Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
7 Darázs Endre: Komlós János: EZUSTKAPU ...aztán vannak közöttetek olyanok is, édes gyermekeim, akik nem a magasabb tudományok aranykapuját lépik át, amelynek csupa gyémántokból van a küszöbe, de az ezüstkapu várja őket, a becsületes kétkezi munkáé és ennek a küszöbe bizony kemény és fekete vas... Nagyon szépen beszélt a tisztelendő úr. Kár, hogy nem nagyon érthették és sokan nem is figyeltek oda. A tanító maga elé bámult. Vége hát ennek az évnek is. Lőrinc is kapukat látott, nemcsak a pap. Alattomosan surrant a sáros labda, de ő rávetődött még idejében, a kapu torkában és nem rezzent mögötte a háló. — Lánci! Lánci! — zúgott a tömeg és ő térdelt és mosolygott, de valaki kiverte kezéből a labdát és hajolt rá mogorván, apja a fekete ács. — Te kölyök! Szögeid meg már a kaput! Most már a csámpás kertkapu csikorgóit előtte, ahogy ki-be- csapta a szél. — Lán-ci Lő-rinc, Lán-ci Lőrinc... Anyja rítt a kapu mögött. — Isten veled, kisfiam. Testvérei rá se néztek, trappoltak a kopár udvaron, kerÉBLI KATALIN: gették egymást körbe-körbe és örömtelenül. A fekete ember szúrósan nézte, mint valami idegent. — Na, gyere már... A sorban a nyoma nem maradt meg sokáig. Befújta a szél. ...és az Ur végtelen kegye vezéreljen benneteket. Amen. Jobbját tartotta a tisztelendő. Megcsókolták hárman, de nem többen. Lőrinc sem. Zsebében volt a zöldfedelű bizonyítvány, amely szerint jórendűen végezte el az elemi iskola nyolcadik osztályát. Ezt tanúsította két cirkalmas aláírás és az angyalos körpecsét. A csatorna hídján Zsubrák- kal találkozott. — Haj, fiatalember, most már mienk a világ! Háromkor tréning! Lőrinc elbődült. — Lesz ám az a hétkeserves... Zsubrák a vízbe köpött, a karfán át. — Na nézd, a vadmarhát... A fekete ember a konyhaasztal mögött állt, mintha évek óta várná. — Készülj. Délben megy a vonatunk... Ugyanoda szállt fel a fűszeres is. A Hidegkúti fiú volt vele. — A városba Lánci uram? — A városba. Hallgattak egy iramodásnyit. Aztán a fűszeres megkérdezte, csak úgy, unalmában. — A Lőrinc ügyében? — Abban. Suszternek adom, kérem. A Krámerhez. Mert ma már az ácsság... — No — hökkent föl. — Mi is éppen hozzátartunk. Megkért az ügyvéd úr, ha már bent járok, vigyem magammal Tomikát, aztán vetessek neki mértéket két pár új cipőre. No, legalább együtt mehetünk. A fekete ember csak bólintott, nem szíves arccal. Tomika harangozott rövid lábaival. Láthatóan unatkozott. Lőrinc meg csak nézte. Ez is úr lesz, akárcsak az apja. Igaz, nem gimnáziumba kerül, hanem kereskedelmibe, különbözetivel. Merthogy az állítólag könnyebb és Tomika nem túl okos. Állomás jött, akácfás. — Szomjas vagyok — mor- gott Tomika. — Ej honnét kerítsek én most neked vizet... A fekete ember készségeskedett. — Majd a Lőrinc. Ugorj, Lőrinc! A fiú kezében táncolt a papirospohár. Tomika gyanakodva nézte. — Mondja csak, nem ivott maga ebből? Lőrinc fehér lett. Mi az, hogy maga? Tegnap még szervusz volt. Igaz, hogy hol van már a tegnap? Tomikának aranykapu jár, s neki meg a vasküszöb. Ezüstkapu? Baromság! Rájuk bömbölt a város, váratlanul és félelmetesen. A bőrgyár, a bútorüzem s még a kis kóceráj is, amelyben gyermek-1 kerékpárokat készítettek a hadirokkantak, deszkaólban. Süvített minden gőzsíp. — Sztrájk! Megint sztrájk! — legyintett a levegőbe egy szál: makalapos úr. — Idén már harmadszor. Na de majd... Szuronyok néztek be a vonatablakon. — A mi csendőreink — billent egyet a szalmakalap. Az ócska, zöld villamos járt. Elzötykölt a Szent Imre szobor előtt és a sarkon megállt, a Krámer üzlete közelében. A cipész fanyalgott. — Rosszkor jöttek. A segédurak is leálltak. Az okosok. Kész tönkremenés — mutatott körbe a néptelen műhelyben. — Kuncsaftot is hoztunk — mondta Lánci. Krámer megmozdult. — Két pár borjúbox a... Ho- gyis? A Hidegkúti fiatalúrnak Tessék csak leülni és levetni a cipőket. Mértéket veszek. Igenis. Tomika lerángatta balcipőjét, de a jobb nem mozdult. Beledagadt a lába. — Fusermunka — himbálta fejét Krámer — egyik cipő nagyobb mint a másik. Igazi fuserok. Próbálgassa csak, fiatalúr. Tomika kiválasztotta Lőrincet és intett. — Húzza le, kérem. — Előredugott lábfeje majdnem Lőrinc állát érte. — Húzza le, na! Krámer úr rámordult. — Mit bámulsz? Mit bámulsz? Most már ide tartozol! Dolgozz! Felszegte a fejét Lőrinc. Mit, hogy ő húzza le a büdös cipőjét ennek a tésztaképünek? Pár hete még, hogy sündörgött körülötte: Lórin eke, légy szives mutasd a számtanpéldádat! Hát nem, soha! — Húzd már le, kisfiam. Az apja volt. Nem ismerte meg. öregen nézett rá, könyör- gősen. Uramisten ilyen vén volna már? Akár holnap meghalhat és otthon négy öccse fut- korász körben a csupasz udvaron örömtelenül. Már holnap meghalhat, meg. Odakint megint vijjogtak a szirénák. Lőrinc megroggyant. — No, adja ide a lábát, fiatalúri 1 Balatoni hangulat Hajó-pillék röppennek a hullám-virágakr? • olyan, mintha fölöttük az ég e pörgettyű világgal együtt forogna. Kék arányok, áttetsző síkok s zöld lebegések vili óznak Itt. Partokat, szigeteket vonzok és taszító A végtelenség adago Ihatatlan, s hiába csordul kutak vizeként: nem fér el a pici poharakban. A nyugalom szintjén heverészek, míg a látóhatárnyi, bibés időt beporozzák a pillan at-méhek. jal. Aztán az embercsoport szélén egy vékony arcú öreg mellé lépett, magához kapta és ennyit mondott: — Megjöttem. A vékony arcú öreg zavartan topogott, viccet erőltetett: — Tudod-e még egyengetni a vasat, ahogy tanítottam? Vagy már csak az injekcióstűket egyengeted? Az orvos körülnézett, mellette a satupadon kalapács hevert, az apjára «kacsintott, felemelte a kalapácsot, aztán a földről egy görbült vaslemezt, és egyengetni kezdte. Zuhogott a kalapács. Ütötte a vasat. Az emberek összenéztek, Zuhogott a kalapács ... Aztán megállt. Az orvos felfogta a lemezt és odanyújtotta a vékony arcú öreg elé, aki valamikor a mestere volt. Az ören az orvosra nézett, aztán a vaslemezre. Forgatta a lemezt, a fény felé tartotta ... Jobbról nézte ... balról nézte ... és csak ennyit szólt: — Hát ezzel megvagyunk. Az orvos ballonkabátja olajfoltos, \ klinikán fehér volt a tisz^ taság. A tizenkettes szobában fiatal nővér dolgozott. A bejárati ajtó nyikorgására felkapta a tekintetét. Az orvos jött az ajtó felől előre: — Jó napol. A nővér kicsit meghajolt: — Jó napot. Láttam, hogy már megjött. Mire beértem, itt volt a táskája. Az orvos kezet nyújtott: — Mikó... A nővér nézte az orvost: — Tudom, ismerem, — Engem? — Igen. Sokat beszélnek magáról. Az orvos tekintete a rendelőben körbejárt: — Mit beszélnek?..: A nővér halkan, egyszerűen mondta: — Hát sok mindent. — Kicsit hallgatott. — Nem ilyennek képzeltem .., Azt hittem, hogy szőke. — Miért? — Csacsiság. A tiszta nekem fehér... és a szőlce majdnem fehér. Az orvos nem felelt, a szavakon gondolkodott. A nővér az orvos ballonkabátját nézte: — Olajos... — mondta — Kitisztítom ... — és el is indult. Az orvos ránézett, mosolygott: — Köszönöm, majd magam. Levetette a kabátot, benzines üveggel a vízcsaphoz lépett. A nővér a háta mögött állt: — Kérdeznék valamit. — Kérdezzen, kérem — mondta az orvos, de nem fordult meg. — Igaz, hogy a felesége házmester volt, amíg maga tanult? — Igaz, — mondta az orvos. — Még most is az. És kötődét rendezett a lakásban. — Ez azért szép. Válasz nem jött: az orvos tisz* títja az olajfoltokat. A ballonkabáton az olajfollnak ismerős szaga van. Ilyen szaga volt az apja keze simogat&sának, amikor aS orvos még gyerek vött. Arcához húzta a kabátot. Az olajszagon átüt a kar bal. Szólásszabadság A magyar turisták nem tudnak beszélni. Odakint. Itthon igen. És most, hogy hazatérnek, beszélnek iis. összehasonlítják, amit csak lehet. Meg azt is, amit nem lehet. Mert ilyen is van. A londoni Hyde Parkban például akkora demokrácia van, hogy mindenki tücsköt-bogarat összebeszélhet. Nálunk nincs Hyde Park, ez a dolog formai része. De tartalmilag? Ami a tüasköit-bogarat illeti? Nem panaszkodhatunk. Mintha egy nagy Hyde Parkban élne az ember... Miért is mondom ezt? Hyde Park. igen ... Mert ez a fő problémája mindenkinek,aki .Nyugatról ellátogat, vagy hazatér ide, ezt vizsgálhatják külföldi publicisták, ezt méricskélik belföldi humoristák, erről jelennek meg riportok odakint: hogyan állunk a szólásszabadsággal? Szerintem kitűnően. És azoknak, akik panaszkodnak, azt felelem: ha panaszkodnak, az jó jel. Próbáltak volna akkor panaszkodni... amikor még diasértek. Mert a szólásszabadság legbiztosabb jele, ha olykor morognak is az emberek. Ha viszont mindenki sugárzó arccal járkál reggel, délben, este, oit,t valami nincs rendben. Ez vitathatatlan. És nagy szó, ha nálunk valami vitathatatlan. Mert nálunk ma mór — ez is a szólásszabadság jele — mindenen vitatkoznak az emberek. Itt volt például a Zabhegyező-vita. Amint tudják, egy amerikai író megírt egy könyvet, ezt lefordították különböző nyelvekre elolvasták különböző emberek, volt akinek tetszett, volt akinek nem, és ezzel az ügy el volt intézve. Ott. Itt azonban óriási vita tört ki fölötte. Egyesek harciasán kinyilatkoztatták, hogy márpedig nekik nagyon tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete, mások viszont harciasán közöltéle, hogy márpedig nekik egyáltalán nem tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete. Majdnem ölre mentek. Mígnem aztán kiderült, hogy a Zabhegyezőnek nincs is olyan nyelve és szemlélete, amely egyeseknek nagyon tetszhet, másoknak nem. Továbbá Zabhegyező sincs. Mert nem is ez a címe. Csak a fordító elferdítette a címet. És most mi van? Semmi. Bosszankodnak a vitatkozók? Szégyenkezik a fordító? Intézkedik a kiadó? Minek? Mindenki elégedett. Mert lehet, hogy rossz a fordítás, hibás az ellenőrzés, alaptalanok a cikkek, de milyen jó kis nyári vita volt! És nálunk ez a lényeg. Meg hogy bírálni lehessen. Egyesek szerint ez a szólás- szabadság lényege. Vannak ma már humoristák, akik hónapokig törik a fejüket, hogyan lehetne olyan szöveget kitalálni, amelyben minden mondat egy-egy beolvasás fölfelé. De hát felfelé bírálni, ahhoz miféle bátorság kell? Oldalra bírálni meg lefele, az igen! Beolvasni az iparvezetésnek, hogy lassan szerelik az erőműveket és sokba kerülnek? Na bumm! De beolvasni otthon csőrepedéskor a maszek vízvezetékszerelőnek, hogy lassú ez meg drága is, nem kell! — ezt nevezném bátorságnak és elvi következetességnek! Cikkeket írni, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba? Na bumm! De felszólítani a pincért, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, ehhez bátorság kell! Megmondani a Tervhivatalnak, hogy ami a beruházásokat illeti... Na bumm! De próbáljuk megmondani a tulajdon feleségünknek, hogy márpedig az őszi beruházási terveit nem fogadjuk el. Ehhez bátorság kell. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden vezető örül a bírálatnak. De az sem igaz, hogy nálunk, ha bírál, akkor borotvaélen táncol az ember. Ezek nagy szavak! Borotvaélen?! Attól függ, milyen borotvaélen? Magyar pengén nyugodtan táncra perdülhet. És nem igaz, hogy a közéleti bírálathoz nálunk bátorság kell. Itt van például a meglepetés amely idegenforgalmi szerveinket érte. Arra gondolok, hogy vártak idén a Balatonhoz nyugati turistákat, akik közül egyesek nem jöttek, és ez meglepte idegenforgalmi szerveinket, várták továbbá a keleti turistákat, akik jöttek, és ez is meglepte idegenforgalmi szerveinket. Namármost ezzel a... meglepetéssel minden humorista foglalkozni fog és nagyon büszkéK lesznek, hogy ők milyen bátor emberek. De ezt szóvá tenni, ehhez miféle bátorság kell? Ezt csinálni, ehhez bátorság kell! Az persze kétségtelen, hogy volt idő amikor nem lehetett bírálni nálunk. A Patyolatot kivéve. Most viszont mindent lehet bírálni. A Patyolatot kivéve. Miért? Jobban dolgozik ma már á Patyolat? Nemi Csak únják az emberek. A hibákat únják? Nem. A témát. Magyarországon a hibákat meg lehet ismételni százszor is. Meg is ismétlik. A témát nem lehet. Mert a hibán csak bosszankodnak az emberek. Na bumm! De a témán unatkoznak! És ez tűrhetetlen! Nem fenn. Lenn. A közönség nem tűri el. A mi szólásszabadságunkban tehát nem az a probléma — és ezt kell megmagyaráznunk külföldinek és belföldinek, — hogy nem lehet beszélni erről, vagy arról. Mindenről lehet. Kivéve azt amiről már beszélt az ember. Mert az unalmas. A Patyolat unalmas, az építőipar unalmas, a termelékenység unalmas, a munkafegyelem unalmas a tv unalmas, a tv unalmas, a tv unalmas... pardon... Minden unalmas, amiről már volt szó. Minthogy viszont a hibák megmaradnak, a témák pedig csökkennek, előbb-utóbb odajutunk a szólásszabadságban, hogy mindenről lehet beszélni, de semmiről sem fogunk. Mert unalmas. És egyébként is, minek? A szólásszabadságon vitatkozók ugyanis egy dologról elfeledkeznek. Arról, ami nélkül a szólásszabadságnak nincs semmi értelme. Mert nem az a fontos hogy ennyivel többet jár a szám a múlthoz, de annyival kevesebbet a jpvőhöz képest, meg, hogy mennyit olvasok be fölfelé és mennyit olvasok be lefelé, hanem, hogy — a hibák ellen lehet már beszélni nálunk, persze, hogy lehet. De valamit tenni is kellene.
