Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-01 / 205. szám

4 WeíM WEGTFl 1TOPTTJSÄQ f§8§. saepfemlter l; A legidősebb KISZ-titkár n megye legidősebb KISZ- ** titkárával találkoztam Györkönyben: a 43 éves Ho­rovszky Sándorral. Fiatalos moz­gású, jótartású ember. Egy év­vel ezelőtt választották meg a györkönyi fiatalok az alapszer­vezet titkárává. Nem túlságosan gyakori, hogy 18—20 éves fiúk és lányok maguknál jóval idő­sebb embert választanak meg vezetőjüknek. Sok esetben in­kább idegenkednek a közép- korúaktól. Valami igazság talán van is benne: a most negyven­ötven évesek egészen más kor­ban voltak fiatalok, mások vol­tak a gondjaik, problémáik és így néhány esetben tévesen íté­lik meg a mai fiatalokat. Horovszky Sádor, amikor megkérdeztem tőle, vajon miért őt választották, mosolyogva csak ennyit válaszolt: — Mert magam is fiatal va­gyok. A KISZ-szervezet sokat tevé­kenykedik a faluban, gyakran hallatják hangjukat a fiatalok. Tavasszal például amikor meggy szezon volt, kivonultak a sző­lőbe meggyet szedni. A munka nem volt nehéz, tulajdonképpen észre sem vették, hogy dolgoz­nak. De az alapszervezet kasszá­ja 600 forinttal gyarapodott. Akkor még úgy tervezték, hogy balatoni kirándulásra fogják költeni az összegyűjtött pénzt, később aztán meggondolták. Augusztus 20-án a KlSZ-szer- vezet bált rendezett. Jól sike­rült, sokan voltak és újabb 1800 forint került a pénztárba. Most már úgy döntöttek a fiatalok, vagyis ahogy a titkár mondta a „kollektív vezetés”, hogy in­kább gyűjtenek még egy ideig, és sportfelszerelést vásárolnak. „Önellá ók’> a györkönyiek: ta ­valy az ugyanígy összejött pénz­ből rádiót, lemezjátszót vásá­rolták maguknak, tavasszal pe­dig nekilátnak és elkészítik a sportpályát. A termelőszövetke­zet vezetői megígérték, hogy ebben segítenek: erőgépet adnak és a nehez földmunkát elvég­zik. A többi feladat a kiszesekre vár, társadalmi munkában fog­ják elvégezni. Lehet, hogy jö­vő őszre már sokat hallunk a györkönyi kézilabdátokról, ko­sarasokról A téli KISZ-oktatásokon álta­lában negyven fiatal vett részt. Egyébként is szívesen járnak az előadásokra és más rendez­vényekre. Pedig nem volt ezek­ben semmi különös. Éppen csak úgy szel vezeti meg egy-egy ilyen összejövetelt, hogy hasz­nos is legyen, meg kellemes is. Alkalomadtán táncoltak, iársasjátékoztak, vagy más kö­zös szórakozással töltötték az estét. I lyenkor a nagy mezőgazda­* sági munkák, idején szinte lehetetlen valami szervezett ösz- szejövetelt tartani. Őszre szép terveik vannak. Sok szülő kér­te, de maguk a fiatalok is meg­említették, hogy jó lenne ha zenét tanulhatnának. Szeptem­berben a KISZ-szervezetben már harmincon vagy negyve­nen tanulnak tangóharmonikáz- ni zongorázni Hetenként egy­szer kijár majd a zenetanár. Ahogy nyúlnák az esték, egy­re gyakrabban jönnek össze. Gondoltak arra, hogy színdarab­tanulással fogják tölteni a sza­bad időt. Két legyet is ütnek egy csapásra: jól szórakoznak, hasznosan töltik az időt és a bevételből megint tudnak majd vásárolni valamit. Gondjai, problémái neki is vannak. Családos ember, és a családban mindig akad valami ami elfoglaltságot, gondot je­lent, de gyakran okoz fejtörést a kis közösség is, amelynek a vezetője. Igaza volt. Mindezt jól ellátni csak fiatalos lelkesedés­sel lehet. k. 5. Mi zavarja munkájában A BUSZVEZETŐT? tJTf Pintér István: GYILKOSSÁG NEW YORKBAN — Ó, de lassan haladunk! De nem szeretem ezt az utazást! — Csak menne jobban a pilóta! Mi, utasok csak odaállunk a megállóba, s várjuk az autóbuszt, tülekszünk — tisztelet a kivétel­nek —, nem nagyon törődve egy­mással, hogy felszállhassunk, s azt szeretnénk a legjobban, ha a következő percben már el is röpí­tett volna bennünket a vezető utazásunk végcéljához. Aztán utat engedünk türelmetlensé­günknek, sóhajtozunk, s megjegy­zéseket engedünk meg magunk­nak. Azt hisszük, tehetjük, hiszen „azért ül ott az a vezető, hogy vigye ezt a tragacsot, méghozzá minél előbb!” Mert zavar bennün­ket az idő múlása. De vajon mi zavarja munkájában a buszveze­tőt? „Hatvan emberre kell vigyáznom" Hőgyész—Szekszárd—Szakály- Hőgyész vasútállomás útvonalon közlekedik nap mint nap See­mann István. Tizenkét éve már, hogy autóbusz-vezető, de talán még apró gyermek korában a já­rást is az autóbuszban tanulta, összeszoktak ők ketten — a ko­csi meg ő —, mert a családjában szinte tradíció mór, hogy a fér­fiak a busszal „kötnek” munka- szerződést, egy életre. Naponta kétszáz kilométert gördíti kere­kein előre, a háta mögött leg­többször ötven-hatvan emberrel a hatalmas buszt. — Éppen ez az! Vagy hatvan ember testi épségére kell vigyáz­nom nekem és munkatársaimnak, amikor ott ülünk a volán mellett. S a közúti forgalom többi rész­vevője egyáltalán nem törődik ezzel. Nincs ma az országutakon egy parányi udvariasság sem. Az ember idegeit szinte felőrli, hogy nem tudja, egy-egy merészen elé­be kanyarodó személygépkocsi -vagy motoros miatt mikor kell ,hirtelen fékeznie. Napjában hány ilyen esettel akadunk össze! Az ilyen nemtörődömségből adódó „véletlenek” nagyon zavarnak. Éppen úgy, mint az országutakon kacsózva biciklizek, vagy az út közepén poroszkáló lovas kocsik. — Néha egész napra elég, hogy S ingerlékennyé tegyen egy-egy j..purparlé”, ami a kalauz, s vala­melyik utas között zajlik le. Vé­gighallgatom én is, s kellemetlen nekem is. Aztán, amikor az utas későn szól, vagy egyáltalán nem említi a kalauznak, hogy hol akar leszállni és utolsó pillanatban egyszerre három utas nyomja a jelzőgombot szinte eszeveszetten — végiggondolok egy pillanat alatt minden lehetőséget. Úris­ten! Kiesett valaki, rosszul lett egy utas... Egész nap bennem marad ennek a percnek az emlé­ke. — S bár nagyon sok mindenről lehetne beszélni, még csak egyet hadd említsek. Defektem van az országúton. Izzadva, amúgy is minden igyekezetemmel, sietve dolgozom a kerékcserén. Körül- állnak a busz utasai, levegőhöz is alig jutok, megjegyzéseket tesznek, türelmetlenkednek, s há- borognak, ha a javítás utón kezet mosok. Ugye, mindenkit kihozna ilyesmi a sodrából; Nagy pénzzel fizetnek A Törökkoppány—Tamási— Szekszárd útvonalon kalauz nél-- kuli autóbusz közlekedik. A vo­lánnál Kordován Ferenc ül, mel­lette a kalauzi táska. — Tessék a menetjegyet meg­váltani! Reggelente mindig nagy-nagy türelemmel ismétli a mondatot. Menetidejét be kell, hogy tartsa, mert ellenkező esetben felettesei vonják felelősségre. Aztán .; j — összetorlódnak az utasok az ajtóban. A lentiek tülekednek, a fentiek kiabálnak, gorombáskod- nak, egyesek igyekeznek átbújni a terelőkorláton. Nagyon sok utas érthetetlen. Visszaél azzal, hogy egyedül vagyok. Mór a reggeli órákban nagy pénzzel fizetnek, sok időbe telik, amíg visszaadok, ha egyáltalán van miből vissza­adnom. S mindeközben köröttem kavarog a hangzavar, idegesség izzik a levegőben — de nekem nyugodtnak kell maradnom, egy emberekkel tömött buszt kell el­juttatnom a végállomásig baj nélkül; „óh, azok a sorompók!" Gerj en—Fadd—Szekszá rd—Ke­selyűs. Az autóbuszt Hamar János ve­zeti. Már 1958 óta ebben a mun­kakörben dolgozik. Ű is kalauz nélküli kocsi parancsnoka. — Azt hiszik, csak passziózom, amikor kérem, hogy a bérletjegy mellé az igazolványt is mutassák meg. Hiába, jöhet az ellenőr, ő is kéri, aztán, ha valaki otthon felejtette, nekem is kellemetlen. — Szeretnék elmondani egy pontot a szabályzatból. Csak úgy röviden, néhány szóban: egy utas, egy tíz kilogramm súlynál köny- nyebb kézipoggyászt vihet magá­val díjmentesen. Az ennél súlyo­sabb és terjedelmesebb csomago­kért fizetni kell! Mennyit kell ezt magyarázni! Mennyi idő telik! S addig csak áll a busz.». — És már nagyon sokat „bán­tottuk” az utasokat. Sokat panasz­kodtunk rájuk itt közösen. Beszél­jünk kicsit másról is. Nagyon- nagyon zavarja és akadályozza a mi munkánkat is a ráérős sorom­pókezelő. Tíz perceket is állunk, s a busz előtt robog el éppen az a vonat, amelyhez a csatlakozást biztosítanunk kellett volna. Az utas meg csak engem szid: miért nem siettem jobban; Hosszú idő telik el. A busz­vezetők pihenőjéből lopjuk el a perceket. De mindegyik szívesen beszél. Zúdulnak ránk, utasokra a — valljuk be legalább önma­gunknak — jogos panaszok. Ezek a gépkocsivezetők — meg a töb­biek is — igyekeznek legjobb tu­dásuk szerint dolgozni' Munká­jukhoz nagy-nagy figyelemre, tü­relemre, végtelen nyugodtságra van szükségük. S akkor jövünk mi, utasok..» Valljuk be, nagyon sok tettünk­kel zavarjuk őket; M. É. — 109 — Feltettek egy repülőgépre, amely Bécsig vitt. Óránként ezer kilométeres sebességgel hasította az eget az óceán felett, de nekem nagyon lassú­nak tetszett a mozgása. Szerettem volna még sötétedés előtt Pesten lenni. Végtére is, Bécsből csupán néhány órát kell vonatozni Budapestig, és ha háromra megérkezünk a swechati repülő­térre, estére otthon is lehetek. A repülőgépben nem is csalatkoztam: pontosan háromkor lan­dolt, ámde amikor leszálltam róla, ismét két tagbaszakadt férfiú lépett mellém. Éppolyan mo- dortalan fickóknak látszottak, mint akik New Yorkban követtek napokig. De tévedtem, mert udvariasan bemutatóztak. — A rendőrségtől vagyunk! — Örülök, uraim, hogy találkoztunk — mond­tam nekik meglehetősen szemtelenül, mert fél- lábbal már otthon éreztem magam. — Miben lehetek szolgálatukra? De vegyék tekintetbe, hogy sietek, mert nemsokára indul a vonatom... A barátságos szóra meglehetősen mogorván válaszoltak. Elmagyarázták, hogy egyetlen órát sem tölthetők Ausztria területén, mert nem ka­pok tartózkodási engedélyt. Azonnal haza kell utaznom, ök addig el sem búcsúznak tőlem, amíg a vonatom el nem hagyja az osztrák határ­állomást. — Nagyszerű, uraim — mondtam — legalább nem kell egyedül kuksolnom a vonatban. Úgyis utálom a magányt, kivált most, amikor örömöm — 110 — van. Már az elemiben, a Rottenbiller utcai isko­lában megtanultam, hogy jobban esik az ilyes­mi, ha másokkal is megoszthatja az ember... Tőlem aíkár indulhatunk is. A két úriember erre azt felelte, hogy tőlük én is akár azonnal mehetnék a fenébe, de a dolog nem olyan egyszerű. Magyarországra csak akkor engednek be, ha hazatérési engedélyem van, mert az én hazám a vasfüggöny mögött fekszik, és nem olyan szabad ország, mint ahonnan ki­utasítanak. Úgyhogy nekem előbb el kell men­nem a magyar követségre, hazatérési engedé­lyért. De Bécs nagyváros, könnyen eltévedhe­tek, s ezért ők is velem tartanak. Beültünk egy kocsiba — mert mondanom sem kell. hogy nem gyalogszerrel vártak egy ilyen előkelő vendéget, — és félóra múlva már ott is voltam a magyar követség előtt. De hiába minden: a kapun tábla hirdette, hogy csak ket­tőig van félfogadás. Mégis becsöngettem, de csak a portással tudtam beszélni. Készségesen elmagyarázta, hogy reggel kilenckor menjek. Azonnal meg fogom kapni a hazatérési enge­délyt, és már utazhatok is. Most viszont semmit sem tehet az érdekemben, mert már mindenki hazament, aki ügyemet elintézhetné. » A két detektív csöppet sem lepődött meg, amikor elmagyaráztam a helyzetet. Nagyon jól tudták, hogy már hiába megyek, mégis oda­kalauzoltak. — ni — — Most mi lesz? — kérdeztem. — Reggelig kénytelen vagyok Béesben maradni. Talán velem méltóztatnak jönni a szállodámba? — Miféle szállodába? — csodálkoztak. — Valahol azért meg kell szállnom, nemde? — Pénze van — Annyi van, hogy ne kelljen a szabad ég alatt töltenem az éjszakát. — Adja ide a pénzét!-*■ De miért? — Mert őrizetesnél nem lehet pénz!... Kása Bertalan, a törvény nevében őrizetbe vesszük. Jöjjön! Eddig is kénytelen voltam követni őket. s nem értettem, miért lettek egyszerre még hatá- rozottabbak. De elmagyarázták, hogy engedély nélkül tartózkodom Ausztria területén. Egy per­cig sem hagyhatnak szabadon, amíg el nem indulok hazafelé. És szó se lehet róla, hogy szál­lodában éjszakázzak. — De hát akkor hova menjek? — kérdeztem. — A vizsgálati fogházban akad szabad priccs! A bécsi vizsgálati fogházban valóban akadt szabad fekhely. Még tiszta ágyneműt is kap­tam, s így igazán nem panaszkodhattam a ven­déglátásra. Cellatársam pedig, aki Sepiként mu­tatkozott be, mindent megtett, hogy ne legyen rossz véleményem az osztrák vendégszeretetről.

Next

/
Thumbnails
Contents