Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

A népművelés új formái BARANYI FERENC: [V éhány hét múlva nyitnak az 1 ’ iskolák, a színházak, fel­lendül a művelődési házak for­galma. Kezdődik az őszi évad, amely részben új feladatok elé állítja, részben pedig bevált, de széles körben még el nem terjedt ötletek, vállalkozások folytatásá­ra buzdítja a népművelési szak­embereket. Ezek a feladatok és ötletek a legszorosabban össze­függnek társadalmunk fejlődésé­vel, azzal a nagyméretű átalaku­lással, amely az elmúlt tizenöt­húsz évben végbement. Fontos, hogy ez az összefüggés hangsúlyt kapjon, hogy világos legyen: a népművelési munka nem öncélú, hanem — amint erre az MSZMP ideológiai irányelvei nyomatéko­san utalnak, — az ország szocia­lista építését, gazdasági progra­munk realizálását segíti. Nem le­becsülhető politikai jelentősége is van annak, mennyire sikerül erő­síteni az új évadban a népműve­lés hatékonyságát. Ez sok minde­nen múlik, a tennivalók is sok irányba mutatnak. Behatóbb elemzésükre egy rövid cikk ke­retében nincs mód. Csak arra vállalkozhatunk, hogy a legfon­tosabb kérdéseket érintve, jelez­zük a feladatokat és a növekvő lehetőségeket. A felszabadulás óta, két évti­zed alatt kialakult a népművelés szilárd szervezete, létrejött intéz­ményeinek hálózata. Ez sok pénz­be került, s jól szolgálta a köz- műveltség terjedését. Ma, a sok szempontból megváltozott új helyzetben is építeni lehet erre az alapra. Ugyanakkor növelni kell az intézmények hatósugarát. Nem érhetjük be a kialakult forT mákkal, amelyek viszonylag szűk körben hatékonyak. A könyvtá­rak. szakkörök, műkedvelő együt­tesek, amelyek a népművelési munka gerincét adták — és sok helyen ma is adják — önmaguk­ban nem felelnek már meg a nö­vekvő igényeknek. Ezekre min­denekelőtt az a jellemző, hogy a korábbi ezrek és tízezrek helyett százezrek, holnap pedig már mil­liók számára követel figyelmet és eszközöket. Szerencsére a töme­gek közé hatolásnak, a figyelem­ébresztésnek és a jogos várako­zás kielégítésének elég sok mód­ja van. Ezekhez nem kell beruhá­zás, az eddiginél nagyobb költ­ségkeret, csupán az szükséges — ami persze nem kevés —, hogy változzék a szemlélet: mozgéko­nyabb, rugalmasabb legyen a népművelő tevékenység. Azt mon­dottuk, hogy újabb százezrek be­kapcsolódásával számolhatunk. De vajon hol vannak ezek a száz­ezrek? A falvakban és városok­ban, országszerte mindenütt, ahol a kulturális felemelkedésből ki­maradtak fehér foltjaival talál­kozhatunk. Ez látszólag ellent­mondás, hiszen két állítás kerül itt szembe egymással. Az, hogy munkásak, parasztok, alkalmazot­tak tömegei szórakozni, tanulni szeretnének, és az, hogy ezek a művelődni vágyó emberek a meg­levő lehetőségekkel sem élnek, kívül rekednek, nem járnak szín­házba, ritkán mennek moziba, a művelődési házba. A magyarázat az, hogy nem vesszük eléggé figyelembe az el­maradottabb rétegek speciális igényeit. Uj keretekre, az egyes rétegek korszerű megközelítésére van szükség. Néhány példa erre. Mindenki tudja, hogy a legtöbb ember művészi és kulturális ér­deklődése ma a televízióra irá­nyul. A színházközvetítésektől a tudományos felvilágosító előadá­sokig, a zenétől a politikai hír­szolgáltatásig terjedő, széles ská­lán mozgó műsor élményeket kí­nál, vitára késztet, az ízlés és a közgondolkodás sok-sok problé­máját érinti. A nézők szeretnek beszélni a látottakról, s meg is teszik ezt, ma még többnyire csak szűkebb családi vagy baráti kör­ben. Itt pedig a tapasztalatok sze­rint a reagálás gyakran nem megy túl az indokolás nélküli tetszé­sen vagy elutasításon. Sokan sze­retnék álláspontjukat részleteseb­ben kifejteni, érvelni, a jót ki­emelni, a rosszat megbírálni, de hiányzik a gyakorlat, a műsor tartalmi és formai kérdéseiben el­igazító járatosság. Mindezt nem nehéz megszerezni, ha a népmű­velés irányítói felfigyelnek erre az igényre, ami — ha kielégítik — jelentősen erősítheti a műve­lődési házak vonzását. Nincs olyan község' — a városokról nem is szólva —, ahol nagy gond vol­na néhány, tv-nézésben gyakor­lott, jó ízlésű, megbízható ítélő­képességű pedagógust felkérni tv-szakkörök vezetésére. Nagyobb figyelmet lehetne for­dítani azokra a tízezrekre, akik esti iskolába járnak. Nekik a munka utáni tanulás fárasztó volta miatt kevés a szabad ide­jük. Műveltségük egyoldalú, is­kolai keretek között maradó. Bő­vítésére alkalmasak lehetnek a művelődési házak, ha megtalál­ják a módját, hogy tanulmánya­ikban is segítsék a felnőtt diá­kokat. A fiatalok közötti tevé­kenység is fejleszthető. Egyrészük járatos az önművelésben; ez azonban nem azt jelenti, hogy most már egyszer s mindenkorra lemondanak — és le akarnak mondani — érdeklődésük orientá­lásáról. Tanácsot várnak, s még- inkább segítséget, hogy játszva tanulhassanak, műveltségüket gyarapítva szórakozhassanak. A fiatalokat például módfelett ér- deikli a jazz, a korszerű lakás- kultúra, a kibernetika, — álta­lában az automatizálás. Ezeknek a témaköröknek a fokozottabb bekapcsolása az ismeretterjesztés­be és a szakköri munkába: na­gyon esedékes. A népszerű szak­mai tanfolyamod sem csak a jobb elhelyezkedés, a jövedelem- növekedés céljait szolgálhatják. A népművelésről folyó országos sajtóvita több résztvevője hang­súlyozta a politikailag egyértel­műbb, tudatosabb népművelés je­lentőségét. Rámutattak arra is, hogy ezt a korábbinál átfogóbb, praktikus igényekhez igazodó ér­telmezéssel lehet sikerre vinni. Módot ad erre a közvéleményt foglalkoztató gazdasági, kulturá­lis nemzetközi és hazai társadal­mi kérdések hosszú sora. A fel­adat nem az, hogy általánossá­gokban mozgó, elméleti jellegű előadásokat tartsanak. A népmű­velésnek ez a területe kívánja meg leginkább a frisseséget, az aktuális eseményekhez kapcsoló­dó érdekességet. Nem is szabad a politikai tematikát előre ter­vezni. Ez a munka csak akkor lehet jó és eredményes, ha követi a politika eseményeit, értelmezi összefüggéseit. Ajánlatos, hogy — mint a nyelvtanulásban — itt i9 tekintettel legyünk a fokozatos­ságra. Arra tehát, hogy a politi­kával rendszeresen foglalkozó, újságolvasó közönség mellett, az érdeklődő, de inkább még csak személyes tapasztalataik szűkebb körét szem előtt tartó munkások, parasztok, fiatalok is kapjanak vonzó politikai tájékoztatást. Dersi Tamás Egyedül Az a magány: aludni térni, egyszál-pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma-álom, rád virult a lány mell, kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő, vézna testén. Elküldtelek — s én érzek úgy. mint akinek az útját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve el vitted felforrt suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon. Voltál test-méretű valóság — hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd má> mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szóm, s csitulok, mint aki magában dúdol, ha kopognak az ajtón. Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha távolból kiáltozom érted, máskor bennem csodát csodáló szemed borzadna most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna. A rra ébredtünk, hogy a vonat lassít, a szerel­vény idegesen megrán­dul, s egy erős zök­kenéssel hirtelen megáll. A ka­lauzok leugráltak a kocsikról, a hálókocsi folyosóján léptek do­bogtak, szomszédunk, a táska­rádiós mérnökhallgató már a töltés széléről- tudatta hangosan: valaki meghúzta a vészféket! Kinéztünk. Tőlünk a negyedik fülke ablakán borzas leányfej hajolt a fiú felé. Igen, a kislány. Az este egy darabig együtt néz­ték a sötétet a folyosón. Tanúi voltunk az ismerkedésüknek. Ez még tegnap délben, az étkező­kocsiban történt, azóta átléptünk a határon. A kalauzok után a motorkocsi két vezetője is elindult a szerel­vény vége felé. Olajos munkás­kabát feszült a vállukon, arcuk barna és kerekded volt —, mesz- sziről egyformának tűntek. Még el sem maradt mögöttünk a hegység, ez az első síksági falu. A hegyek csak most bú­csúztak a tájtól, messziről jól látszottak a sötétlő fenyvesek, felhős időben sötétlik így az erdő. Az éjjel esett is. A sínpár mellett víztócsák fénylettek a le­gelőn, amelynek ványadt, kifa­kult fűcsomóit sovány tehenek harapták ütemesen. A ködmö- nös pásztorok, akik olykor a vo­nat felé intenek, most hátat for­dítottak a gondjukra bízott jó­szágnak, s elindultak arrafelé, amerre a vasúti emberek tartot­tak. A legelőt karéjozó, rend­szertelenül épült házakon, ezen az egész szegényes falun mintha remegés futott volna végig. Aj­tók és kapuk nyíltak, a görbe kis utcákon, a kertek alján, a mezei csapásokon futó emberi alakók tűntek fel. Csizmás fér­fiak. tarkaruhás asszonyok, kö­zöttük néhány gyerek, igyekez­tek a veszteglő vonat felé. Váratlan zajok keletkeztek: gyereksírás, kutyák nyüszítése, s hangfoszlányok, amelyek mintha valamit tudattak volna, valami keserves igazságot, amit ez a vonat hozott magával a hegyek csendjével a hátamegett. Messzi­ről, a dombtetőn álló szövetke­Kovács Imre: Borús é§* zeti major hosszú derekú épüle­teinél piros kendők lobbantak felénk. Nagy csapat lány köze­ledett futva, hosszúléptű, köny- nyed, gazellafutással, veszélyre jönnek így. Sok utas leszállt, inkább fér­fiak. Álldogáltak tanácstalanul, híreket lestek. A fiú magyará­zott a lánynak. — Valaki a vonat elé vetette magát. Egy nő volt, karján a gyerekével, szerelmi bánat. Már hetek óta mondta, mondogatta, sokszor kijött a vonathoz is. Nem hitték el neki. Hányán mondják ezt... Néztük a kislányt. Sápadt volt. Mandulavágású szemében a bor­zongás, a befelé néző tűnődéssel váltakozott. Hagyta, hogy a fiú lesegítse a vonatról, s a kezét sokáig fogja, tűrte, hogy hosz- szan és felfénylő tekintettel nézze. Ilyen messziről mi nem lát­tuk a vért. Annyit láttunk, hogy hárman-négyen férfiak, mélyen hajolva, lassú imbolygással visz­nek, majd letesznek valami sú­lyos terhet a mezőség szélére, ahol élénkzöld a fű. Matatnak körülötte, majd elfordulnak, egyikük nézi a borús eget, má­sik fölegyenesedik bár, de a fe­je lehajtva marad, s növekvő embergyűrű veszi körül őket: a falubeliek. Az utasok nem merészkedtek közel, messziről nézték a gyászt, ezt a reggeli döbbenetét, amely­ben mellékszereplőnek lenni is egyet jelentett valamiféle szé­gyenkező bűntudattal, s hogy tá­vol maradtak, iszonyatuk a fan­táziájukból táplálkozott, régeb­ben átélt, megfigyelt katasztró­fák alaktalanra nagyolt képei villantak fel előttük, előttünk. A kislány fellépett az első lép­csőre, hogy messzebb lásson előre. — Jöjjön, menjünk közelebb — indítványozta kissé kihívóan a fiú, aki közben cigarettára gyújtott. — Jaj nem, dehogyis — reb­bent fel a kislány, gyerekes fé­lelmét nagyos kifejezéssel lep­lezve —, nem bírnék ilyen ször­nyűséget látni. — Üjból leszállt, nem találta helyét, de valahogy azért már a fiúhoz tartozónak érezte magát, aki a sín menti árokparton pompázó margaré­tákból néhányat leszakított, s félszegen átnyújtotta neki. Pi­rulva fogadta el, szégyehkezőn lesütve a szemét. Ilyenkor virá­got elfogadni... Elfordultunk tőlük, s jőbbfelé kezdtünk figyelni, a szerelvény eleje felé. Fel-felcsukló artiku- látlan jajongással egy asszony közeledett felénk. Nyomában kis­sé elmaradva tőle három férfi fújtatott, a legidősebb, a bőrsap­kás nyilván a férje lehetett. A másik kettő a fia és a veje ta­lán? Parasztok voltak. Csak az asszony jajgatott_ Házának fér- finépe sápadtan, kinyújtott nyak­kal, összezárt szájjal gázolt át gödrökön, tócsákon, időnként a gyűlölet pillantását vetve a vo­natra, ránk. Messziről futhattak, ahogy az asszony közelebb ért, hallottuk elfulladt zihálását. Kö­zépkorú asszony volt, íeslett, szürke ruhában. Mezítelen alsó­karja még jó erőre vallott, lába is erős volt, mezítelen talpa csattant a tócsák víztükrén. Ken­dőt is elfelejtett kötni, szürkült haja egyetlen varkocsba fonva röpködött a feje körül. Már bot­ladozott, s mintha ökölbeszorí­tott kezével tört volna utat ma­gának hadonászva és zihálva, és jajongva, Odaért egészen a kö­zelünkbe, vadul ellökte útjából a kislányt, de az összeütközés őt is megfosztotta egyensúlyérzéké­től, mert néhány lépés után el­terült a földön. Vergődött, mint akinek nincs már ereje feláll­ni, de amint felállt, teljes mara­dék erejével csapta vissza elkin- zott, rwomprult testét a földhöz­Kivörösödött keze arról árul­kodott: talán épp moshatott, mi­kor hallotta a hívást. Hagyott mindent, futott, futott először hitetlenkedve, majd bénító féle­lemmel a szívébem s ahogy kö­zeledett, úgy nőtt a félelem, az önvád. Mert ő volt, egyedül ö, lesütött szemű, kérdezetten tanú­ja egy élet bánatrafordxUásának, aki mindig figyelt és óvott, s csak most az egyszer nem né­zett oda, most, mikor a vonat a hegyek közül előbukkant, s csat­togó kerekeivel neki is megüzen­te: trigyázzon. Rohanni kezdett, hogy a hírt meghallotta, rohant a vész elébe, aztán ahogy a kö­zelébe ért, megértett, vagy ér­zett a reménytelenségből vala­mit, egyszerre elhagyta az ere­je, s már csak vergődni tudott, számyatörött, szomorú madár. övéi feltámogatták, vonszolni kezdték, mire szétnyílt előtte ott messze az embergyűrű sötét kár­pitja, csak leomlani tudott né­mán és esetlenül, parttalan élet­re szánt gyermekére, ki a túlsó partról néz már vissza rá. — A kicsi élj! A kicsit letette előbb a karjáról. Hallja? Pár percre még sírt most már elcsen­desedett — mondta a fiatalem­ber jó hangosan. Az egyik visz- szatfelé ballagó kalauztól tudta meg a hírt. A kislány nem szólt. Szürke kis arca most kezdte visszanyer­ni a színét. Az imént, hogy az asszony útjába került, s az vadul ellökte őt, kihullottak kezéből a virágok. S hogy a fiú lehajolt, hogy összeszedje, csak a fejével tiltakozott: nem, nem kell. De a fiú erre új, friss szálakat tépett, többet mint először, s fogta a kezében elszántan azzal a tudat­tal, hogy ezt majd biztosan elfo­gadja tőle. A kényszerű megállás alig ne­gyedóráig tartott. Rövidesen utaz­tunk tovább, otthagytuk a falut, amelynek nem tudtuk a nevét. Uj tájak tárták ki magukat előt­tünk, új falu, ahonnét barátságo­san integettek felénk az útmenti népek. Este pedig, hogy a folyo­sóra kiléptünk, összebújva ta­láltuk a két gyereket. Meg mer­tünk volna esküdni rá, hogy csó- kolódzndk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents