Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
7 Abban a hatalmas és rendkívül sokrétű műben, amelyről egyre jobban látjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb alkotása volt: Bartók Béla életművében, döntő szerepet játszik a népek testvériségének gondolata. Maga a probléma nem váratlanul, sem előzmények nélkül vetődött fel Bartók és kortársai számára. A magyar szellemi élet legjobbjait is már hosszú ideje foglalkoztatta. Liszt Ferenc például, Bartók legnagyobb és legközvetlenebb elődje. Párizsból hazatérve az 1840- es években, természetesnek és szükségesnek érezte, hogy ne csak a magyar, hanem a román, orosz, ukrán, lengyel és török népzenék vagy népies zenék felé is szinte egyazon érdeklődéssel forduljon, hogy magyar és román cigányzenészek játékát szomjas buzgalommal figyelje és tanulmányozza. De mily hallatlan erőfeszítés vezetett még odáig, amíg Bartók Béla elküldhette egy román barátjának, Busitia Jánosnak Ady Endre versét a „magyar, oláh, szláv bánat” közösségéről! s amikor hozzáfűzte, hogy a népeknek össze kell tartaniok, hiszen „testvérek az elnyomatásban”: már meg is érlelődött benne a gondolat, hogy ő ennek az összefogásnak költője és tudósa lesz. Bizonyára volt idő, amikor az Ifjú Bartók, gyűjtő- és kutatómunkája kezdetén — Liszt Ferenchez hasonlóan még csak a „nyersanyagot” látta az előtte feltáruló hatalma® népi dallamkincsben. magyarban, románban, szlovákban egyaránt, de amikor a fent idézett sorokat leírja, 1912-ben, már sokkal többet jelent számára Kelet-Európa népzenéje. mint zened érdekességet, tudományos eszközökkel megszerzett egzotikus anyagot, amelyet művészetté kell formálnia. A kettősség, mely az alkotóművész helyzetéből és szándékából adódik. először mint ellentét és feszültség vetődik fel benne, hogy azután — pólyája móisodik felében — egyre öntudatosabban ismerje fel a nagy ellentétben a nagy egységet, a nehézségben az erőforrást, a konfliktusban egy eljövendő összefogás roppant távlatait. A művész fogalmazása oly őszinte és világos, hogy csak őt magát kell idéznünk. 1920-ban mosolyogni, bármennyire is szeretett volna. — Nem ismer meg? — kérdezte lágyan. — Stefan vagyok. — Nem ismerem magát. — Káté! Az asszony ijedten nézett rá, s egyre jobban szeretett volna szabadulni tőle. — Mit akar tőlem? —1 Nem ismeri meg a maga kis Stefanját? Stefan Hermannt? — Óh! Szóval maga él! — suttogta döbbenten, majd a megrendülést hirtelen páni félelem váltotta fel. Berángatta a férfit a házba, s az ajtót kulcsra zárta. — Látta magát valaki, amikor érkezett? — kérdezte. — Mit számít az? — A férjem nem szívesen veszi, ha jönnek hozzánk. — De hát Gerhardt ismer engem, Káté. Miért hara... A nő tenyerébe rejtette arcát — Én nem Gerhard thoz mentem feleségül. Ö meghalt Dachau- ban. Én... a férjem... — Mi baj van, Káté, miért nem beszél? — Jöjjön be egy kicsit. És bocsásson meg. Kicsiny, ódivatú nappaliba vezette, melybe csak egészen kevés fény hatolt be a nehéz függönyökön át. Mégis rögtön észrevette azt az egyetlen dolgot, ami megváltozott a szobában. Gyászszalag keretezte Káté szüleinek arcképét. Két más fényképet is megcsillantottak a beszüremlő napsugarak. Az egyiken egy szőke kisfiú, a másikon nyurga férfi, Wermacht-egyenruhában, horogkeresztes jelvénnyel. A férfinek keskeny ajka volt, a pillanSzabolcsi Bence Bartók Béla es a v ilág népei bán érzi a kettőt: a legrégibbet, éB legújabbal, a természetit és a civilizáltat — valamint a népet és a teremtő lángelmét. így, és csak így érthető, hogy számára mindig menedék lehet egyik a másik után: hogy Franciaországból Moldvába vágyik, de alföldi falvakból Berlinbe, Párizsba, Londonba menekül; hogy arab oázisokon és török falvakban szerzett élményei nyugati nagyvárosok hangversenydobogó- in kell, hogy megszólaljanak; hogy amerikai világvárosokban a kínai színiház ragadja meg legerő-? sebben; hogy nagy romáin népdalgyűjteményét végül is, elírja Busiitia Jánosnak, hogy Bér- abban a levelében, melyet Octa- az eszmét igyekszem — ameny- hagyatottan és betegen. New York linben megtelepedhetne ugyan, vian Beunak ír 1931-ben: ,,Az én nyíre erőmtől telik — szolgálni házrengetegében revideálja. A de „a népdalok nehezen enged- igazi vezéreszmém: a népek test- zenémben...” hét motívum úgy egybefolyik nek engem nyugatra; hiába min- vérréválásának eszméje, a test- S azt az éppenséggel nem köny- náia> úgy kiegészítik egymást den. kelet felé húznak”. vérréválásé minden háborúság nyű utat, mely idáig vezetett, elften a hősies és csodálatos És a megoldás ott van mór és minden viszály ellenére. Ezt legjobban felmérhetjük akkor, ha életrajzban, mint egyazon szdmBartók teljes világképében lát- fámának egymásbakulcsolt, örökjük, mit jelentettek számára a re összefonódó zenekari szólamai, népek. g szólamok között ott az arab, Ebben a képben — ma már török, belga, román népzene hang világosan látjuk — a le-gsajáto- ja dg ott zeng a német, olasz, sabb módon egyesült a rousseaui francia harmoniavilág is. romantika a XX. század fudomá- így és csak így válik érthető- nyos realizmusával s persze a vé, hogy élete legboldogabb nap- zeneköltő fanatikus igazsógszere- jajnak azokat vallja, amelyeket tétével. A nép embere Bartók falun, parasztok között töltött: szemében az egyszerű, az őszin- élete végén is úgy emlékszik te, az igaz ember, nem azért, vissza népdalgyűjtő munkájára, mert közel maradt egy régebbi hogy „az az idő, amit ilyen mun- történelmi állapothoz, hanem kával töltöttem, életem legszebb mert közelebb maradt a termő- része, nem adnám oda semmi szélhez. másért.” Bartók leveleinek tanúsága sze- Romantika-ez vajon, Bartók cint, húsz-huszonikét éves kora- rousseaui romantikája 1943-ban, bán, elfordulva a maga gyermek- a második világháború vége felé? és serdülő éveinek, neveltetésé- S azé a Bartóké, aki Strausstól nek tételesen-vallásos irányától. Schönbergig, Deliuistól Ravelig (mint fejtegetései elárulják) tér- felszívta kora műveltségének lá- mészethívő, panteista lett. Eskü- zának és lüktetésének egész rit- jét, vagy hitvallását —.írja 1907- m.usát? Áltatta magát vajon, vagy ben legszívesebben azzal kéz- nem tudta meglátni az akkori dené: „A Természetnek, a Mű vészelnek, a Tudománynak névéiben ...” A természetnek ez a nagy, csodálkozó, gyermeki bámulata, a természettel való mély közösség vágya és tudata Bartó- A kot haláláig elkísérte. Innen; hogy rokonait, közösségi támaszát, művészetének gyökerét és humuszát is csak a természet közelségében tudja keresni, — ott van az az erdőkben és pusztákon, az erdei és pusztai zsellér- kunyhókban. parasztélet mély nyomorúságát, ellentmondásait, keserves és vak küszködését? Nem: a választ megadja maga népek testvérréválá-. BARTÓK BÉLA (Hackett felvétele.) tása kemény és hideg, mint a Vigye rólam a kezét, uram! márvány. A vendég kerülte az asszony — Örülök, hogy a kisfiam pillantását, nem is nézett rá, óvodában van — szólt az asz- csak a hangjára figyelt — s ez szony —, mert ha találkozik ma- éppen elég volt. gával, és elmondja Fritznek, hogy Kint az eső konokul verdeste az maga. . ablaküveget. Egy tőrt fénynyaláb Láthatólag mindent legyűrt vetődött a katona arcára, benne a férjétől való félelem. — Miért fél a férjétől — kér- Nem is kérdezett semmit, egy dezte Káte-t. , űzött vad tekintetével leste a — Most már jobb lesz, ha el- férfit megy. Ha véletlenül hazajön... és Vajon hová tűnt az a lány. Széthúzta a ruhája kivágását és akire emlékezett: az a szelíd, megmutatott egy kék foltot a kedves teremtes, aki átsegítette mejj fölött magát itt találja, akkor agyonver. Hogy mehetett hozzá ilyen emberhez. Káté? — Mit tudja maga, hogy mi volt itt a háború után, — siví- totta — hogy mi volt az egy magamfajta asszonynak egyedül lenni, egyedül... A kitörést csendes, megadó hogy kiabálót, a kisfiút a hitleri idők borzalmain? Talán nem is kellett volna idejönnie? Döbbenten állt a kérdés előtt. — Mikor ment férjhez? — A háború után. — Ö az... az egyenruhában? — Ő. Nemsokára megint abban jár. Jelentkezett a hadseregbe, hang váltotta fel. örülök neki, akkor nyugtom lesz — Bocsássa meg, tőle egye kicsit. tam... menjen. _ Majd, mint aki évek óta vár- Mereven a férje fényképére bá- ta az alkalmat, hogy könnyíthes- múlt. sen a lelkén — hatalmas erővel — Nemsokára visszatér a hadtörtek fel belőle a múlt emlék- seregbe. És altkor — mosolyo- képei. Beszélt a szülei haláláról, dott el — akkor minden egeszer a háborúról, s arról, hogyan halt másképpen lesz. Akkor, ha még meg Gerhardt, a vőlegénye. El- mindig így érez, eljöhet újra lá- mesélte, hogy heteket töltött kór- togatóba. De most... házban, azután gyárban dolgo- Kilépett a házból, s még látta zott, de annyira legyengült, hogy maga előtt a mosolyt, mely szőném bírta tovább, s akkor pin- morúbb volt, mint a zokogás, cérnek állt egy német tiszti ét- A gyári sziréna belehasított az kezdébe. Ez később, a háború állhatatosan kopogó esőbe, után, az amerikai megszálló csa- a férfi becsiakta a kertkaput, patok klubja lett. g hallotta, hogy kulcsra zárják — Rövid, fekete selyemruhát mögötte az ajtót. Aztán átment az viseltem — mondta — és fehér úttesten, a sarokra, ahol a taxi kötényt, és megtanultam néhány várta. szót angolul. Például ezt: „Keep yottr hamds off me, please sir!” Fordította: Zilahi Judit sát akarom szolgálni — írta híres levelében, és kései hitvallása is csak erre a gondolatra tér visz- sza: a népek testvérré akarnák válni, testvérré fognak válni egy napon! A művész legszebb feladata, hogy e nagy testvéresülést előkészítse, hogy hírnöke legyen a béke eljövendő nagy Ünnep- Nem illúzió-e mindez 1920-ban napjának, akkor is, ha tulajdon 1930-ban, nem romantikus ^önál- élete szenvedésbe, magányba tatás-e,^ s épp annak a művész- meg nem értettségbe és nyomornak ajkán, aki annyira a XX. ha hanyatlik Eljön az ünnép — század gyermeke, s aki mindé- hirdette a búcsúzó Bartók Béla, nekfeletf annyira harcosa az új- amikor utolsó szerzeményeiben nak, a legújabbnak, a holnapinak és írásaiban meghirdeti azt az és holnaputáninaik? Bartók szá- eljövendő ünnepet, a nagy napot, mára ez a kétkedő kérdés azért melyen a népek egymásra talajnem merülhet fel, mert önmagá- nak. GALAMBOS! LÁSZLÓ: A K Ő Páfrány-ernyő alatt pihen a kő, forgatta víz, vihar-lábú idő rugdalta, lökte, mégis megmaradt, sugár sző rá kékárnyú rajzokat. Siklók, békák meg fáradt bogarak — akár a fű — mellette alszanak. Pihen, ki tudja mikor indul el, ha majd a villám fák hegyén tüzel, vagy meglódul egy roppant láb alatt és elnyeli a hab-szájú patak, amely a hegy válláról leszökött s rohan, akár aranysárkány-kölyök a szakadékok barlangjain át föl-fölvillantva fényes uszonyát. Tovább forog, a habból partra ér, ringatja tán egy kővel telt szekér. A többi kővel fallá merevül, évekig áll, aztán dörögve dűl s megint egyedül sodródik tovább, akár az ember, aki otthonát, testvérét, anyját, hitét veszti el és nem törődik már-már semmivel csak megmenthesse csonka életét mielőtt hálót dob rá a sötét s lerántja végleg..., de még tenni kel!, mert magasba szálló íveivel fölötte leng kísérő csillaga. Vándor a kő, kegyetlen alkonya és sírja néki nem lehet, az ég reá nem szabta végítéletét. Páfrány-ernyő alatt pihen a kő, forgatta víz, vihar-lábú idő rugdalta, lökte, mégis megmaradt, sugár sző rá kékárnyú rajzokat.
