Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
Ssalai János: Párbaj M' egígérte! El kell, hogy jöjjön! — sóhajtott idős Kovács Ferenc. A megbeszélés szerint tíz órakor kellett volna a helyszínen lennie, de már hét óra óta járkál le-föl: hol a hűs fa alá ül, hol a gép körül kószál... Előveszi a dóznit. Leül egy zsákra és mintha szertartást végezne, cigarettát sodor. Dohányt csippent három ujja közé, félbehajtja a cigarettapapírt, beleszórja, eligazítja, hogy mindenütt egy- ^ formán legyen, a dózni tetejét a bal és jobb kéz gyűrűsujja közé fogja, hogy a leszóródó se vesz- szen kárba, a mutató és a hüvelykujjával pedig megsodorja a cigarettát. Megnyálazza a szája szélét, jobb kézzel a szájához viszi a papírt, nyelvével végighúz rajta és egy gyors mozdulattal összeragasztja. A dózni csattan, zsebbe kerül. Kicsit megemelkedik a zsákon, a zsebében matat, mintha isten tudja milyen mélyről húzná elő, elővesz egy öngyújtót. Az öngyújtó sárgaréz, fénylik, nehézgéppuska-hüvelyből készült. A hüvelyt a második világháború idején találta a határban. Gondolkodott is rajta: hogyan kerülhetett oda. Mivel okosabb magyarázatot nem talált ki, hát belenyugodott abba: csak úgy kerülhetett oda, hogy a repülőgépről leesett, amikor lőtték a tájat. Hüvelykujjával meghajtja a kereket, amely szikrát rúg, egyenesen a benzines kanócra, ami ettől a szikrától hatalmas lángot vet, ■i — Itt nem szabad dohányozni! — szól rá egy fiatalember, a tűzrendészen felelős. Idős Kovács Ferenc szó nélkül feláll, odábbmegy, a hűs fa alá, ahol egy tábla is van: „Dohányzóhely!” A fiatalember, aki szólt, olyan idős forma, mint amilyen az ő fia lenne, ha élne. De nem él. Meghalt a háborúban, ö is Kovács Ferenc volt. Ekkor ragadt rá az idős, a fiára meg az ifjú előnév. Az ifjú meghalt, de azért ő nem lett ismét csak Kovács Ferenc, rajta maradt a jelző. Mint az öregség bélyege. Ez ellen a bélyeg ellen mindenki tiltakozik. Ö is. ♦ A tavaszon öregek napját tartottak a termelőszövetkezetben. Öt is meghívták. A fészer alatt székek voltak, az udvar egy részén is. Amikor meglátta ezt a sok széket, a piros drapériával letakart asztalt, rajta a virágcseréppel, amelyben aszparágusz volt, elfogta a szomorúság. Hát ennyien vagyunk! — gondolta s leült a hátsó sorba. Nem szeretett soha sem elöl lenni. Nem is volt neki vitézségi érme, kisezüst- **' je, meg nagyezüstje, a sebesülési érmet is csak úgy kapta meg, hogy egy muszka golyó valahogy eltévedt és pont őbenne pihent meg. A lábában. Látszik a helye még most is. Fájni meg csak akkor fáj, ha nj árás változás várható. Ez per íem is jön rosszul a parasztembernek, mert előre megérzi: holnap, holnapután megváltozik az idő. Ha szárazság van, akkor előre tudja: holnap, holnapután megjön az eső, felvidul a határ s ettől ő is vidámabb lesz. Ha meg esős az idő és elkezd fájni a lába, akkor ő is állítja: hamarosan vége az esőzésnek, itt lesz megint a jó idő. Jöttek az emberek. Feketében, a legtöbbjük csizmában, ami most ismét kezd divatba jönni, mert a városból jött gazdászok enélkül elmerülnének a sárban, meg pantallóban nem illik gazdásznak lenni. Köszöntik egymást, leülnek. Telnek a sorok. A sok feketeruhás férfi és nő olyan látvány, mint amikor ősszel a fecskék gyülekeznek a villanydrótokon. A tsz-vezetőség befogatott a hintákba, amelyeken határszemlére szokott menni az elnök, a fő- agronómus, a brigádvezető. Ezen hozzák azokat, akik már menni is alig tudnak. — Szerbusz, Feri! — köszönt rá Nagy Péter, valamikori padtársa, akinek orra alatt most ősz, kajla bajusz fityeg. — Hát te is eljöttél? — El! — Azt mondják, adnak valamit! — Én is úgy hallottam! — Bor is lesz. — Meg tánc is! — Látom, itt vannak a cigányok! — Disznót is vágtak. Hármat. — Kell is ennyi embernek. Azt mondják, több mint kétszázan vagyunk. A vezetőség kászálódik, hol középre állítják az asztalt, hol a fészer szélére. Vitatkoznak, az eget kémlelik, lesz-e eső? Mert az eső most nem kellene. A fészerben ülők ugyan nem áznának meg, de a kívül rekedtek, akik Iónt ülnek az udvaron, azok bizony szedhetnék a sátorfájukat. Végre elrendezkednek. Az elnök feláll, beszél. Arról, hogy egyszer ők is megöregszenek. Bólogatnak is szorgalmasan az öregek: ez bizony szentigaz. Van, aki meg is jegyzi: biztosan azért csinálták ezt az öregek napját, hogy nekik is csináljanak majd ilyet. Ök bizony ezt már nem tudják visszaadni. Bár tudnák. Aztán a tsz vagyoni helyzetét ismerteti, csakúgy dobálózik a milliókkal. Végül rátér arra is: igaz, hogy szerény segítséget tudnak adni, de fogadja ezt mindenki olyan szeretettel, mint amilyennel ők adják. Mindenki kap egy mázsa búzát, vagy annak az árát. Utcák szerint gyülekezzenek, így gyorsabban végezhetnek. Gyülekeznének is már, de úttörők jönnek, fehér inges, piros nyalckendős úttörők. Szavalnak. Az öregek tö- rölgetik a szemüket. Felváltva. Amikor a vers a nagymamákról szól, akkor ők, amikor a nagyapákról, akkor meg a férfiak. Énekelnek is. A cigányzenekar is kedveskedik. Azt húzza, hogy: „Most van a nap lemenőben .. Hát, ami igaz, az igaz. Persze képletesen, mert dél is alig múlott, de a kolbász, a sült hús illata már nyelésre készteti az embereket, bort is adnak majd, hallották, ez a hír pedig a torkot szárítja. Neveket kiabálnak, hol női, hol férfihang válaszol rá: „Igen!” Hozzák a kolbászt, a borral teli üvegek is mintha futószalagon jönnének a pincéből. Dagad a jókedv, mint a szélben a vitorla, amely magiával ragadja a hajót és viszi, viszi beláthatatlan tájak felé. Idős Kovács a kabátja alól há- romdecis, vagy még annál is nagyobb poharat vesz elő. Teletöltik. A kollegái nevetnek: — Virágvázát hoztál? — kérdik tőle. — Azt mondták, kell poharat is hozni. Nekem meg csak ilyen van. Én nem szoktam meg az urizálást. Húzza a cigány. Két fiatal táncol. És egyre szaporodnak az öregek. Idős Kovács is táncol. Dicsérik: milyen fiatalos a mozgása. Kurjongat, libben- ti a testét. A haja csapzik, a kedve nő. Táncolnak az öregek. Mintha utoljára táncolnának, mintha az alkalmat ragadták volna üstökön és soha nem akarnák elengedni. Forognak, zihál mellük. A cigányok meg húzzák. A zene, a tánc idézi a fiatalságukat. * Egyszer vége a táncnak is, a fiatalságnak is. Ahogy a kicsapó víz is előbb-utóbb visszatér eredeti medrébe, úgy változnak visz- sza az öregek is. Egy részük már hazafelé indul: köszöni a vezetőségnek ezt a szép napot és mindjárt bemegy az irodába beteglapot kérni. Ha már itt vannak, akkor enélkül nem mennek haza, mert az öregséghez hozzátartozik a beteglap is. Idős Kovács is bemegy az irodába. Először oda, ahol a beteglapot adják, aztán oda, ahol az elnök székel. Az irodában most ultiznak, közbe-közbeszól, de leintik. Tudja a kártyások rendjét, valamikor ő rajzolta meg a mulatságos paragrafust, ami a kocsma falán függött és amelyen egy nagy vörös orrú, ripacsos arcú ember volt látható, amint éppen szólásra akarja nyitni a száját, de egy figyelmeztetés megállítja: „Kibic kuss!” így hát csak ül és nézi a játékot. J ön az elnök. Ő is leül. Magas, erős ember, országgyűlési képviselő, a Szocialista Munka Hőse. Odamegy hozzá idős Kovács. — Köszönök mindent, János! Az elnök mosolyog, elhárítja a köszönetét. — Talán haragszol rám, János? — Most nem! De egyszer nagyon haragudtam magára! Idős Kovács szeme villan.- — Mikor? — Emlékszik maga. Idős Kovács a homlokát ráncolja, szemgolyója a mennyezet felé fordul úgy, hogy alig látszik a szembogár. Az emlékek között kutat, de ezt az esetet sehogy sem találja. — Mikor adtam én neked okot? — Emlékszik, amikor együtt csépeltünk? — Hogyne! Mintha ma lett volna! — Na, akkor haragudtam magára. — És miért? — Mert úgy tömte azt a gépet, hogy csak úgy dőlt a szalma. Nem győztem el ráírni az elevátor alól. Idős Kovács mosolyog. Karja, mintha kéve lenne henne, az uj- jai is úgy mozognak, mint amikor a szétvágott kévét, szépen, egyenletesen engedik a gépbe. Arca megfiatalodik, átszellemül. — Na és mondd, bírta a gép? — Bírta az anyja istenit. De azért magának nem kellett volna úgy zabáltatnia. Az elnök már az ultizókat nézi. Idős Kovács nem tud nyugodni. Hol a régi emlékek rajzanak fel benne, hol olyan erősnek érzi magát, mint akkor, amikor két zsákot vitt a vállán, egyet a szájában a kocsmáig, fogadásból. — Értettem hozzá, tudtam etetni? — megy oda az elnökhöz, mintha egyedül csak tőle függne a bizonyosság. — Tudott. — Tudok én még mindig. — Az lehet! , — Lehet? Biztos is. Tüdőd mit? Adj nekem egy gépet a nyáron. Majd megmutatom én, hogyan kell etetni. És, ha benne vagy, mérjük össze az erőnket. Legyél ismét a szalmásom. Megegyeztek. Idős Kovács nyugtalan. Ezért sodorja már a negyedik cigarettát, ezért jár a porfüstöt okádó gép körül reggel óta. Mára ígérte az elnök, hogy megvívnak. Az elnök pedig nem olyan ember, aki nem állja a szavát. És őt sem olyan fából faragták. Zúg a gép, időnképt, mintha fulladozna. Ez bántja idős Kovács fülét. Fel is kiabál az etetőnek, de az nem hallja. Ezért, amikor megérkezik az elnök, idős Kovács megváratja egy kicsit: hallgassa csak, hogy nem szabad etetni. A gépről, a szalmáról, az asztagról csak annyit látnak: idős Kovács meg az elnök beszélget, mutogatnak is hozzá, az elnök odahívja GALAMBOSI LÁSZLÓ: Pipacs-király Eljön a nap, amikor megered virág-fényből sarja dt tekinteted. Kopogsz. A világ gömbjéből kicsap, az első tűz, aranyló haj-sisak vakít fejedről, ujjaid között a játékosság almája pörög. Alattad láthatatlan kiscsikó, ringat csupán, a láng s a néma hó távol kering. Még nem suhan feléd a Jajt szolgáló korbácsos Cseléd. Üveg hasán bárány-fehér a csík, szájad szikrázó tej-habbal telik. Alszol. A sűrű álom-orgona föléd borul, zöld tündérek foga koccan, az álomszi ro m - rengeteg, selymén üveg-ruhába n lejtenek. * Tágul az erdő. Lobognak a fák, az egymást érő smaragd-bóbiták. A madár majdnem tenyeredre száll, rikolt, kopog, a fölébredt bogár fülel, talpad elől saáguld a gyík, fején jácintkék korona virít, fogságba ejtenéd, de tüske-vár védi, rezeg a sok szeder-pohár. * Habzik, lobog az égi rózsafa, öntözgeti a Játék Angyala, csillag gyújtani bimbóira száll, csodáld soká pöttöm Pipacs-király. A Fény-inas, a lepke, rádköszön, a világ ujján arany kisköröm, villog s a Mese hármas oszlopán nem nyílik éj, csak fáklya-tulipán. • A fönti táj a lentire hajol, a láng-kastély s az omló köd-akol egymás mellé sodródva függenek. Két óriási Mindenség-remek mélyére látsz, hol polipként mozog a sors-roppantó okozat s az ok. A rejtett küszöb súlya fölmered, már visszahull labdát dobó kezed, jajdul a száj, zúzza a csontokat a Kín-Banyát kísérő szolgahad. Rózsát hevíts, bő páncél-szárnyakon föléd suhan az örök Oltalom s a Kék Gömböt, hol életed forog, gyémánttá csiszolják nagy csillagok. KRECSMÁRI LÁSZLÓ: Alföldi nyár A nyár pirosló, nagy tűzhelyén tele lábasként forr a táj. Mint buborék — a levegőben — ichány áléit kis lepke száll. A tó vízére hajló szellő fagylaltot nyaló kisgyerek. Kiszáradt, táto tt árok-szájak lihegve lesik az eget, .1 rakott szekérként vánszorog "gy felhő s rajta ül a Nap, nint izzadt kocsis, kinek fején iagy karimájú tfizkalap; arcáról a vérit ékcseppek sugárpatakban ömlenek s leforrázzák az égett hátú, cserepes ajkú földeket... Túl az erdőn cséplőgép dudol —: tallózó szellő cipeli hangját pihegve s ha hűvöst lel — hogy megpihenjen — leteszi. Rakják a nyár szép szőke kontyát a szérűkön az emberek s villahegyre szúrva vígaon viszik haza este az eget. magához a pihenő etetőt, aki igenei és elindul a létrán, föl a dobra. Idős Kovács előveszi etetőszemüvegét, az elnök lelöki a nadrágot, az inget, hirtelen elővillan fehér felsőteste, meg talán annál is fehérebb lábszára. Az etető bólogat, kiszáll a „vályúból” és mielőtt átadná a helyét, kéz elfog idős Kováccsal. A gép az elhelyezkedésig üresen jár. Idős Kovács szeme vizslat: ott van-e már az elnök az elevátor alatt, lehet-e kezdeni. Int: jöhet a kéve. Repülnek a kévék, a kévevágó kézre adja, kése átvágja a kötést és mint az ájult ember, belehullik idős Kovács ölébe. Az idős ember ereszti a kévét, széthúzza, hogy le ne fulladjon a gép. A dob nyeli, vészesen nyeli, a tempó gyorsul, idős Kovács legalábbis így érzi. Figyeli az elevátort, amelynek láncán ritka a szalma. Az elnök dobálja a szalmáit, ő tömi a gépet. Ezt a párbajt meg kell nyernie. Olyan etető, mint ő, nem volt a környéken. Hullnak a kévék. Karja fárad. Az ujjai nehezen mozognak. A falatok egyre nagyobbak a gépnek. Brum- mog, nyög. Már csak az elevátort nézd. Nem a kéve. a szalma érdekli. Az öléből széthuzatlanul a gépbe zuhan a kéve. Egy, kettő, három... A gép nyög és ledobja a szíjait. A párbajnak vége. Az elnök lejön a szalmáról. Idős Kovács is a dobról. — Maga győzött! — mondja neki az elnök és átöleli az idős embert, akiről patakokban csurog a veríték. — Hátha még a gép is bírta volna! — vélekedik idős Kovács. — De nem bírta! Hiába, azok a régi gépek jobban bírták! Az ég kék volt. Olyan tiszta, mint idős Kovács Ferenc szándéka.
