Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
ív A i TÉNAGY SÁNDOR: Aki hitéhez modellt keres Várhonyi Mihály: Semmi külö Boldog reménykedők, ki k nem nyújtjátok tenyereteket a Nap felé. mégis gyümölcsökkel és a szerelőn érintésével telítődik nap onta, reménykedő boldogok, kik arcotokkal egymás arcáb an úsztok, hogy megismétlődjetek és szétosszátok önmagatokat a rátok-éhe zőknek. titokban lázadozok, igazatokkal némán küszködök, szavakat lassan művelők, az álmatlanság kemény fekhelyein gondokkal forgolódott, arccal a földre borulok, kik vérrel termékenyítitek a jövendőt és piros fiúkkal és lányokkal áldjátok meg a bizakodás búzamezőit. arccal az égre fordulók, kik fém-madarak ciripelésév el külditek az értelem üzenetét, az eléggé meg-nem-becsü lt lehetőségek ígéretét, hogy igazoljátok életünket, apró bajoktól fuldoklók, kik tízszer is megforgatjátok a szájban a falatot, hogy szétáradjon végre a kenyér jó ize, a magány mellékvágányain tetten várakozók, a mozdulatlanság cérnaszálaival lekötözöttel kik félszegen várjátok a biztos indulás zöld {jelzéseit: elv társaim, a szelíd költő szól hozzátok, ki megúnta szelíd álmait és kiáltani szeretne éjjel fél egykor a neon-hideg körúton« és hitéhez modellt keres, mert megszületett benne az emberibb ember, akit fölnevelni és fein övei ni szeretne — «életek. Sztrega ma megint ballábbal kelt fel. Cifruss nem is szólt volna semmit, ha nem az egész műhely fülehallatára harsog. — Csupa okos van itt: És maga a legfőbb nagyokos! Szálljon le rólam, jó? Unom a csuda nagy eszét! — Na-na — krákogott Cifruss. Már mindenki őket figyelte: Bodnár még a padját is leállította, hogy ne csikorogjon az áttétel. — Na-na! Mit kiabál maga itt? Ez nem a Rozsda-utcai kó- ceráj! — Köpök az egészre, tudja? Engem ne utasítgasson: vagyok olyan szakember, mint maga! Cifruss az idegességtől úgy érezte: meglódul, s mindjárt leesik a feje a nyakáról. Tovább nem is vitatkozott: sarkonfor- dult és csak úgy a válla fölött szólt vissza. — Állítsa össze azt a tengely- kapcsolót, mert a délutánosok j be akarják szerelni. — Micsoda zűr lesz itt délután! Még nem j fordult elő, hogy Sztrega, ha magára hagyták, valamit is megcsinált volna rendesen. A munka végét mindig csak ösz- szecsapja. Dehát az ő baja, gondolta dühösen Cifruss. En nem j tartom a hátam érte. Még akkor is mérges volt, amikor egy fél óra múlva a mér- | nők felhivatta. | — Én is normában vagyok — háborgott. — Ha folyton az irodába kell rohangálnom, ittmaradhatok estig, hogy valamit csináljak. i — Úristen, de nehéz magukkal — nyögött o mérnök és úgy vágta magát a székre, hogy az : majd összetört. De aztán csak legyintett. — Másról van most értek egy karonfogva sétáló párt. A lány magias és kecses volt, ringólóptű. Sötét haja csigákban omlott a vállára, a csípője kecsesen ringatózott. És akkor rádöb- Dentek; a férfival valami nincs rendjén; tarkója és a keze sötétbarna. — Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod, amit én látok? — Látom. — Danid hangja vészjósló volt. — Fehér lány agy kafinral — szólt Japie hitetlenül. — Ilyen nyíltan sétálni az utcán, itfct Johannesburgban. Méghozzá karonfogva ! — Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben megelőzték a sétáló párt, elsiettek a háztömb sarkáig, majd szembefordul taik, hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi kétség. A lány fehér és a férfi színesbőrű, nem is kafir, hanem afféle sárgásbarna. Karonfogva sétáló szerelmesek. Japiet olyan forróság öntötte el, amilyet eddig még sohasem érzett. A lány elleni düh együtt lángolt benne a lány védeimezé- sének heves vádjával. Anyját látta maga előtt, karcsún, törékenyen s elhült a vére. Az a barna kéz a lány hófehér húsán, megérintheti, simogathatja a mellét, azt teheti vele, amit ő és Daniel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csikorgatta. A járda közepére lépve elálltak a közeledő pár útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra meredt. — Elnézést — szólt , a férfi. — Majd elnézlek én, te csirkefogó! — mondja Japie éis összeszorított öklévd fentről, majd alulról a férfi arcába sújtott. Érezte a kemény orrcsontot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a kezén. A férfi lehajtotta fejét, karjával takarta arcát, is közben a lány sikoltozott. — Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik? — Ezért! — szólt Danid, torkonragadva a férfit és olyan erő- vd vágta állón, hogy feje hátra- csuűdott és tompa puffanással ütődött a mögötte húzódó beton- fainak. — Ezért, hogy fehér lány- nyál mászkál. Csodálatos módon a látszólag elhagyatott utcában azonnal csődület támadt. Villamosvezetők és kalauzok, néhány fehér suhanc és egy idősebb fehérbőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket. Danid megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a ragadóssá puhult arcba. Izgatottsága minden csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érezte, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe. — Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordított öklévd saját tenyerébe csapva az egyik villamoskaiauz. A lány magias, hisztérikus hangion sikított. — Hagyjáik abba! Én is színes vagyok! Hagyják abba! Atkozott disznók! Mondom, hogy ón is színes vagyok! — Hívni kell a rendőrt! Hívni kell! — mondta egy fehér asz- szony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csimpaszkodott. Az fölényesen lerázta. Az afrikaiak óvatos kémlelő tekintettel figyelték. Japie a szeme sarkából valami sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzá vágta a kézitáskáját. — Én is színes vagyok! ÉN IS SZÍNES VAGYOK! Hagyják abba! — dühödten karmolta Japiet. — Én iis színes vagyak. Színes. — Hangja éles és átható volt. — Én is színes vagyok! Japie keze lehanyatlott a kimerültségtől. Amikor Daniel d- engedte a férfit, az lerogyott a kövezetre. A lány letérdelt hozzá, s fejét karján nyugtatva töröl- gette a vért az arcából. Csukott szemhéja dagadt volt, orra eltört, ajka felhasadt. Alig volt eszméleten. A tömeg oszladozni kezidett, s>a fehér nő még mindig hatástalanul ismételgette. — Igazán hívni kellett volna a rendőrséget. A villamostársaság emberi nevetgélve távoztak, tevévé azt az egyet, aki az előbb oly fontoskodó és izgatott volt. Most Japieről Dánielre bámult és ostobán hápogott. Csak ő és a csendesen figyelő afrikaiak maradtak a helyszínen. Japie mint egy álomban látta maga előtt az eszét vesztett, térdelő lányt. Aztán össze-vissza karmolt, véres kezére, vórfoltos ingére meredt, és a nehezen lélegző Dánielre, aki épp oly csatakos volt, mint ő. Torkótszik- kasztó bosszúság éledezett benne önmaga ellen, mert bolonddá tette magát, fehér nőnek nézett egy színest. Milyen képtelenül bolondok voltak, ő, meg Dániel. Az ember mérföldnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csípőjű színesbőrű. A lány hirtelen talpraugrott, megragadta Japie karját és az arcába dőlve visította. — Ezért még megfizetsz! Be- börtönöztetlek! Beperellek kártérítésért! Japie ellökte. Még ez merészel hozzányúlni! Dapiel lehajtotta a fejét. — Gyerünk — szólt. Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított. — Nem lehet. Maga nem megy él innen. Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön. A fiú megfordult, keményen mellbevágta, nekilökte a falnak és dvonuít. Dániel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten szaladni kezditek. Két háztömbbel arréb bementek egy nyilvános WC-be, ahol lemosták kezükről a vért, és eredménytelenül dörgölték összemocskalt ingüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem szóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre kezdtek beszélni. — Késő van ... szó. Valakit le kell adni a Tüzér utcai telepre: én arra a Sztregára gondoltam. Beleegyezik? A szája is nagy, meg... — Hát jó — sóhajtott Cifruss, pedig a legszívesebben megcsókolta volna a mérnököt. A legjobb megoldás. De erről nem szólt semmit. A műhelyben is hallgatott: egy óra múlva mégis mindenki tudta az újságot. — Hallom, elsején túladsz rajta — hunyorgott a tízórai szünetben Bodnár Sztrega irányába. — Igazad van: mit jár- tatja annyit a száját. Cifruss csak a vállát rángatta; de amikor már a harmadik ember jött ugyanezzel, kényelmetlennek érezte a dolgot. — Nem adtam én túl senkin — magyarázkodott. — A mérnök jelölte ki, még tegnap: csak ma szólt miatta. Tudja, hogy nem nagy lumen ez a Sztrega. Tudjátok ti is. Még a Kossuthnak is rosszabb íze volt, mint máskor: pedig egymás után hárommal próbálkozott. Idegesítette, hogy nem akar vége szakadni a kettes-hármas csoportba verődésnek. Pedig tudta, hogy máskor is így van ez. Vagy mégsem? Végül is bedobta a szerszámait a fiókba. Járok egyet, attól megnyugszom, gondolta. Átment a hegesztőműhelybe Tarjánhoz. Amikor belépett, az éppen a salakot verte le a varratról: persze, a védőszemüveg nem volt rajta. — Hányszor mondtam, hogy ne salakolj így — sóhajtott fel idegesen Cifruss. — Megint be lepattan a szemedbe, aztán nekem nyúzzák a fejem. — így nem is mehetünk oda,... Újra dörzsölni kezdték ruhájukat, de a foltok csak terjedtek a víztől. — Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement a délutánja. — Menjünk a cukrászdába. Ez utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhelyük, ahová gyakorta elvitték lányismerőseiket. Odabent néhány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosult. Beléptükikor éppen recsegő, ropogó hangláva tört ki onnan vörös fényvillainás kíséretében: dobok, zongora, trombiták és emberhangok zuhataga. Japie és Daniel magukra erőltetett közönnyel tartottak az asztalhoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket. — Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet, — Ti meg hol működtetek? — A hirtelen csendben minden szem rájuk sze- geződött. A tulajdonos kelletlen arccal jött elő a pult mögül. Bíborvörös arccal megfordultak és kimentek Néhány másodpercig tanakodva álltak az uitcán. A járókelők rájuk bámészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre. — Na gyerünk — szólt Daniel is — jobb, ha hazamegyünk. Szó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie miár látta magát, amint beoson a házba, kerüli a találkozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történteket. Szent- séges isten, hogy még egy inget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszáza- lékig elpocsékolt délután. Az ő villamosa jött előbb. Amikor felugrott, még gyűlölködően visszaszólt Dánielnek: — Ha még egyszer összefutok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemlegeti. Fordította: ZILAHI JUDIT — Igenis, cégvezető úr! — tréfálkozott Tarján, mint rendesen. — Alázatosan kérem, csak most az egyszer ne méltóztassék megharagudni! — Megőrültél? — ordított rá Cifruss: pedig tegnap még nevetett ugyanezen. De most a lába is remegett az idegességtől. Sarkonfordult, visszament a műhelybe: úgy állt a padja mellé, hogy minél kevesebbet lássa a többieket. Ma sokkal nagyobb volt a zaj, többet . viháncoltak, különösen a fiatalabbak: mintha megérezték volna, hogy úgy sem szól miatta. Inkább az öreg Kertesit bámulta az ablakon keresztül, a tavaly nyugdíjba ment gyári kőművest, aki most az udvaron egy gödörben dolgozott. Aztán végre, háromnegyed kettő lett: átvette s a raktár polcára tette az elkészült munkákat. Sztrega tengelykapcsolójához oda sem kellett tenni a sub- lert, szemmel látható volt, hogy az éket hullámosra reszelte. Ezt nem fogják beszerelni délután — gondolta Cifruss. Egy pillanatig tűnődött, szóljon-e; de aztán úgy döntött, hogy hallgat. Majd beírják a délutánosok a naplóba: ő nem vesződik ezzel a... Elég volt ez a délelőtt: még most is remegett a gyomra, ha rágondolt. Mikor végzett, odajött hozzá Bodnár, — Még van egy kis dolgom az irodán: megvársz? Megiszunk egy pohár sört. Lekenyerezlek egy pohárral — nevetett. Cifruss csak nézte. Egyfelé laktak, máskat is. ^előfordult, hogy meghívták egymást: de nem így. Vagy csak nem' figyelte? Lehet, hogy olyannak tartják őt, akit egy pohár sörrel kell... Nem volt kedve a többiek után menni az öltözőbe, kiment az udvarra, megállt az öreg Kertesi előtt és nézte, mit csinál. — Maga miért nem megy haza, Kertesi bácsi? — kérdezte aztán, hogy kicsit lecsillapodott. Az öreg a vízóra aknáját falazta, hogy hallgatósága akadt, kiegyenesedett a gödörben, s magyarázni kezdte, nagy körülményesen. — Hát tudod, már egyszer felfalaztam: és akkor nézem, hát hasa van alul a falnak. Le kellett az egészet bontani. — Nem kellett volna — mondta Cifruss. — Beton jön arra, hiszen tudja... — Mondom: görbe volt — hökkent meg az öreg. — Ha nem is látja senki, én tudom. Márpedig az a fontos... Az öreg magyarázott, Cifruss- nak pedig az jutott az eszébe; ha nem vész össze ma reggel Sztregával..., akkor is olyan könnyen beleegyezik, hogy elvigyék? Nem tudta eldönteni, s ez nyugtalanította. Elköszönt Ker- tesitől, visszament a műhelybe, még egyszer megnézte azt a tengelykapcsolót. Az ék rossz, az igaz, de az egész, úgy külsőre szépet mutatott. — Maga még itt van? — jött le a mérnök az irodából, — Hát, ha egyszer félnapokat kell ülnöm az irodán — morgóit Cifruss. — Igaz is... elviszi azt a Sztregát ? — Reggel már beleegyezett — szuszogott a mérnök idegesen. — A papírokat is kiállíttattam... Egyszerre ilyen jóba lettek? Hallom, ma majd megették egymást. — Mi sem csókolózunk, mégis megvagyunk egymással nézett Cifruss a mérnökre. — Elég nehéz is magukkal — sóhajtott a mérnök. — Na, jnajd meglátjuk. De mi van magával? — Mi lenne? Semmi különös — mondta Cifruss, de már nem is figyelt oda. Azt az éket méregette: talán még ki lehet reszelni. .. "y
