Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
4 (FEN AGY SÁNDOR: Elbukhatok Elbukhatok, de megmarad utánam a fény, sóhajom levegő-kráter, érdes platina-tenyér, ki belenézni bátor és érezni fogékony: nem csodálkozik a lázon, a tiszta lázadáson, • ezen a fontos tartozékon. Elbukhatok, de megmarad utánam a fény, élek tovább a nők szemében, mint a virágok ágyékán a beporzóit remény, viszik tovább sorsomat a nők. őriznek, mint magház a magot, szerelmük szorító körében maradandó égitest vagyok. Elbukhatok, de megmarad lényemből a lényeges, néhány papírlap a lélek tárgyi létezéseként: s nekem elég, mert többet nem is kérek, hogy társak vonulnak s győzni visznek fájdalmaimból néhány költeményt. Elbukhatok, mert akadnak bőven kokler-bajnokok, (ki tudja: mit rejt az az overál, a megkopott!) mert akadnak bőven, kik eszmét, mint rágógumit majszolnak s ki igazként nő, hát néha elbukik. Elbukhatok, de nem hiszem, hogy kienged magából a fény, szél szalad utánam, megkeres; jusson csak szerszám és kenyér, talpamnak talaj, szememnek ég, arányom még úgysem végleges: jusson csak munka s mozdulni erő: hozzászoktatom életemhez a halál kíméletlen ítéletét. Elbukhatok, de még ne sírj, lassúbbodik a mu landóság, ha mosolyogsz, K edves. Heinrich Böll: El nem számolt szerelem Miutón befoltozták a lábaim, ülő munkát adtak, meg kellett számolnom, hány ember megy át napjában az új hídon. A főnökség szereti számokban kifejezésre juttatni a tevékenységét. Az értelmetlen, sőt ujjból kiszopott számok részegítően hatnak. Egész nap, egész áldott nap mozog az ajkaim, mint egy óraiszerkezeit, hogy estére megajándékozzam a főnököket a győzelmükhöz szükséges eredménnyel. Ragyog az arcuk, amikor jelentést teszek ügye- letem eredményéről: minél nagyobb az aznapi szám, annál fényesebb a ragyogás, tehát nyugodtan, hajthatják le fejüket álomra, mert ezrével haladnak át az emberek az új hídon. De a számok hazudnak. Sajnálom, de hazudnak. Túl megbízhatatlan vagyok, ha a rendes ember álarcát öltöm is magamra. Néha titokban, önmagam kielégítésére, kihagyok egy-egy járókelőt vagy részvétből hozzászámítok egy párocskát. A főnökség üdve a kezemben van. Amikor tossz hangulatban vagyok, például nincs mit szívnom, közepes számokat mondok, vagy néha még a közepeméi is alacsonyabbat, de ha boldogság tölti el a szívemet, ha elégedett vagyok, tízezres számokban fejezem ki nagylelkűségemet. Mennyire boldogok ilyenkor! Jóformán kitépik kezemből a végeredményt, csillog a szemük, veregetik a váltómat. És mitse gyanítanak! Aztán nekilátnak szorozni, osztani, százalékot számítani és így tovább. Kiszámítják, hány ember megy át a hídon tíz év alatt. Istenítik a jövőt, ez az ő elemük, de hát — nagyon, nagyon sajnálom — a számok nem teljesen felelnek meg a valóságnak. Ha az én kis szerelmem megy ott — és naponta kétszer is láthatom — akkor megáll a szívem. Csak akkor eszmélek föl, amikor .. __ l ensége. A tanító kapva kapott e> m az alkalmon. Ma már senki se emlékszik rá, hoigyan ütötték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács féltucat másik katonával nekiesett a kopasz falak mentén felhalmozott épületfának. A sze- karcék gerendákat faragtak a fa- törzsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig másfél hónap múltán kész volt a tetőszerkezet. Már hozzáfogtak ahhoz is, hogy felszereljék a léceket, amelyre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a faluból a katonákat... Télre a tanító összekunyerált tucatnyi ponyvát a gazdáktól, s ezekkel takarta be a tetőszerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, léceket a téli csapadék. Elkeseredett, hogy most már talán sohase készül el az épület. De aztán tovább reménykedett. Hiszen csak mihamarabb lenne vége a háborúnak! Hazajönnének a legények, a falubeli férfiak... Egyszerre meglódult a front s nem telt el több idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A visszavonuló fasiszták a tanító falujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vörös csillagos repülőgép lőtte ki, még a határban, s ők kézi fegyverekkel szorultak be a falu házai közé. A tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s akkor is csak annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy ordításéból, hogy valamit fel kell gyújtani. Utána látta, hogy a szürkés zöld egyenruhás katonák ágakra csavart kóccsutakokat mártanak meg egy hordóban, meggyújtják a csóvát és odatar' k a legközelebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az iskola felé futott, s kezében füstölve lángolt a gyú jtó csóva... A tanító eddig a feleségével együtt, a bunkerban, volt. De most... A felesége sikított, ő azonban nem törődött vele. És nem törődött azzal sem, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puska- golyók és géppisztolylövedékek röpködnek ijesztő sivítóssal. Ö csak annyit látott, hogy a fasiszta a fel sem épült iskola félé fut, oda ér, s a csontvázként sárgálló tetőszerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a télen, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a eserepező lécekbe is. A fasiszta már tovább rohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elejtette a csóvát és maga is rábukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. Ű ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztaik. Felemelte a létrát, amely az öreg iskola- ház padlására vezetett és odacipelte az új épülethez. Felkapaszkodott a létra fokain s más eszköz híján, a puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még feljebb lépett, s mintha a kétségbeesés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással letépett három égő lécet a gerendáról, lehajította a földre is mé'g magasabbra kapaszkodott. A gerenda! Ha a gerendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva mór fecskendővel is hiába ostromolják a lángokat... De mivel, miivel oltsa?! Se egy fejsze, se egy lapát idefönt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyverek kelepeitek, s néhány verejtékes szovjet italon® pillanatnyi csodálkozással nézett fel az emberre, aki a magasban az égő gerendával győzködött. Aztán tovább futottak a katonák, mert nekik rohamozniuk kellett, így szólt a parancsuk... Neki a tüzet kellett lebírnia, bármi áron. Mert ha nem . .. esztendőket öltek bele ebbe a fél se cserepezett iskolába! S ekkor, egy kétségbeesett lendülettel ráhárult az égő gerendára. Átölelte, rászorította magáit... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájába s iszonyatos fájdalom perzselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a láng al- fulitódit a teste alatt. Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap délután, egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen tanítóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé... Az iskola áll. Tetején már megsötétedett az egykor piros cserép, amit a gerendákon húzódó lécekre raktak tizenöt esztendővel ezelőtt. * Délben indult vissza a vonatom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elé. A tavaszi levegő utat kért magának: nyitva volt az iskola minden ablaka, is az egyik tanteremből vékony gyermekhangok énekeltek M. Lopva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a katedrán és éppen feleltetett. Csak félszemével figyelte a gyerekeket, mert arcának jobb felét az ablak felé fordította, azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton felfedeztem nála. Pedig — ezt a falu embereitől tudom, — sem ők, sem a gyerekek, nem látják, hogy forradások torzítják el az igözgaitó fél arcát. befordul a fasorba és eltűnik a szemeim elől. És aki eközben megy át a hídon, azt nem számolom. Ez a két perc az enyém, csakis az enyém, és senkiinek sem engedem át. Esténként ugyanígy — amidőn visszafelé megy, s ellépdel ugyanazon a járdán, s kiszáradt ajkam csak számol, egyre számol, — igen, esténként ismét megáll a szívem és az aj iram, s csak akkor számolok tovább, ha már eltűnt előlem. Mindazok, akiket a szerencséjük ezekben a percekben visz el mitsem látó tekintetem előtt, nem kerülnek be a Statisztika adataiba, ánny- amberkék, elkallódott egyének, akik arra ítéltettek, hogy nem masírozhatnak a statisztika országútién. Természetesen, imádom őt. De ő ezt nem tudja, és nem is akarom, hogy megtudja. Nem szabad rájönnie, hogy milyen szörnyű felfordulást okoz az elszámolásokban. Ne is tudjon semmiről ez a gesztenyebarna, hosz- szú hajú leány, apróka lábacskái vigyék csak gondtalanul a munkahelyére, a kávéházba, kapjon ott sok-sok borravalót. Imádom őt. Természetesen, imádom. Nemrégiben jöttek ellenőrizni. Időben figyelmeztetett az a fickó, aki a híd túlsó oldalán a gépkocsikat számolja. Mutattam hát az igyekezetemet: számláltam, naínt egy megszállott, még a sebességmérő se jobban. Maga a főstaitisztikus helyezkedett el a túloldalon és egy óra múlva ösz- szehasonlította adatait az enyémmel. Nálam mindössze eigy emberrel volt 'kevesebb, mint nála. Éppen jött át az én kis szerelmem a hídon és én semmi pénzért nem akarom, hogy ezt a drága lényt, az én las szerelmemet szorozzák és osszák, -hogy száraz százalékká változzon. A főstajtisztikus megrveregette a váltómat és azt mondta, hogy pontos ember vagyok, megbízható és rendes. „Ha valaki egy óra alatt egy emberrel téved — folytatta —, ez nem is olyan szörnyű. Mi ugyanis néha kerekítjük a százalékokat. Javasolni fogom, hogy léptessék elő — a járművekhez.” Ez mór siker, ez olyan nagy ünnep, amilyen még sose volt. Naponta legfeljebb huszonöt jármű megy át a hídon. Összeadni fejből félóránként őket, természetesen, ünnep a számomra. Nagyszerű volna. Négytől nyolcig egyáltalán nem engednek át a hídon járművet s ezalatt sétálgathatnék, bemehetnék a kávé- házba és hosszan elnézhetném, sőt talán el is kísérhetném az én kis el nem számolt szerelmemet. PETŐ MIKLÓS fordítása Komlós János: Pozitív hős Pozitív hősnek nevezzük azt a figurát, aiki drámáinkban, filmjeinkben a szocializmusért harcol, minket képvisel. A pozitív hős pompás fickó természetesen, és íróink, esztétáink jóvoltából egyre tökéletesebb lesz. Közben bizonyos változásokon is átmegy, ment aki fejlődik, az változik is. A pozitív hősised eleinte az volt a helyzet, hogy túl jól sikerült Olyannyira eszményi lett, hogy a néző nem tudott magára ismerni benne. Illetve önmagát még csak felismerte hőseiben, de a szomszédját már semmiképpen sem. Nem jó, ha a pozitív hős ennyire pozitív hős — aggályoskodtak az okos szakemberek, és a hősből elhagyták a hősiességet. Színpadjainkon akkoriban a harmadik felvonásban ez a kötelező párbeszéd hangzott el: — És nem féltél? — kérdezték a hőstől, miután tettét véghez- vitte. — De igen! — felelt büszkén, S még a térdét is nezegtette, hadd lássa mindenki, nem azért hős ő, mert hős, hanem mert nagyon fél. így született meg drámáinkban a pozitív gyáva alakja, akinek gyávasága lelkes csodálatot keltett. Csak egy baj van vele. Túlságosan jelentős volt a tetteiben is meg az egyéniségében. Nem jó, hogy aki miniket rendkívüli dolgokra serkent, ennyire rendkívüli legyen — aggályoskodtak az okos szakemberek, s aggályaikat tett követte. így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív szürke, aki annyira jellegtelen volt és jelentéktelen, hogy amikor bejött a színpadra, azt hittük, kiment. Nagyon jó figura volt ez a pozitív szürke, csak egy baj volt vele. Szürke, szürke, de sajnos, van esze! — aggályoskodtak az okos szakemberek, s mégse jó, hogy akj a pozitív tudatot képviseli, ennyire tudatos legyen. így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív balga, akinek mindenkinél kevesebb esze volt, és mindenkinél több hite. Cfeak hitt, csak hitt a maga szent naivitásában, amiközben környezete bölcsen kételkedett. Nagyon jó figura volt ez a pozitív balga, ha csak kinyitotta a száját, márts mosolyogni kellett. Ám a hibák nála is kiütköztek. Túlságosan erős volt a politikai érdeklődése. Nosza, el vették a politikumát, és maradt egy biliárddákó a kezében. Kőt felvonáson át csak kontrafalsot csinált mandinerrel, dé amikor a harmadik felvonásban jöttek szólni, hogy fúrják a szocializmust, letette a dákóit, és elmondta a nagy monológot, olyan nyelven, hogy a néző azt hitte, Fülig Jimmyt lóltja viszont a. P. Howardtól. Nagyon kedélyes figura volt a pozitív durnás, csak egy baj volt vele. Duma ide, dákó oda, túlságosan erős az osztólyösztöne! — aggályoskodtak az öreg szakemberek, és nem jó az, ha egy osztályt olyan ember védelmez, aki ezzel az osztállyal kapcsolatot érez. Elmaradt tehát az osztályösizitön, megmaradt a nemi ösztön. Hősünkéit most már csak az izgatta, hova feküdhetne, mert abban az ágyban, ahova akart, spéciéi már ketten feküdtek. Ez figura már cseppet sem volt pozitív, hiszen mindent lefaragtak belőle, annál pozitivebb volt az író, aki negatív művéhez pozitív nyilatkozatot tett. így álltak a dolgok a legutóbbi időkig, amikor kiderült, hogy nem kell búsulni, pozitív hős nem vész el, csak átalakul.. Színpadon is moziban is találkozhatunk már vele, az új változattal, mely nem restell ismét rokonszenves, sőt vonzó lenni és eszméit nyíltan meghirdetni, és nem vívódik, nem együgyü, sőt nagyon is eszes ment nagyon is következetes, és nem bukdácsol, mert minden sikerül neki. Mi tagadás, túlságo- sian is eszményi figura ez. Mert megjelent nálunk a pozitív maszek. Eddig ugyan úgy tudtuk, hogy mi vesszük őt a szocializmusba es nem ő minket, és csak a nyakkendőt vesszük tőle, az eszményeinket, nem, de íróink, esztétáink folyvást kísérleteznek, és a pozitív hős fejlődése — be kell látni — nem állhat meg. Nem is áll meg a fejlődés. De megáll az ember etsze. V
