Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
Szentiványi Kálmán: Űjraolvastam egy gyűjteményben Illyés Gyula negyvenötös, ká- dártai riportját, amelyben új gazdák panaszolják, hogy a jutási parancsnokság ménese lelegelteti a vetéseket. Negyvenötben földosztó miniszteri biztos voltam Veszprémben. Feltörő forrásként buzgóit bennem a múlt. A jutási alakulat parancsnoka, magas, félkarú ezredes gyanakodva fogadott. Formás beszédet mondtam, hogy megértjük az alakulat ittrekedését — a háború befejezésének örülünk —, a parasztoknak úgy sincs igavonójuk, adják ki a lovakat munkára, s akkor etetniök sem kell potyán azokat. Ott volt a tolmács, egy szőr- mók ember, falusi csizmadia, alig tudott többet oroszul, mint jómagam. Beszédemet igen kurtán „fordította” az ezredesnek. Az viszont hosszan válaszolt, kiabált velem, mintha veszekedne. A csizmadia tépdeste gyér, ősz bajuszát, s így intézett el engem: — Nem kapsz lovat, elmehetsz! — Hiszen nem magamnak kéne... — Jobb, ha iszkolsz. A parancsnok a Donnál vesztette el a jobbját. Biztos ott voltál te is, mi? Eredj, amíg szépen vagy, öcsém. Milyen pártban vagy te? Megmondtam. A csizmadia azonban a parasztpártot holmi kereszténypártnak fordította le, mire az ezredes türelmetlenül legyintett, s annyit még kérdezett: nem pópa volnék? A csizmadia ki tuszkolt. Nyikoláj Kolpakov tolmácsa Pável, szőke ungvári fiú. Ö hűségesen elmondta, mit szeretnék. Kolpakov gondterhelt lett. — A jutási ezredes kicsit nehéz ember. Nem boldogulsz vele. S én nem adhatok utasítást lóügyben. Hanem tudod mit? Menj el a Második Ukrán Hadsereg parancsnokságára, hátha meghallgatnak. Kaptam autót, Pável lett a kísérőm. A parancsnokság Bécsben volt, egy szállodaépületben. Pável végül is elmaradt valahol, engem bevezettek egy hosszú, egyszerűen berendezett terembe. Két tábornok volt ott — s egy ezredes tolmácsolt. Eladdig nem , láttam közelről élő tábornokot, ők meg még kezet is fogtak velem. Egyik, a zömök, fekete, mindenfélét kérdezett. Érdekelte, hogy huszonnégy éves vagyok, munkásfiú, író — bár azt, hogy népi író, semmiképpen nem értette meg —, két könyvem megjelent, most földet osztok Veszprém megyében. Egyszer csak azt kérdezte: — ön felelősséget vállal azért, hogy ha értesítést küldünk, a parasztok visszahozzák a kölcsönbe kapott lovakat? Mit mondhattam erre? Nyeltem egyet és kihúztam magam: — Felelősséget vállalok. A tábornokok felálltak, a zömök kihúzta töltőtollát, írt néhány sort egy papirosra, félarasznyi helyet kipontozott, folytatta, végül aláírta, s egy odaperdülő tiszt le is pecsételte az írást. A lovakról nem mertem már szólni, azt hittem, amit a tábornok a kezembe adott, afféle kilépési engedély, mert fegyveres őr persze kettő is volt a kapuban. Pável lent csatlakozott hozzám. — Mit végeztél? Vállat vontam és kezébe nyomtam a pecsétes írást. Pável megölelt, a vállamra vert és életre való, ügyes embernek nevezett, s olvasta hangosan: az volt a pár sorban, hogy a Második Ukrán Hadsereg parancsnoksága elrendeli, a ’'tasi lovakat adják kölcsön - 'eszprém megyei újgazdáknak munkára, akinek a neve ide van írva, az felelős a lovakért. — Hogy el ne felejtsem, távozás előtt odamutatott az egyik tiszt, s a kipontozott helyre be kellett írnom a nevemet. Mikor Pável harmadszor olvasta el bizonykodva az értékes papirost, majdnem el is hittem a dolgot, s ő tisztelettel ejtette ki, hogy az engedély aláírója nem más, mint Malinovszkij marsall. Pável sokkal boldogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a jutási alezredes úgysem adja ki a lovakat. Annyi igaz, hogy hitetlenkedve nézte az aláírást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szerszámot is adatott, s kijelentette, vihetjük a kocsikat is, volt ott vagy ötven nagykerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan' elhíreltük a megyében, hogy lovat adnak kölcsönbe, s jöttek a mondott napra egészen távoli falvakból is. A községi földosztó bizottságoknak adtam át, ameny- nyi jutott. Nem lehetett ott igazságot tenni, szereztem is halálig feszülő haragosokat, némely küldöttség későn érkezett, de visz- szavenni, újraosztani nem lehetett már. Kocogtak el a kocsik az erdőaljon, akinek az nem jutott, szőrén lovagolt. .. Hamarosan kettesben maradtam a félkarú alezredessel. Megkínált vodkával, kezet fogtunk, és elment ő is. Legyintett még egyet, értettem: arra gondolt, ezek ugyan nem hozzák vissza a lovakat ebbén az életben! Bizonykodtam, s akkor még niagam sem tudtam, hogy igaza lesz az alezredesnek! Zsebemben. volt a névsor — pepita füzetlapok, kacskaringós aláírásokkal. „Átvettem két lovat kölcsön — Kovács Pál”. Család- és községnevek kavarogtak bennem. Se a félkarú alezredes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányokat. Ballagott el a nyár. Ha találkoztam azokkal, akiknek jutotta ménesből, a vállamra vertek, rámkacsintgattak és esdekelve kérdezték, ugye nem kell visszaadni ezeket a jószágokat? Valamit be kell most vallanom, amikor augusztus elején megjött az értesítés a félkarú alezredestől, hogy vissza a lovakkal, némi fontolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Több száz ló, kocsik, szerszámok. .. Hogyan szedjem én össze két nap alatt távoli falukból, annyi kézből? Reménytelen vállalkozás — s talán vissza sem hoznák csak úgy üzenetre. A falumban is volt vagy nyolc ló, két kis mokány szürke, éppen apámnál. Otthon anyámnak bevallottam a teljes igazságot. Helyeselte, amit tettem. így beszélt: — Ezektől fiam? Annyi, mintha a földet akarnád visszavenni. Mit ér a föld, amit osztottak, jószág nélkül? Még halódó porodban is átkoznának, ha te magad mennél a lovakért... Küldjön a parancsnokság, vigyék el a szovjet katonák, ha kell nekik... Még apámnak sem mertem megemlíteni, hányat harangoztak. Hevertem a szülői házban, mint a beteg madár. Forgattam magamban, el kéne menni Mali- novszkijhoz —■ többet tudtam már róla, mint a találkozáskor—, ő biztosan megértene! Elmúlt néhány nap, egyszer csak katonai autó állt meg a ház előtt. Bent az udvarunkon kiabált Pável hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, dehát a hadnagy ismerte a dörgést, szelíden félretolta anyámat és bejött. Gyanúsan ragyogott a képe! S igen furcsán kezdte: — Jól tetted, hogy eljöttél Veszprémből... Hű, a jutási alezredes összekapott ám Kolpa- kovval. Kolpakov szerencsére elérte telefonon a marsallt. .. Nincs már semmi baj. Gyere! Anyám riadozott, valami elemózsiát készített, s még a magyarul beszélő szovjet tisztről is azt hitte, tán börtönbe visz! — Gyere már! Megjött az utasítás, írást kapsz, hogy a lovakat nem kell visszaadni, a Vörös Hadsereg az újgazdáknak ajándékozza. . . Nálad van a névsor, mi? — Nálam. — Hát akkor gyerünk! Anyám egészen az autóig kísért, az elemózsiás csomagot is odacsempészte. Veszprém felé falatoztunk Pávellel. Hamarosan passzust válthattak a lótulajdonossá lett újgazdák. Az igazsághoz tartozik, hogy az ötvenes években többen felkerestek Veszprém megyéből, egyikmásik emberünktől — apámtól is — elkobozták a lovat a megyei hatalmak: de a régi, negyvenötös, kétnyelvű papirost őrzik az emberek, s hallottam már olyan vélekedést, azokat maga Malinovszkij írta alá, hallván az újgazdák bajáról. Még senkit se világosítottam fel róla, hogy azt a papirost tulajdon magam írtam alá, Pável hadnagy szerzett rá szovjet pecsétet is. .. .Mindez Illyés Gyula riportjának olvastán jutott eszembe, a pirosán fénylő negyvenötös évről. ANDRISZEK FERENC: A tavasz halálára A tavasz apró volt és értett a gondolatok kivasal ásóhoz. Amikor meghalt, csalódástól sértett szerelmek húzták a harangot, a barlangok mélyére sejtett érzelmeket vallatva a boldogság titkáért. A halott ráért, különben is rekedt volt már a sok hallgatástól. Ráspoly zörgött a homlokán. Aztán mikor eltemették, megszűnt a festék és a valóság szomorú lett és sovány s a tettben is felnyihogtak a férgek. Csak az Ismeretlenség nem lett sáros. Búcsúztatták: „a tavasz apró volt és értett a gondolatok kivasalásához.” ELFRIEDE MUND: M u n 1 c á s k é z Nézd ezt az érdes, Látod milyen izmos, bütykös kezet, milyen kemény? ki nem simuló, Viharvert, kérges tenyerével. akár a szírttető. E munkáskéz Horzsolások borítják hivatott megmenteni meg zúzódások. a világ Földi létének életét. hosszú évei alatt Tisztelettel pillantasz ezer sebből le rá vérzett. és megszorítod Nem önmagáért, hálatelten. hanem teérted. Ez a munka énértem, mindenkiért! áldotta kéz, Szántott, vetett, mely jelen s jövő dolgozott. pihenő óráiban is Ez az erőtől kész arra, hogy duzzadó kéz a kerekekhez forgatja bolygónk nyúljon. kormánykerekét. (Boldog Balázs fordítása) * El friede Mund a fiatalabb német szocialista költőnemzedék tagja. Több lap munkatársa. Versei egyre népszerűbbé válnak hazája határain túl is. Walter Kaufmann : Leomlott híd H ajnali két óra volt, s hideg. A köd beszüremlett a Ruhr-vidéki város pályaudvarának kihalt várócsarnokába, és sárga fátyolba burkolta a neoncsövek fényeit. Az utas, aki tizenhét év után érkezett haza külföldről, most tévelygés nélkül tartott a kijárathoz, mintha csak tegnap távozott volna. Csalóka bizonsággal. Szíve a torkában dobogott, egyszerre ismerősnek, és idegennek látszott minden. Majd holnap reggel, ha megtalálja azt az asszonyt, akkor, de csakis akkor próbálhat hidat verni a múltjához. Odakint hosszú sorban álltak a taxik, az első kocsi vezetője reménykedő pillantást vetett rá a lecsavart ablakból. Amikor észrevette az utast, aki idegen-szabású öltönyében, bőröndöket cipelve tartott a kocsi felé, kiáltott: * Walter Kaufmann, 1924-ben született Berlinben. A náciüldöztetés elől 15 éves korában Ausztriába menekül*, és ott élt 1955-ig. Ezenközben sokféle munkát végzett: dolgozott egy gyümölcsgazdaságban, dokkmunkás volt, később fényképész, a második világháború idején pedig harcolt a japánok ellen. Ezekben az években kezdte irodalmi tevékenységét, s azóta is termékeny regény- és novellaíró. Jelenleg az NDK fővárosában él. — Bitte sehr, mein Herr! — Vigyen egy olcsó panzióba, valahová itt a környéken. Tud ilyen helyet? —• Natürlich, mein Herr. A panziós pizsamában nyitott ajtót, vacogott a hidegtől, de láthatóan örült a vendégnek,. — Szobát? — Natürlich, mein Herr. Pirkadatkor eleredt az eső, a cseppek egyhangú dobolása riasztotta fel álmából. Megmosdott, megreggelizett, azután várt. A taxis a megbeszélt időpontban csengetett érte. Keresztülhajtottak az esőáztatta városon. A kocsiban kellemes meleget árasztott a fűtőtest, a rádióból amerikai dzsessz szólt. Az új irodaházak, a ragyogó üvegablakokkal hivalkodó üzletek jócskán megváltoztatták a város arculatát. Innen, a bankok és üzletházak környékéről a háború utolsó maradványai is eltűntek már. — Vigyen a Moltkestrasse végére! — Jawohl, bitte sehr — A gyámegyedig rövid volt az út, a taxióra jelentéktelen összeget mutatott. A férfi busás borravalót adott a vezetőnek, amire az várakozóan fordult felé: — Óhajtja, hogy megvárjam? — Egy óra múlva visszajönne ide a sarokra? — Natürlich, danke sehr. Kilépett a kocsiból a nedves járdára. Az út túlsó oldalán előtűnt három földbe süppedt házikó és egy töredezett téglakerítés, amely mögött fészerek, dohánypajták húzódtak. A füst alacsonyam szállt az esőben, s a zajok olyan tompán, erőtlenül jöttek a gyár felől, mintha nem tudnák átszakítani a füst palástját. Látszatra semmi sem változott. De mégis: az innenső oldalon az üres telek helyén valaha bérház állt. Most fű nőtt a tető nélküli romok, a bomba lyuggatta faldarabok között. Közvetlenül a föld fölött, a pinceablakokon függönyök lógtak. Gyerekek bámultak rá az esőpettyezte ablakokból. Átment az utcán, belökte a gyárkerítés melletti ház kertkapuját és kopogott az ajtón. Feszülten várakozott. Az ajtót nyitó asszony alig hasonlított az egykori cselédlányukra, alig emlékeztetett arra a képre, melyet tizenkét éven át dédelgetve őrzött magában. Sötét hajába őszas szálak keveredtek, karikás szemének fénye megtört, a szája sarkától mély vonás indult az álla felé. Ruhája elejét o6szemarkoló keskeny kezén, a vékony bőr alatt áttűntek a kék erek. S ő képtelen volt rá-
