Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-09 / 160. szám
’T * 4 1. VISSZAJÖTT A CSIGA Megyénkből sok éticsigát szállítanak külföldre az utóbbi években. A tavalyi szezon egészen kitűnő volt, és még jobbnak ígérkezett az idei esztendő, mivel a sok eső kedvez a „csigatennés- nek”. Ám a helyzet másként alakult. Szigorúbbak a követelmények, s hiába van sok csiga, nem jó. Tavaly még jó volt a háromcentis, ellenben az idei szezonban három és fél ce. set kértek először a derék csigagyűjtőktől, később pedig már csak a négy centis jószág mondhatta magát exportképesnek. Vissza is küldtek néhány szállítmányt Tolna megyébe, szégyenszemre. Például Kurdra 15 mázsát, de Tamási és Kölesd is megkapta a maga selejtjét. Ládákban, ahogy elment. Bacsa József, a MÉSZÖV agro- nómusa azt mondja, az illető: községekben kiengedték a csigákat a rétre, menjenek, legeljenek és nőjenek még egy kicsit. Később majd ismét összeszedik őket. Kérdezem Bacsa Józseftől, mi a biztosíték arra, hogy ugyanazokat a csigákat szedik össze újra. „Hát lehet, hogy nem ugyanannak a községnek a határában találják meg őket. elmásznak egy kicsit, de a földművesszövetkezet körzete olyan nagy mindenhol, hogy abból nem másznak ki.” 2. AJÁNLAT A múltkor tanúja voltam egy beszélgetésnek Szekszárdon, a kórház sarkánál. Egy katona az út szélén térdelt, javította motorkerékpárját. Hajlott hátú öregasszony sündörgött a közelében, hátratett kezekkel járkált. Egy- szercsak megkérdezte: — Nagy baja van? — Minek? — A motornak. — Nem. — Mi baja? — Miért? — Mert az én unokám nagyon ért hozzá. Mindenkinek ajánlom. Ismeri ennek minden porcikáját. 3. SÍPSZÓ Egyik este Szekszárdon éles, erélyes sípszó hangzott a város központjában. Rögtön utána megállt egy személygépkocsi, és a rendőr odasietett hozzá. Na, egy ; kis esemény, gondolták az ácsorgók, sétálgatok. Mindenki arrafelé igyekezett, s figyelni akarta a felelősségre vonást. A rendőr azonban beült a kocsiba, barátságosan kezeit fogott a vezetővel, mint jó ismerősével, vagy rokonával, és szépen elkocogtak a térről. Persze szó sem volt szabálytalanságról. A jelenlévők csalódottan vették tudomásul az esetet. (gemenczi) TOLNÁ MEGVET NÉPÚJSÁG 1965. július 9. „mé| üres ember Sesz belőled*11 Mezei Anna néni mesél Négy gyereket nevelt fel, s közülük eltemetett egyet. El, meg a férjét is, aki „áldott jó ember volt”, még 1939-ben ott Bukovinában. Három gyereke itt lakik Bátaszéken, körülötte, családostól, unokástúl, dédunokástúl. Szikár, vékonyka alakját sokat vetette a sors kénye-kedve szerint, s bizony még azt sem lehet mondani, hogy a rosszabbról a jobbra, mert dolgoznia mindig eleget kellett, szinte hajnali pirkadattól az éjszakai holdtöltéig egyfolytában, nap mint nap. Mezei Anna néni zokszó nélkül végezte, amit rámért a Teremtő. Ismerik a néprajzkutatók Az 1940-es évek elején jöttek erre a vidékre Bácskából. Azóta is sokat „járta” már azt a tájat, amikor a bukovinai székelyek meséit, dalait veszi ajkára. — A végén még hires ember lesz belőled, meglásd! — mondta az egyik testvére is a múltkoná- ban, amikor Baranyában járt náluk. — 'Küldjél már hozzám is ilyen mesére éhes embert, beszélnék neki szívesen én is — toldotta meg a mondandóját, egy szíves invitálással. Mert Anna nénit és a nevét ismerik már a népdalkutató, nép- rajzgyűjtö berkekben! Üjvidéken kezdődött az egész, amikor a faluja tanítójának kíséretében egyenesen ennek a városnak valamelyik katedrájára ültették, és reggel nyolctól délután kettőig csak énekelt a sok fiatal „tanító- nénak” mindenféle népdalokat. Az elsőknél csuda nagy tapsot kapott, azután a tanár mondta, hogy ezt egy időre elhagyhatják, hiszen nem színházban vannak. Mondta, hogy jobban tudjanak haladni; Háromszáz dal, hetven mese Kiss Lajos, az újvidéki előadó tanár, felkereste már itt Magyar- országon is több ízt»n. Egészen addig daloltatta vele a szebbnél szebb és elfelejtőben levő székely balladákat, románcokat, dalokat, amíg egyszer magával is vitte. Négy napot töltött a fővárosban, s a négy kerek napon sem az épületeket csodálta, nem ije- dezett Pest forgalmától, — hanem énekelt. Szépen sorjában, mikor mi jutott az eszébe. Háromszáz népdalt énekelt bele a mikrofonba. Csudára örült nekik Kiss Lajos, aki a Tudományos Akadémia tagja. — A Zolinak, annak inkább ének helyett a meséket kellett mondanom — emlékszik Anna néni, a Zolira, Kelemen Zoltán szekszárdi magyartanárra, akinek népmesegyűjtését a megyei tanács adta ki könyvalakban. — Járt itt nálam sokat. Elbeszéltem neki több mint hetven mesét, hát ami az eszembe jutott, hiszen sokat felejtettem már én is. — És minden népmesét kiadott magából, amikre emlékezett, Anna néni? — Azóta eszembe ötlött már mi- egy. Gondoltam, legyen vaiumi új, ha valaki megint kérdene. Egyszer még az édesanyámtól hallottam. Kapálni voltunk, aztán a munka szünetében felnézett egy fára, rajta egy madárra, s akkor mondta: „No, ez a veréb is úgy jár, mint aki a fába költött belé”. Hát az hogyan végezte? — kérdeztük mi a húgommal. Sírásig kellett kacagnunk rajta, olyan volt az a mese, amely válaszul hangzott a kérdésre: Amit még nem mondott el senkinek „Egyszer volt, hol nem volt. volt egyszer egy ember. Ez az ember megúnta otthon az ülést, elmene szerencse próbálni. Ment, ment, mendegélt, egyszer hát elér egy nagy vízhez. Mit csináljon, hogy átmenjen? — topren- kedik rajta. Egyszerre csak látja, hogy egy nagy tökinda át mene a vízen. Átfuta rajta, s látja ám, hogy a másik felin egy nagy tök van. Visszafut a tökindán és vitt magával egy baltát, hogy átvágja a tököt és darabokban vigye haza. Hát. amint vágná, beleejtette a likon a baltát. Nyúlna utána, de nem fér bele a keze, próbálja a fejét, hát az beleméne. Belebújik a tök belsejébe, aztán elindul, keresi a baltát, de nem leli sehol. Helyette talál egy nagy fát, amelynek tetejébe csiripolnak a verebek. Gondolta, ott fészeknek is kell lenni. Fölmászik a fára, s nagy kövér fiókákat talál ott. Hát nézi, hogy hova tegye, végül betette a szájába. Aztán kimászott az od- vas fának a lyukából, és elindult haza a verebekkel. Haza indult velük, mivelhogy az anyja állapotos volt éppen, és éppen vele, s verébhúst kívánt. Mivel a kívánsága teljesült, megszülte őt”. V MÉRY ÉVA BAICZEB ElEMER A pilótakabin plexiüvege sápadtan verte vissza a műszerek tompa, fluoreszkáló fényét. Odalenn észrevették jöttüket. Köröskörül fehér pamacsok jelezték, hogy a szovjet légelhárító ágyúk működésbe léptek. Megvárta, amíg a bombázókötelék a légelhárító tűz hatására szétszóródott. A Ferivel való megbeszélés szerint utolsónak repült a D-térség fölé. Az első gépek már harcban álltak. A szovjet vadászolt rátámadtak a bombázókra. Lélegzetfojtva figyelt. Keze ráfeszült a botkormányra. Nem nyúlt a bombakioldó karhoz, sem a gépfegyver nyomólapjához. Lejjebb ereszkedett, hogy pontosabban lássa a célpontot. Már közel volt a földhöz, hogy tisztán kivehet- te a szovjet légelhárító üteg félelmetes ágyútorkait. — Megőrültél?! — ordította háta megett a gégemikrofonba a kis kövér zászlós. Nem válaszolt. Arcán megkeményedtek az izmok. Még lejjebb ereszkedett. Széles ívben visszakanyarodott ismét, közvetlenül a légelhárítók fölé. Kioldotta a bombákat. Látta, amint kis porfelhőt vágva a bombák becsapódtak. Meghúzta a magassági kormányt. A motor erőlködve egy-kettőt köhögött, de vette a magasságot. Lenézett. Mint apró mozgó pontokat, látta a szovjet katonákat, amint a fel nem robbant bombák körül sürögtek. Megkönnyebbülést érzett. Jól ment minden. Úgy, ahogyan Ferivel előre megbeszélték. Hazafelé vették az irányt. Kutatva kémlelte az éget. Már ott jártak a reptér közelében, de nem látta a visszatérő bombázókötelék gépei. Baj nélkül leszálltak. Füleki szó nélkül kászálódott ki a gépből. S bement a szállásra, ö még jó ideig állt a fák alatt, s kémlelte a felhős eget. Két bombázó már ott volt. A további hét „nem tért vissza támaszpontjára...”. Letörölte arcáról, kezéről a füstöt és az olajat. Bement a szállásra. Háttal feléje Füleki ült az asztalnál. Egyedül. Piros arca hamuszürke volt. Az asztalon még ott hevertek a leosztott kártyalapok. S négy üres, konyakospohár. * Odahaza ezalatt Emivel váratlan esemény történt. Hargittay vezérigazgató behivatta a vállalathoz, s közölte vele: a férje derekasan harcol a fronton, illő, hogy az üzem messzemenően gondoskodjék egy hős pilóta feleségéről. S beosztotta a vezér- igazgatói titkárságra. Reprezentatív titkárnőnek. Jó dolga volt. Nem volt sok munkája. Telefont bekapcsolni, bejelenteni a látogatókat, s időnként gondoskodnia kellett a fekete, a különböző italok és cigaretták, szivarok pótlásáról. Iratokat aláíratni. Ilyenek. Már egészen otthonosan berendezkedett a félelmetes vezér előszobájában. Némi habozás után egyik reggel a férje fényképét is kitette az íróasztalra. Kicsit félt, hátha szól érte a mindenható főnök. A vezér azonban ügyet sem vetett rá. Egyik nap egy vaskos közlönyt adott át neki. — A pirossal aláhúzott részeket diktálja le Zsuzsának. S ha kész van kérem, hozza fel hozzám. Hűvösen, hivatalosan beszélt. — Itt van a cím. Egy névjegyet dobott az asztalra. Fejével kimérten biccentett. Elvitorlázott. Emi mosolygott. A vezér gomblyukában egy fehér szekfű virított. Bizonyosan randevúra megy az öreg. Na, az a szegény teremtés is meg lehet áldva, akinek a főnök udvarol... Már meglehetősen késő volt, nyolc felé járt az idő, amikor a munkával végeztek. Zsuzsa szemüvege gúnyosan villogott. Elszánt dühvei verte a gépet. Áradt belőle a gyűlölet és az irigység. Gondolatait szinte leolvasta a makacsul összepréselt ajkairól. „Kis hülye”, semmit sem tud, s ide pofátlankodik a helyemre.. Kis bocsánatkérő mosollyal rakta táskájába az iratokat, s félóra múlva becsengetett a patinás barokk villa kapuján. Ápolt kert, gömb alakúra nyírt bokrok és művészien faragott szobrok ejtették ámulatba. Elfogadottan ment fel a mávány- lépcsőkön. Libériás inas állt a feljárónál. — Erre tessék! Az ajtót maga a vezér nyitotta ki. Dúsan hímzett házikabát volt rajta. Kicsit murisnak tűnt a vastag selyemzsinór a derekán, amely az erősen domborodó pocakja fölött a kabátot összefogta. Lopva, az örök nő kíváncsiságával nézett körül a fényűzően berendezett szobában. öblös, nagy fotelek álltak egy alacsony rózsafaasztalka ködrága keleti szőnyegekkel borítva. A nagy velencei csillár szikrázva szórta a fényt. Hargittay barátságosan üdvözölte. — Ó, milyen kedves. Ennyire sietett? Milyen piros az arca. De szabad a kabátját... tessék, üljön le. Maga sem tudta miért, valami különös zavar lepte meg. A vezér most egészen más volt, mint az irodában. — Vezérigazgató úr, kérem, elhoztam az iratokat. A férfi, kis türelmetlen mozdulattal félbeszakította. — Hagyja most azokat, kedves. Nem szeretem még idehaza is a „szigorú vezért’’ játszani. Nos, hogy tetszik itt nálam? — Csodálatos... — Ugyan! Itt minden, ami szép, csupán ügyes iparosok kezemunkája. Mesterséges szépség. Amit pénzen meg lehet venni. A maga szépsége azonban valódi, vagy... az is eladó? ... Emi arca lángvörös lett. Zavartan lehajtotta a fejét, szólni sem tudott. — Nna! Bocsásson meg ezért a kis ártatlan tréfáért. Mivel engesztelhetem ki? Konyak, likőr? Szereti a jó török kávét? Feleletet sem várva, egy alacsony, gyöngyházberakásos zsúr- asztalkát gurított a pamlaghoz. Italok, sütemények, egy ezüst kávéfőző masina és tojáshéj vékonyságú csészék voltak az asztalon. Egy ólomkristály tálban orchideák illatoztak. A kávéfőző halkan duruzsolt Emi döbbenten meredt maga elé. Ebben a háborús világban, amikor a ragacsos kukoricás kenyérért, s egy rántásra való zsírért is sorba kell állni —, ilyen jólét, ilyen pompa... A házigazda udvarias mozdulattal nyújtotta a kávét. Az asz- szony finom orrcimpái alig észrevehetően remegtek, amint be- szívta a kellemes illatot. Kihajtotta az erős kávét, s egy sütemény után nyúlt. (Folytatjuk)
