Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
a fOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1955. augusztus 8Én nem tudom, n\i történt, de az én feleségem annyi bugyii, kombinét, hálóinget, papucsot, szandált, méterárut összehordott, hogy áíQtk na. Kérdeztem is tőle: minek vettél ennyi mindent? Mire ö azt válaszolta: „Már hogyne vettem volna, amikor most végre lehet kapni. Most az olyan kurrens cikket is leszállított áron árulják, amit néhány héttel ezelőtt még rendes áron sem lehetett kapni”. Nem tudom, mi az a kurrens, viszont azt tudom, hogy a feleségem rettenetesen bejáratos a boltokba, mert amikor éppen nem tartózkodott otthon, felhívták telefonon a nagykortól. Én vettem fel a hallgatót, így tőlem kérdezték: „Újabb egy vagon áru érkezett, kérdezze meg a kedves feleségét; odaszállítsuk a lakására, vagy pedig érte jön?”. Olyant is mondtak: ha érte megy, akkor azonnal menjen, mert ennyi rengeteg áru nem fér el a pult alatt Az üzenetet csak ma tudtam átadni a feleségemnek. Éfűhös volt, de aztán megvigasztalódott, mert azt mondták neki: ne búsuljon, ne dühöngjön, van már bőven áru, akár két nyárra való is, jön még vagon, nem is egy. Hát ilyen a mi kereskedelmünk. Nyáron nyári anyagokat ad leszállított áron. És ezzel megbolondítja a feleségemet, aki annyi bugyit, meg miegymást hord haza, mintha legalább olyan örök életű akarna lenni, mint amilyen örökéletűek a vendéglőkben az étlapok. Igen, az étlapok. A Szerkesztő Úrnak elárulom, hogy nagy felfedezésre tettem szert. Még ugyan nem teljesen biztos a dolog, de az eddigi nyomozásom eredménye a következő: a vendéglátóipar márványba akarja vésetni az étlapokat. Az aranybetűs márványba vésett cím ez lesz: „Étlap" és alatta ilyenek lesznek majd: „Bográcsgulyás, borsostokány, szárazbable- vas, savanyú uborka, káposztasaláta, bécsi szelet...”. Szóval pontosan olyan lesz majd, mint amilyen Mózes táblája, amelyikre a tíz parancsolatot vésték. Remélhető, hogy nemcsak formában éri ezt utói, sőt szárnyalja túl, de életben is. Mert a tíz parancsolat fölött is sok vihar kavargóit és mégis közel négyezer éve áll, igaz, hogy máladoz- nak rajta a betűk, egyre többen nem tudják és nem is akarják már elolvasni, de a hívők számára még mindig olvasható. Hát ilyen változatlan, ilyen időtálló lesz majd az étlap is. Jöhet nyár, az étlap változatlan marad, jöhet ősz, az étlap változatlan marad, jöhet tél, az étlap változatlan marad, jöhet tavasz, az étlap változatlan marad. Olyan változatlan, mint amilyen változatlan a vendéglátó vezetése. Ennyit tudtam meg az étlapról, közelebbről. Vannak suttogások is az étlap körül. Olyanokat hallottam: ha már márványba vésik, akkor takarékoskodni kell vele. Ezt nem lehet minden nap néhány indigóval újragépelni, ebből nem jut minden hatodik asztalra egy. Ezért a vendéglátó vezetői úgy tervezik, hogy az ország határállomásain kiraknak egy-egy márvány étlapot: hadd lássák a külföldről jövők, mit kaphatnak a magyar vendéglőkben. Ez takarékossági szempontból indokolt. Mert minek a drága magyar vendégnek ilyen drága márványétlapot adni? A magyar vendég már étlap nélkül is kitűnően tudja, hogy mit kaphat télen, nyáron, ősszel, tavasszal az éttermekben. Hallottam azt is, hogy a MÁV tárgyalásokat folytat egyes külföldi bártulajdonosokkal. A tárgyalást bizonyára annak a hírnek az olvasása után kezdték meg, amely körülbelül így szól: „Egy évvel ezelőtt kiárusították az 1900- as évek elején épült, régi párizsi metrolejáratok kovácsoltvas-díszeit; a világ különböző múzeumai vásárolták meg. Most egy teljes kocsit szállítottak át Kanadába. A metro- vagon ölven évig teljesített szolgálatot a francia fővárosban és nem kevesebb, mint 50 millió embert szállított. Jelenleg Montrealban bárnak rendezték be. A „Metro-Bastille” nevezetű furcsa kocsibárban persze francia ételkülönlegességeket szolgálnak fel”. Ötven éves vagont adtak el? Ez is valami? Mi, ha jól nekigyűrkőzünk, ennél sokkal régebbieket is el tudunk adni. Csak a Szekszárdra érkező vicinálisok kocsijai közül ki tudunk legalább húszat választani, ami mind túlszárnyalja a francia metrókocsi életkorát. Ezekhez képest a francia metrókocsi egy gyorstüzelő, nadrágos kölyök. Hogy kapkodnak majd ezekért a külföldiek! Még rágondolni is rossz: mi lesz, ha nem tudjuk kielégíteni az igényeket?! Igaz, hogy van bőven ilyen kocsink, de mit lehet tudni, hány bártulajdonos akar majd venni eredeti magyar kocsit, olyant, amilyen sehol a világon nincs már, csak nálunk fut. Hátha még azt is megtudják ezek a külföldiek: ezekben a kocsikban még gatyás magyarok táncoltak, civakodtak, sőt még Rózsa Sándor legényei is be-berontottak, hogy elvegyék a gazdagoktól a pénzt, akkor mi lesz? Annyi lesz a jelentkező, mint a bűn. Mindenki ilyen kocsiban akar egy bárt nyitni. Eredeti bárt, amelyben márványtábláról olvashatják a vendégek az aznapi és a tízezer évre előre szóló magyar ételkülönlegességeket. Zárom soraimat. Tisztelettel: Bélyeggyűjtés vasdoronggal Agyonverték és kifosztották Európa egyik ismert bélyeggyűjtőjét Az angol Charles Hunt egyike volt a világ legismertebb bélyegszakértőinek. Több mint négy évtizeddel ezelőtt Nizzában telepedett le, s a város központjában jól menő bélyegüzletet nyitott. Állítólag rengeteg, értékesebbnél, értékesebb sorozata volt. Persze nem sejtette, hogy éppen ez okozza majd vesztét, s hogy ezért végeznek vele. A különös újházasok Jean-Pierre Herzog 22 éves volt, felesége Eliane 18. Mindketten vagyonos szülők gyermekei, s mindketten még gyerekkorukban kezdtek érdeklődni a bélyegek iránt. Ez a szenvedélyük azonban idővel, úgy látszik, beteges méreteket öltött. A fiatalok ugyanis még egybekelésük előtt névsort állítottak össze Európa öt legismertebb bélyeggyűjtőiéről, azzal a szándékkal, hogy alkalomadtán eltegyék őket láb alól, s így jussanak a sok milliót érő gyűjteményükhöz. Egy évvel ezelőtt, a mézeshetek idején aztán ellátogattak Párizsba, Nizzába, és Marseille-be, hogy kissé körülnézzenek kiszemelt áldozataik házatáján. A bélyegszaklapokból megtudták, hogy Charles Huntnak van Európában a legértékesebb bélyeggyűjteménye. Elhatározták tehát, hogy először vele végeznek. Ez év júniusában hozzáláttak pokoli tervük végrehajtásához. Luxuskocsijukon érkeztek Nizzába, s egy penzióban, nem messze Hunt üzletétől szálltak meg. Néhány napig tétlenül lézengtek, majd „munkához” láttak. Délután három órakor toppantak be a bélyeggyűjtő üzletébe, s megkérték az idős Huntot, mutassa meg gyűjteményét. Amint aztán Hunt megfordult, hogy a páncélszekrényből kivegyen egy sorozatot, Jean-Pierre fejbe vágta egy vasdoroggal, amelyet felesége adott kezébe. Hunt összeseit és nem sokkal később kiszenvedett, A támadók nem sokat törődtek vele, hanem hozzáláttak a páncél- szekrény kiürítéséhez. Persze gondjuk volt rá, hogy a legértékesebb sorozatokat vegyék magukhoz. A szomszéd gyanút fog Nem sokkal később a gyilkosok, mint akik jól végezték dolgukat, távoztak az üzletből. Még arra is volt gondjuk, hogy amint kiléptek, lehúzzák az üzlet vasredőnyét. Ekkor azonban észrevették, hogy az utca másik oldalán egy üzlet tulajdonosa figyeli őket. Gyorsan kereket oldottak. A kereskedő gyanút fogott, s azonnal telefonált a rendőrségre. Azonnal figyelni kezdték a Nizzából kivezető utakat. A gyilkosok azonban, úgy látszik ráértek. Első dolguk az volt, hogy mielőtt még a bűntény kitudódna, értékesítsék a zsákmány egy részét. Ez sikerült is nekik. Egy kereskedő, akinek fogalma sem volt arról, hogyan jutottak a valóban értékes bélyegsorozatokhoz, megvett egyet. A gyilkos házaspár másnap kora hajnalban elindult Nizzából. A rendőröknek Herzog névre szóló igazolványt mutattak föl, holott a penzióban Müller néven jelentkeztek be. Elengedték őket, csak feljegyezték nevüket. A továbbiak során aztán a rendőrség, a szomszéd kereskedő személyleírása alapján, könnyűszerrel megállapította, hogy a Herzog-házas- pár Müllerékkel azonos. A szállodai szobában rá is akadtak a véres vasdarabra. Amint aztán hazaértek Mulhou- se-ba, azonnal letartóztatták őket. Hidegvérűen mindent beismertek és azt is megmondták a nyomozóknak, hol ásták el a megmaradt bélyegsorozatokat. Azt sem tagadták, hogy névsort állítottak össze, a neves bélyeggyűjtőkről, s hogy el akarták őket tenni láb alól. A soron következő áldozat egy ugyancsak ismert párizsi bélyeggyűjtő lett volna. Néhány nap múlva akarták eltenni láb alól. A továbbiak során kijelentették azt is, hogy a legértékesebb sorozatokat megőrizték volna a maguk gyönyörűségére, míg a zsákmány többi részéből további vállalkozásaikat, azaz gyilkosságaikat pénzelték volna. Húsz év után lelepleztek egy francia gestapóst A párizsi bíróságon a napokban megkezdték Jean Barbier háborús bűnös perének tárgyalását, akit a bíróság 20 évvel ezelőtt, távollétében halálra ítélt. Barbier ma 45 éves. A háború kitörésekor alig húszéves fiatalember, a rosszhírű, Doriot-féle fasiszta mozgalom tagja volt. Hitler franciaországi ötödik hadoszlopának tagjai, azaz Doriot követői a francia összeomlás után, magától értetődően együttműködtek a német megszállókkal. A mozgalom jó néhány tagja fontos állást töltött be és mindenben eleget tett' a rosszhírű Gestapónak is. Nélkülük a német ügynököknek sokkal nehezebb munkájuk lett volna nemcsak a nyelv miatt, hanem sok más ok miatt is. Francia bérenceik például, sokkal jobban ismerték az embereket és környezetüket. Barbier Gre- noble-ban tevékenykedett, mint nyomozó. Aki aztán egyszer kezéMariella di Pinto milánói kislány csak a különös véletlennek köszönheti, hogy megmenekült a haláltól. Negyedik emeleti lakásukban kihajolt az ablakon, miközben a redőny vasrámájába kapaszkodott. A ráma azonban kicsapódott, s a kislány utána bukott. Szerencsére nem eresztette el, így a rámába kapaszkodva függött a mélység felett. Anyja elborzadva látta, mi történt, s odarohant, hogy valamiképpen segítsen. A vasrámái azonban sehogyan sem tudta visszahúzni, így hát nem tehetett mást, minthogy ő is kihajolt és kislánya kezét fogva igyekezett megakadályozni a katasztrófát. A háztól mintegy 200 méterre egy kávéház előtt három fiatalember álldogált, s egyikük véletlenül felpillantott a negyedik emeleti lakásra. Elszörnyedve látta a levegőben lógó kislányt, s anyját, amint kétségbeesetten igyekszik megakadályozni, hogy a mélybe zuhanjon. A fiatalembe került, borzalommal emlékezett rá vissza, ha egyáltalán életben maradt. Kihallgatásai során a legkegyetlenebb módszereket alkalmazta, és nem egy áldozatát halálra kínozta. Különös, hogy mindezek ellenére a háború vége felé ő maga is a mauthauseni haláltáborba került, ahol többen ráismertek azok közül a foglyok közül, akiket ugyancsak ő juttatott oda. Szerepével azonban még ekkor sem voltak tisztában. A rabok attól tartottak, hogy tulajdonképpen a Gestapo megbízásából jutott a foglyok közé, hogy kémkedjen. Amikor a mauthauseni halál- tábor életben maradott foglyai kiszabadultak, Barbiernek nyoma veszett. Most, hogy húsz év után kézre került, sikerült tisztázni, mi minden történt vele, s hol húzódott meg ennyi ideig. Amikor a haláltáborból megszökött, Marseille-ben bukkant berek azonnal a ház elé szaladtak, egy pedig a lépcsőház felé vette útját, s felrohant, hogy a szerencsétlen asszonynak segítségére legyen. A másik két fiatalember lent az utcán várt. A gyereket csakhamar elhagyta ereje, s lezuhant. A két fiatalember azonban estében elkapta. Időközben a házmesternő is kiszaladt az utcára és igyekezett segédkezni. A zuhanó kislány azonban lábával olyan szerencsétlenül ütötte meg, hogy elájult és öszeesett. Baja azonban nem történt, sem a kislánynak, sem a két fiatalembernek. A kislányt mégis azonnal kórházba szállították, s miután az orvosok megvizsgálták, megállapították, hogy semmilyen belső sérülése nincs. A legrosszabbul az anya járt, aki az átélt izgalmak következtében idegösszeroppanást kapott, s be kellett szállítani a klinikára. fel Jacques Le Royer néven, a haláltáborok volt foglyaként. Talán ennek köszönhette, hogy sikerült tisztviselőként behúzódnia a francia hírszerző szolgálatba. Ebben a minőségben két évig tevékenykedett. 1954-ben megnősült és egy kis élelmiszer- üzletet nyitott. Látszólag nyugodtan és visszavonultan éldegélt 1961-ig. Ekkor azonban, vesztére, olyan dolog történt, mely végül nyomra vezette a hatóságokat. Feleségének első házasságából volt egy lánya, aki megszökött hazulról. A rendőrség hamarosan rátalált és alaposan kifaggatta. A lány valahogy elmondta, hogy mostohaapja állandóan a rendőrségtől retteg. Ez felkeltette a nyomozók figyelmét. Beidézték, hogy őt is kihallgassák. Nem jelent meg, s amikor a nyomozók érte mentek, nem találták otthonában. Ismét nyoma veszett. Nem telt azonban el sok idő, maga jelentkezett a Marseille-i katonai nyomozóknál. Ott aztán, hogy, hogy nem, megállapították, hogy semmi kifogásuk nincs ellene, s szabadon bocsátották. Ez a Marseille-i eset azonban három évvel később tudomására jutott Barbier egyik grenoblei áldozatának, aki érdeklődni kezdett a dolog iránt. Ekkor végre kiderült, ki is ez az ember. A bírósági tárgyaláson most egymás után sorakoznak föl a volt áldozatok, a tanúk, s a legsúlyosabb vádakkal terhelik egykori hóhérjukat. A bíró többek között azt is megkérdezte Bar- biertől, hogyan került a mauthauseni haláltáborba. Azt mondta, hogy arcul ütött egy SS-istát, aki becsmérlőleg nyilatkozott Pe- tain tábornagyról, Hitler hűséges kiszolgálójáról és csatlósáról. Tulajdonképpen tehát Barbier ekkor se hazafias cselekedet miatt jutott a haláltáborba, hanem Franciaország árulójának s kiszolgálójának védelmezése miatt. Valószínű, hogy a tanúk kihallgatása után a bíróság megerősíti a húsz évvel ezelőtt kimondott halálos ítéletet, s ezúttal a hóhér nem kerülheti el méltó büntetését. Lezuhant a negyedik emeletről mégsem történt semmi baja
