Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
A Karczag István: Varjú a fenyőn — Ez a mátrai üdülő csakugyan olyan hely... ahol a boldogság kékmadarát megpillanthatja az ember... A szobám ablakából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekéi... De szemben vele, egy másik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik... Mindkét madár bizonyára szívemnek egy-egy rejtett zugából került oda... Ezeket a szavakat a lélek káp- rúzatáról egy kőarcú és igen szűkszavú ember mondta az üdülő társalgójában. Az asztalnál esti beszélgetésként jónéhány visszaemlékezés már elhangzott; mindenki előjött már a magáéval: jóval, rosszal, kedvessel, mostohával — már ahogy ez az üdülök csendes óráiban gyakran megtörteink. Ez az ember azonban az ilyen órákban is hallgatott. Most is szinte szoborszerű mozdulatlansággal beszélt. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasztár, kormánykitüntetett, s hogy a szakmájában jó neve van, de itt leginkább zárkózottságáról volt nevezetes. Szobájából csak az étkezéshez, csendes, magányos sétákhoz mozdult ki, de ezt a tulajdonságát nehéz szakmájával magyarázták. A későbbiekben !«■ csak a csendes, elmélyült sakkjáték érdekelte, de a partijait is némán, edmerültséggel játszotta akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, köny- nyed fölénnyel nyert meg minden partit, végül királynőelőnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asztalhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg, mérnök elvtárs, — mondta mosollyal, — amiért az ön szavához kapcsolódtam... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagában is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világosabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egyszeriben feszült lett, mint a gyakorlott kardvívóé iskolajáték közben. — No, igen, — mondta a kohász a mérnöknek. — Elmondta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erőfeszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg a hétgyermekes, kiskeresetű postás legidősebb fia megszerezte a mérnöki diplomát... És most az egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert alkalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szenvedne az egyetemen hiányt, mert ösztöndíjas... de ebből öltözködésre már nem telik. Ám ön nem zsebpén zeli, érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezéséhez válogat hat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga... De ön egy fityinggel sem zsebpénzeli: így edzi az aoélt... No, kedves mérnök elvtárs, éppen ez az. amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik... A mérnök egyre kutatóbban fürkészte a kohászt: — Nem, nem — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász — a világért sem kívánnék beleszólni.. Hanem mégis az egyetem, az akarat... de a zsebpénz... Mi ugyan nem heten, csupán négyen voltunk testvérek, de ha valaki ezt a szót mondja zsebpénz, bizonyosan bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót, pedig hát magyarajkú gyerkőcök voltunk, elevenek, beszédesek, s hozzá nem is értelmetlenek... Mondhatták volna helyette azt is, hogy kohézió, vagy metallurgia... külön ben mi, nagyon sok, ennél egyszerűbb magyar szót sem igen értettünk... Például azt, hogy lécpadló, vagy uzsonna, kockacukor.. A kohász felemelte karját. — Adassák tisztelet — mondotta s közben karját szelíden leengedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dolgoznak, fáradoznak... A mi időnkben azonban volt egy hallatlan és irigyelhető előnyük: az, hogy egyenruhában jártak. Állami ci pöben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mi-, felénk a nép, államiak... Roppant áhítottuk ezt a rendezett kis állami szegénységet: a megtakari-_ tott kis pénzecskét, a beosztást," a kuporgatást, a nyugdíjat... egyszóval azt a szűkös állami egyensúlyt... a kispénzű, állampolgári erényeket... No, az egyensúly, az állampolgári erények terén, apám és anyám sem volt egészen tisztában a fogalmakkal, ők sem igen értettek meg egyes színmagyar szavakat. Ök meg azt nem értettek, hogy mi az: kuporgatni. beosztani. Nem mint hogyha ne kik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosztani. Tapasztalat nélkül, ugyebár, megáll minden akarat és tudomány: a nagy semmit nem lehet osztani, szorozni, kivonni, összeadni. legfeljebb a matematikában. Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraságtól a birtokot egy nagybank bélelte. Apám meg anyám nem tudA KOHÁSZ tak beosztani... Sőt, tovább megyeli: könnyelműek voltak. Persze, lett volna némi beosztani - valójuk: bab, krumpli, liszt, ku korica, zsírocska; a készlet azonban olyan csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően csekély, hogy a beosztásnál csak ei- gyengülni lehetett... Elvesztettel, a fejüket s havonként egyszer- kétszer dugig teleettük magunkat... Mert mérnök elvtárs, a nyomor sötét dolog, a legsötétebb dolog az emberek között, de a mi nyomorunk, higgye el, még az acélt is kikezdte volna... A kohász legyintett. JIRI WOLKER: Alázat Egyre kisebb és kisebb leszek, én leszek a legkisebb ezen a világon Reggel a réten, nyáron, a legkisebb virág után nyúlok. Megölelem s fülébe súgom: — Mezítlábas kicsi fiú, az ég rádtámaszkodott egy harmat cseppe l, hogy le ne essen. Szátaitnai Jiri Wolker (1900—1924) fiatalon, to- dővészben halt meg. Uj útra vitte a modem cseh költészetet: a forradalmi sáp,, az emberiesség, a lelkiismereti tisztaság felé. Verseiből fordított József Attila és Szabó Lőrinc is. — Mindamellett — intett jóváír agy óan — a mi családunkban is akadt gyerek, aki akart... Tanulni akart. Jobb szó híján mondom, hogy akart; egyszerűen úgy ■jött, hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt, fogékony, jóeszű kis gyerek; a tanító egyszerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent... Egyszóval amolyan okos kisfiú volt, aki könyv nélkül is elf új ja a magáét, manapság is akad bőven ilyen, bár lényegesen eltérő körülmények között... Volt azonban valami ebben a kisfiúban, amely élesen elhatárol ta a vele egykorú és a hozzá hasonló eszes fiúcskáktól. A tanító egyszer valami rejtett gyanútól hajtva, bevitte a lakásába s egy gimnáziumi számtan- példát adott fel neki. A kisfiú hibátlanul megoldotta. Újabb és újabb példákat kapott s azokat is megoldotta. Felfedezését elmondta a plébánosnak. A pap ki- , próbálta a kisfiút s az eredmé- Rezső fordítása' nyék láttán keresztet vetett. Hamarosan hírét is költötték, hogy a cselédházban egy üstökös bontogatja a csóváját. A hír eljutott a szolgabíróig, ő és a jegyző is megnézték maguknak a gyereket, ügy találták, hogy egy toprongyos kis csodagyerek áll előttük. Tanakodni kezdtek a fiúcska to- ■vábí>i sorsáról. A tanító kiveresedett füllel a gimnázium mellett kardoskodott. Ha a gyerek a négy elemit elvégzi, ajánlásokkal és ösztöndíjjal menjen gimnáziumba. A plébános erőteljesen bólogatott. A szolgabíró savanykásan hümmögött. A jegyző pedig, mint aki fogas kérdést kapott, öt uj- jával kényesen megérintette a nyakkendőjét, még a széken is megemelkedett. Hogyhát ő nem tartja a legszerencsésebbnek ezt a megoldást. Ez az uradalom közismerten mételyes terület, kupaktanácsokról jönnek hírek, mozgolódásokról, nehéz itt a cselédnépet féken tartani, ide vaskéz kell, ezt a megkülönböztetést engedékenységnek, gyengeségnek vennék, bizony nem szülne jó vért... mutasd nekik a kis ujjadat, már az egész kezedet akarják... A szolgabíró találta meg az arany középutat. Tanítanák meg a sakkjátékra a fiút... Hogy ez az út talán érvényesüléshez vezet... Nagyobb versenyek, egyesületi felkarolás... így mondta valahogyan a szolgabíró... Csaknem suttogva beszélt már. — Befogták hát a fiút sakkjátékra... Ó, de nem kellett azt nagyon befogni... Csakhamar vidáman, játszi könnyedséggel végigverte az oktatóit... A tanító büszke volt, a pap meghatott, a szolgabíró derűs... A jegyző pedig epés. Máskülönben is epés ember volt a jegyző, hiú, öntelt, indulatos. Magasabb minisztériumi beosztásból került le valami miatt az istenverte vidékre, a balsors sorvasztotta és feltüskéz- te... És úgy látszik ezt a balsorsot látta fintorogni akkor is, amikor a sakkban egy kis cselédkölyök minduntalan a földhöz vágta. Nem is tűrte tovább a sorstól ezt a pimaszságot és alaposan visszavágott. Egy nyárvégi délutánon a hivatali szobájában játszott négy- szemközt a gyerekkel, ö sakkkönyvből, a bajszát morzsolgat- va, a gyerek mámorosán, a lábát lógázva... S a fiú egymás után adta neki a mattokat. A jegyző egyre nagyobb zajjal rakta vissza a táblára a figurákat; izzadt, fújt, a nyakkendőjét lazít.- gatta, a játék alatt harákolt, a lépések után kapkodott, bizonytalankodott... A kis partner annál határozottabban nyomult a cél felé, előre, kitartóan szorítva gyengébb ellenfelét.. Persze győzni akart a kisfiú. Mondhatom mérnök elvtárs, komolyan akart s azit hiszem mindkét félben sistergő lánggal égett az akarat. A jegyzőben azért, mert isten tudja mit tett rá a lelkében a játszmára, talán sorsa jobbrafordulását, a fiú meg azért mert hát miért ne győzne, ha lehet... Egyszerre csak rámordul a jegyző: „Ne harangozz itt nekem a csülkeiddel, zavarsz vele...” A gyerek elmerült a játékban, tovább is harangozott. Erre a jegyző megmattolta de — játékon kívül: leseperte a tábláról a figurákat, és éktelen káromkodással visszakézből pofonvágta a fiút... Azután... azután már nem játszott olyan mesterien a fiú..: Félt a sakk játéktól. S mert jófejű gyerek volt, a jegyző leckéjét is megtanulta... Megtanult nem akarni... A kohász felállt, karórájára nézett. A mérnök is felállt és pillanatokig sápadtan nézte a kohászt. — Igen, persze... mondta zavartan. Azután nekividámultan: —* De hiszen még a sakktábla is kikerült a varjú csőréből!... — Igen — bólintott a kohász — jobb később, mint soha. — Óhajt talán még egy-két partit lefekvés előtt?... — Boldogan! — kiáltott fel a mérnök. — Hanem tudja, mi legyen azzal a varjúval?... Van nálam légpuska, szedjük le, azután főzzünk belőle jó varjúlevesit... Minek rontsa itt a levegőt?