még valami vad dolgot cselekednék! — szólt aztán csendesen, és megfontoltan, azzal a régi határozottsággal és kimértséggel, amely Bodor Ernőt egész életében jellemezte. Az asszony csomagolt és ment. Hat hónapig tartott a válóper, és Bodor Ernő ötvenhat éves korában ismét szabad emberré vált. De Aliz nem múlt el nyomtalanul, a krízis sokáig tartott. Bodor még többet ivott, kocsmázott, j gyűrötten járt-kelt, a munkája ! egyre rosszabbodott. ! Már-már úgy látszott, hogy le kell váltani, amikor a megyei ■ központ igazgatójának eszébe }u- 1 tott a megoldás. Szűkkürű értekezletet hívott össze Bodor Ernő megmentése céljából. Amikor előadta tervét, a vállalat legidősebb, dolgozója, a hatvankét jiyes Kerekes Dániel így szól“ Jó terv, ügyes terv. Régi igazság: kutyaharapást a szőrivel... * Néhány nap múlva egy nyúlánk, negyven körüli, csinos asz- szony kopogott be Bodor Ernő vállalatvezető aj táján: — Kozák Ilona vágyóik — mutatkozott be. — A vállalat munkáját vizsgálom, és terveket kell készítenem az adminisztráció csökkentésére. Aktatáskájából elővette a megbízólevelét, amelyben a megyei központ bővebben is kifejtette azokat a tennivalókat, amelyek miatt Kozák Ilona központi revizort egy hónapra kihelyezték. Bodor hosszan, nézte az írást, aztán" még hosszabban rajta felejtette a szemét Kozák Ilonán és csak ennyit mondott: — Rendben van. Ügy végezze a munkáját, ahogy jónak látja. — Szeretném, ha a vállalatvezető elvtárs is segítene... * Kozák Ilona munkához kezdett. Megvizsgálta a könyveket, ellenőrizte a bizonylatokat, egy- ben-máiban változtatást kért, egyszerűsítette az ügyvitelt és észrevételeit naponta kétszer- hárömszor is megbeszélte a vállalatvezetővel. Es persze, szerét ejtette annak is hogy másról is beszélgessenek, ne csak az ügyvitelről. — Bodor elvtárs szeret-e olvasgatni? — kérdezte egy alkalomírtál Iloné, ami kor éppen nem hivatalos ügyeikről esett szó. Bodort meghökkentette a váratlan kérdés. — Legalább három éve nem volt könyv a kezemben — felelte őszintén, némi bűntudattal, s másnap kikérte a városi könyvtárból Balzac: Szamár bőrét, aztán Gárdonyi Géza: Egri csillá- gok-ját, majd minden másnap egy-egy újabb könyvet. Három hét múlva már Selye professzor stresset forgatta S mivel az ember azonos időben egyszerre két helyen nem lehet, nyilvánvaló, hogy amíg Bodor Ernő otthon olvasott, addig nem lehetett lsem a városi étteremben, sem a kocsmában, de amikor nem olvasott, nyugodtan együtt tölthette a,z idejét Kozák Honával. S hogy Kozák Hona ellenőr közelsége nem volt hatástalan Bodorra — az bármilyen furcsa is — először Bodor inge gaUérján látszott meg, de persze a munkáján és a józanságán iis. Jól vasalt, tiszta ing került ismét minden nap Bodorra és a munka ismét úgy égett a keze alatt, mint valamikor fénykorában, a rosszul sikerült házassága előtt. — Qsoda történt — mondták a vállalatnál — Bodor megint a régi. — Jót tett neki Kozák Ilona — jegyezték meg a barátai. — Helyre való menyecske — mondogatták az asszonyok. Okos' is, özvegy is. független is. Meglátják, ebből lesz valami. * Letelt a négy hét. Kozák Hona megbízatása is lejárt. Egyszerűsített egy kevelset a vállalati adminisztrációin és szinte észrevétlenül rendbehozta Bodor Ernőt is. A vállalatvezető nem sokat teketóriázott,, két hét múlva bement a megyei központba, először felkereste Kozák Ilonát., aztán a központ igazgatóját. Ö volt az eevik tanú az anyakönywezető előtt. A másik tanú a hatvankét éves Kerekes Dani báosi, aki néhány héttel ezelőtt azzal példálózott, hogy a kutyaharapást a szőrivel kell gyógyítaná... diósból, aztán a csokoládétortából... krémes már •nem is kell. Az émelyítő. Hirtelen megrázkódtam. Anya nagyon messziről rámkiáltott. Amikor feirezzentem, majdnem a kályhán feküdtem, égett szag terjengett a konyhában. A hajam megpörkölődött. — Mit csinálsz? — kérdezte, de csak olyan anyai szemrehányással. Utána el is mosolyodon. Juliska néném is rámmosolygott, erőltetve, bambán, aztán így szólt: — Megtennél nekem egy szívességet? Én már lejártam a lábam, fáradt vagyok. — Aztán magyarázta anyámnak: — Tudod, orvosnál voltam, és borzasztó hosszú volt az út. Ki akarom magam kúráltatni, emiatt a hízás miatt... Felírt valami gyógyszert, azt kellene kiváltani a patikából. Ugye, megteszed? — fordult újra hozzám. Elővette a receptet, elém rakta, egy húszpengőssel. Nehézkesen álltam fel, anyám szemrehányóan nézett rám. Éreztem, hogy tekintetével azt mondja: Nem szégyelled magad, miért nem lódulsz már? De én azért is lassan készülődtem. A gyógyszerre nem kellett várni. Gyorsan elkészült, öt pengő hatvan fillért fizettem érte, amit a gyógyszerész rá is vezetett a receptre, tintával. Zsebrevágtam a visszajáró pénzt, a tasakot. a gyógyszerrel — és a receptet kezemben lábéivá, kiléptem az utcára. Szaporán lépkedtem. A szomszéd kirakatnál megtorpantam,. Cukrászda volt. Nagy cukrászda. Néztem a hóvirág játékát a kirakatüvegen, egymást kergették a formák. Meleg csapott vám az ablakon keresztül. Diós! Csokoládétorta!... Észre sem vettem, hogy egyre sűrűbben esik és a recept a kezemben ázik... A patikus frissen írt tintája összefolyik, a számok már olvashatatlanok. A három számjegy összefolyt egyetlen pacává. Hiába fújtam, hiába dörzsöltem, a tintafolt csak nagyobb és maszatosabb lett. Némán, megdermedve álltam. A könnyű hócseppek megcsiklandozták az orrom hegyét, a fülemet. Szemem rebbenés nélkül tapadt egyetlen barnáspiros pontra: mignon! Puncsos mignon!... Éreztem az ízét a számban! Zsebembe nyúltam... Játékosan megcsörgettem az aprót. Élveztem, hogy ennyi pénz még sohasem volt nálam. ..Mi lenne, ha ennék?” — forgott bennem a gondolat Aztán a recept balsarkán, a menők”-nek? .;. A. nagy pacát néztem.. Távolabb tartottam... Oldalt néztem és megnyugtattam magam: nem, nem látni a számokat. Körülnéztem, emberek siettek mellettem, nyakukat válluk közé húzva. Mor- ziolgatva markoltam össze az aprópénzt... kifelé húztam. Hirtelen a kirakatüveg mögül öcsi arcát láttam. Gúnyosan nevetett: „Uborkát nem szabad? A mellettem elhaladó evikkeres úr, ijedt arcomba bámult, két, feketén csíkozott foga rámvigyorgott. Hideg siklott végig a hátamon. Ujjaim elemyedtek és az aprópénz csengve hullt vissza a zsebembe. Dideregve értem a szobába. Juliska néni a helyemen ült. Ruháját felhúzta a combjáig, és hájas-eres lábával a gőzölgő lavórban pancsolt. Abban, amiben az arcom szoktam mosni. Nyújtottam neki a receptet, a tasakot az orvossággal, és a pénzt. Kényelmesen hátradőlt, egyik talpával a másikat dörzsölgette élvezettel, amíg átnézett mindent. Éreztem, keres valamit. Tekintete megakadt a tintapacán, aztán rám nézett: — Mennyit fizettél? Megijedtem a tekintetétől, és zavartan feleltem: — öl... öt hatvanat. — Ilyen sokat? Pedig az orvos azt mondta, alig kerül valamibe. — Sunyin a földre nézett. Majd a recepten ólálkodó pacára fricskázott mutatóujjával, s mintha egy megkezdett mondatot folytatna, nyugodtan mondtat — Miért mázoltad el a számokat? Arcom tűzbeborult, szólni szerettem volna, de már nem tudtam. Anyám hangja megelőzött, védelmezőn sziszegte: — Csak nem gondolod?! Aztán lassan felém fordult. Szeme érintése erősebb volt minden szónál. Feltört belőlem a zokogás. Az ajtót sarkig csapva rohantam le a pincelejáratig. Itt legalább nem lát senki, csak a hó, meg a szél. Forró fejemet a hideg vasajtónak nyomtam, és sírtam. Lépések közeledtek. Öcsém érintette meg a vállam: — Ne sírj — mondta — nézd, anya küldte. Ránéztem. Nagy, kifli alakú uborkát tartott a kezében. Megettem. Tudtam, hogy lopta.
