Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

A Karczag István: Varjú a fenyőn — Ez a mátrai üdülő csak­ugyan olyan hely... ahol a bol­dogság kékmadarát megpillant­hatja az ember... A szobám abla­kából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekéi... De szemben vele, egy másik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik... Mindkét madár bi­zonyára szívemnek egy-egy rej­tett zugából került oda... Ezeket a szavakat a lélek káp- rúzatáról egy kőarcú és igen szűkszavú ember mondta az üdü­lő társalgójában. Az asztalnál esti beszélgetésként jónéhány visszaemlékezés már elhangzott; mindenki előjött már a magáéval: jóval, rosszal, kedvessel, mosto­hával — már ahogy ez az üdü­lök csendes óráiban gyakran meg­törteink. Ez az ember azonban az ilyen órákban is hallgatott. Most is szinte szoborszerű moz­dulatlansággal beszélt. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasz­tár, kormánykitüntetett, s hogy a szakmájában jó neve van, de itt leginkább zárkózottságáról volt nevezetes. Szobájából csak az ét­kezéshez, csendes, magányos sé­tákhoz mozdult ki, de ezt a tu­lajdonságát nehéz szakmájával magyarázták. A későbbiekben !«■ csak a csendes, elmélyült sakk­játék érdekelte, de a partijait is némán, edmerültséggel játszotta akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, köny- nyed fölénnyel nyert meg minden partit, végül királynőelőnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asz­talhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg, mérnök elv­társ, — mondta mosollyal, — amiért az ön szavához kapcso­lódtam... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagá­ban is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világosabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egy­szeriben feszült lett, mint a gya­korlott kardvívóé iskolajáték köz­ben. — No, igen, — mondta a kohász a mérnöknek. — Elmond­ta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erő­feszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg a hétgyer­mekes, kiskeresetű postás leg­idősebb fia megszerezte a mérnö­ki diplomát... És most az egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert alkalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szenvedne az egyetemen hiányt, mert ösztön­díjas... de ebből öltözködésre már nem telik. Ám ön nem zsebpén zeli, érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezéséhez válogat hat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga... De ön egy fityinggel sem zsebpénzeli: így edzi az aoélt... No, kedves mérnök elvtárs, éppen ez az. amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik... A mérnök egyre kutatóbban fürkészte a kohászt: — Nem, nem — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász — a világért sem kívánnék beleszólni.. Hanem mégis az egyetem, az aka­rat... de a zsebpénz... Mi ugyan nem heten, csupán négyen vol­tunk testvérek, de ha valaki ezt a szót mondja zsebpénz, bizonyo­san bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót, pedig hát ma­gyarajkú gyerkőcök voltunk, ele­venek, beszédesek, s hozzá nem is értelmetlenek... Mondhatták volna helyette azt is, hogy ko­hézió, vagy metallurgia... külön ben mi, nagyon sok, ennél egy­szerűbb magyar szót sem igen értettünk... Például azt, hogy léc­padló, vagy uzsonna, kockacukor.. A kohász felemelte karját. — Adassák tisztelet — mondot­ta s közben karját szelíden le­engedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dol­goznak, fáradoznak... A mi időnk­ben azonban volt egy hallatlan és irigyelhető előnyük: az, hogy egyenruhában jártak. Állami ci pöben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mi-, felénk a nép, államiak... Roppant áhítottuk ezt a rendezett kis állami szegénységet: a megtakari-_ tott kis pénzecskét, a beosztást," a kuporgatást, a nyugdíjat... egy­szóval azt a szűkös állami egyen­súlyt... a kispénzű, állampolgá­ri erényeket... No, az egyensúly, az állampolgári erények terén, apám és anyám sem volt egészen tisztában a fogalmakkal, ők sem igen értettek meg egyes színma­gyar szavakat. Ök meg azt nem értettek, hogy mi az: kuporgatni. beosztani. Nem mint hogyha ne kik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosz­tani. Tapasztalat nélkül, ugyebár, megáll minden akarat és tudo­mány: a nagy semmit nem lehet osztani, szorozni, kivonni, össze­adni. legfeljebb a matematikában. Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraság­tól a birtokot egy nagybank bé­lelte. Apám meg anyám nem tud­A KOHÁSZ tak beosztani... Sőt, tovább me­gyeli: könnyelműek voltak. Per­sze, lett volna némi beosztani - valójuk: bab, krumpli, liszt, ku korica, zsírocska; a készlet azon­ban olyan csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően cse­kély, hogy a beosztásnál csak ei- gyengülni lehetett... Elvesztettel, a fejüket s havonként egyszer- kétszer dugig teleettük magun­kat... Mert mérnök elvtárs, a nyo­mor sötét dolog, a legsötétebb dolog az emberek között, de a mi nyomorunk, higgye el, még az acélt is kikezdte volna... A kohász legyintett. JIRI WOLKER: Alázat Egyre kisebb és kisebb leszek, én leszek a legkisebb ezen a világon Reggel a réten, nyáron, a legkisebb virág után nyúlok. Megölelem s fülébe súgom: — Mezítlábas kicsi fiú, az ég rádtámaszkodott egy harmat cseppe l, hogy le ne essen. Szátaitnai Jiri Wolker (1900—1924) fiatalon, to- dővészben halt meg. Uj útra vitte a modem cseh költészetet: a forradal­mi sáp,, az emberiesség, a lelkiisme­reti tisztaság felé. Verseiből fordí­tott József Attila és Szabó Lőrinc is. — Mindamellett — intett jóvá­ír agy óan — a mi családunkban is akadt gyerek, aki akart... Ta­nulni akart. Jobb szó híján mon­dom, hogy akart; egyszerűen úgy ■jött, hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt, fogékony, jóeszű kis gyerek; a tanító egy­szerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent... Egyszóval amolyan okos kisfiú volt, aki könyv nélkül is elf új ja a magáét, manapság is akad bőven ilyen, bár lényegesen eltérő körülmé­nyek között... Volt azonban vala­mi ebben a kisfiúban, amely éle­sen elhatárol ta a vele egykorú és a hozzá hasonló eszes fiúcskáktól. A tanító egyszer valami rejtett gyanútól hajtva, bevitte a laká­sába s egy gimnáziumi számtan- példát adott fel neki. A kisfiú hibátlanul megoldotta. Újabb és újabb példákat kapott s azokat is megoldotta. Felfedezését el­mondta a plébánosnak. A pap ki- , próbálta a kisfiút s az eredmé- Rezső fordítása' nyék láttán keresztet vetett. Ha­marosan hírét is költötték, hogy a cselédházban egy üstökös bonto­gatja a csóváját. A hír eljutott a szolgabíróig, ő és a jegyző is megnézték maguknak a gyereket, ügy találták, hogy egy topron­gyos kis csodagyerek áll előttük. Tanakodni kezdtek a fiúcska to- ■vábí>i sorsáról. A tanító kivere­sedett füllel a gimnázium mellett kardoskodott. Ha a gyerek a négy elemit elvégzi, ajánlásokkal és ösztöndíjjal menjen gimnáziumba. A plébános erőteljesen bóloga­tott. A szolgabíró savanykásan hümmögött. A jegyző pedig, mint aki fogas kérdést kapott, öt uj- jával kényesen megérintette a nyakkendőjét, még a széken is megemelkedett. Hogyhát ő nem tartja a legszerencsésebbnek ezt a megoldást. Ez az uradalom közismerten mételyes terület, ku­paktanácsokról jönnek hírek, mozgolódásokról, nehéz itt a cse­lédnépet féken tartani, ide vaskéz kell, ezt a megkülönböztetést en­gedékenységnek, gyengeségnek vennék, bizony nem szülne jó vért... mutasd nekik a kis ujja­dat, már az egész kezedet akar­ják... A szolgabíró találta meg az arany középutat. Tanítanák meg a sakkjátékra a fiút... Hogy ez az út talán érvényesüléshez vezet... Nagyobb versenyek, egye­sületi felkarolás... így mondta va­lahogyan a szolgabíró... Csaknem suttogva beszélt már. — Befogták hát a fiút sakkjá­tékra... Ó, de nem kellett azt na­gyon befogni... Csakhamar vidá­man, játszi könnyedséggel vé­gigverte az oktatóit... A tanító büszke volt, a pap meghatott, a szolgabíró derűs... A jegyző pe­dig epés. Máskülönben is epés ember volt a jegyző, hiú, öntelt, indulatos. Magasabb miniszté­riumi beosztásból került le vala­mi miatt az istenverte vidékre, a balsors sorvasztotta és feltüskéz- te... És úgy látszik ezt a balsorsot látta fintorogni akkor is, amikor a sakkban egy kis cselédkölyök minduntalan a földhöz vágta. Nem is tűrte tovább a sorstól ezt a pimaszságot és alaposan vissza­vágott. Egy nyárvégi délutánon a hivatali szobájában játszott négy- szemközt a gyerekkel, ö sakk­könyvből, a bajszát morzsolgat- va, a gyerek mámorosán, a lá­bát lógázva... S a fiú egymás után adta neki a mattokat. A jegyző egyre nagyobb zajjal rak­ta vissza a táblára a figurákat; izzadt, fújt, a nyakkendőjét lazít.- gatta, a játék alatt harákolt, a lépések után kapkodott, bizony­talankodott... A kis partner an­nál határozottabban nyomult a cél felé, előre, kitartóan szorít­va gyengébb ellenfelét.. Persze győzni akart a kisfiú. Mondha­tom mérnök elvtárs, komolyan akart s azit hiszem mindkét fél­ben sistergő lánggal égett az akarat. A jegyzőben azért, mert isten tudja mit tett rá a lelké­ben a játszmára, talán sorsa jobbrafordulását, a fiú meg azért mert hát miért ne győzne, ha le­het... Egyszerre csak rámordul a jegyző: „Ne harangozz itt nekem a csülkeiddel, zavarsz vele...” A gyerek elmerült a játékban, to­vább is harangozott. Erre a jegy­ző megmattolta de — játékon kívül: leseperte a tábláról a fi­gurákat, és éktelen káromkodás­sal visszakézből pofonvágta a fiút... Azután... azután már nem játszott olyan mesterien a fiú..: Félt a sakk játéktól. S mert jó­fejű gyerek volt, a jegyző lecké­jét is megtanulta... Megtanult nem akarni... A kohász felállt, karórájára né­zett. A mérnök is felállt és pillana­tokig sápadtan nézte a kohászt. — Igen, persze... mondta zavar­tan. Azután nekividámultan: —* De hiszen még a sakktábla is ki­került a varjú csőréből!... — Igen — bólintott a kohász — jobb később, mint soha. — Óhajt talán még egy-két partit lefekvés előtt?... — Boldogan! — kiáltott fel a mérnök. — Hanem tudja, mi le­gyen azzal a varjúval?... Van ná­lam légpuska, szedjük le, azután főzzünk belőle jó varjúlevesit... Minek rontsa itt a levegőt?

Next

/
Thumbnails
Contents