Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

8 TOLNA WEGYFT W.PÜJSA6 1Ü65. július is. ! A múltkor azt írtam, hogy dög meleg van. Sajnos, té­vedtem. Mondták többen: „Na, Háry bátyánk, maga ugyan­csak eltalálta a szarva közt a tőgyit. Azt irta, hogy dög me­leg van, holott akkor, igaz, hogy július volt, de az ember mégis elbírta volna a télikabátot”. Megvallom őszintén, fér­fiasán, úgy, ahogy az illik, ahogy az önkritikát szokták gya­korolni egyesek: tévedem, de mentségemre legyen mondva, bíztam a meteorológusokban. Hát lehet bennük bízni?! Nem lehet! És én ezt világgá kürtölöm. Világgá, méghozzá azzal a rengeteg trombitával, ami nemrég Dél-Vietnamba érkezett. 78 000 dollár értékű harsona érkezett Williams Westmore- land tábornok kérésére. El tudják képzelni: mekkora rakás trombitát lehet kapni ennyi pénzért? Akkorát legalább, mint amekkora rakás szemét lenne, ha Szekszárdon minden utcai szemetet eltakarítanának és egy helyre hordanának. Ez pe­dig nagy lenne ám! Most jut eszembe, hogy a trombiták rendeltetéséről még nem is szóltam. Először azt hittem, hogy ezek lesznek majd a győzelmi harsonák. Nos, az amerikaiak is vannak annyira okosak, hogy győzelmi harsonát nem ren­delnek. Bátorító harsonák lesznek ezek, legalább is a tá­bornok úr véleménye szerint. Ezekkel fújnak lelket a dzsun­gelba induló amerikai katonákba, akiket onnan legtöbbször lélek nélkül hoznak vissza. És, akit így hoznak vissza, annak nincs szüksége már semmiféle rangra. Öt már nem érdekli semmi, még az sem, ha megfosztják a rangjától. Bezzeg nem lehet ezt elmondani Billy-ről. Szegény Billyt a napokban fosztották meg a káplárt rangjától Kaiserlauternben, az egyik nyugat-németországi laktanyában. Szívszorongató esemény volt ez. A felsorako­zott ezred előtt fosztották meg Billyt a káplárt rangtól. Nem is csoda. Billy több szabálytalanságot követett el. Többek között felöklelte az ezred parancsnokát, két sátrat felborított és részegen jelent meg a sorakozón. Ez már több volt a soknál. Ezt még egy bakkecskéből avandzsált káplárnak sem tudták elnézni. Mert Billy bakkecske volt, a világ egyetlen kecskebak káplárja. Szamár káplárral már találkoztam. Soha nem hittem volna, hogy egyszer még kecskebak káplár­ral is találkozom. Méghozzá ilyen szégyenteljes körülmények között. Nem ő a hibás. Az emberek a hibásak, akik előléptették és nem figyelmeztették a rá leselkedő veszélyekre. Nem fi­gyelmeztették arra, hogy a főnököt nem illik felöklelni, nem illik részegen sorba állni, a sátrakat is a helyén kell hagyni. Billy semmiről sem tehet. Viszont Los Angelesben a gépkocsivezetők mindenről tehetnek majd. Majd, ha megvalósítják az egyik lelkész öt­letét, aki a gyorsaság megakadályozása érdekében azt java­solta, hogy bizonyos felírásokkal lássák el a kilométerórákat. Javaslata szerint, ha a mutató eléri a száz kilométert, ilyen feliratnak kellene megjelenni az órán: „Csak vendég vagyok itt a földön. Az ég az én igazi lakhelyem”. Százhúsz kilomé­teres sebességnél: „Közeledek hozzád, uram!”. Százötvennél: „Istenem, megtérek hozzád!”. ök könnyen megtehetik ezt. ök hisznek a túlvilágban, ők idealisták. De mit tegyünk mi, akik nem hiszünk benne, ezért minden hét végén jónéhányan elköltöznek közülünk. Mert ugye az autósok útja kifürkészhetetlen. Sőt a mo­torosoké is. Hát még milyen kifürkészhetetlen lenne, ha egy­némely telefonfülkében olyan jelenetet látnának autóból, motorkerékpárról, mint amilyet én láttam a New York-i metró ablakából. Egy telefonfülkében egy nő vetkőzni kez­dett. Nagy tömeg csődült köréje. Amikor a vetkőzés a tető­fokára hágott, a hölgy kiakasztott egy táblát: .,A sztriptíz folytatását holnap este megtekinthetik a Brooiway Castle bárban”. Szóval ha még ilyent is látna az ember az autóból, a motorkerékpárról, akkor bizony nálunk is kitehetnénk egy olyan táblát, mint amilyen Illionis állam több útvonalán fogadja az embert: „Hajtson lassabban! Nem győzzük már a sok munkát. Illiomis állam sírásói”. Persze, ott sincs mindenütt ilyen dömping. A kanadai Star című lapban olvastam a hirdetést:• „Sírásók kerestetnek 50 000 lakosú városba, lehetőleg szakmai gyakorlattal. Jó jö­vedelemnövekedési kilátások, mivel városunkban új kórház épült és több új szakorvos telepedett le”. Erről jut eszembe, hogy nemcsak az orvosok, de az új­ságírók is adnak néha jó tanácsot az embereknek. Az egyik amerikai hetilap szerkesztőségétől azt kérdezték: miről lehet felismerni a mérges kígyó harapását? Az olvasó ezt a vá­laszt kapta: „Egyetlen, viszonylag biztos felismerési mód van, ha a megharapott ember három nappal később még éleben van, akkor nem mérges kígyó harapta mag”. Ha nem, hát nem... Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Aknák a sivatagban Tragikus végű kirándulás egy egyiptomi homokpusztaságban A második világháborúból jól ismert El Alameintől mintegy 170 kilométerre az egyiptomi homoksivatagban, nemrégiben életét vesztette öt német kiránduló. A cso­portot figyelmeztették a vál­lalkozás veszélyére, s arra, hogy életükkel játszanak. A németek azonban minderre nem hallgattak és vakmerő­én nekivágtak az útnak. Egyébként mint szakemberek dolgoztak az Egyesült Arab Köz­társaságban. Vezetőjük, Wander Schek volt, aki egy repülőgép- gyárban dolgozott. Hans Hauser tolmácson, Claus Erich Boeh- men és H. Rimmen kívül még egy nő is csatlakozott hozzájuk. Ügy volt, hogy Boehme felesége is velük megy. A nagy hőségre való tekintettel — kis gyereke van —, azonban az utolsó pil­lanatban mégis otthonmaradt. Később még ketten csatlakoztak a csoporthoz. Az elgondolás Schektől szár­mazik, aki egy vacsora alkal­mával Boehméknél lelkesen ki­jelentette: — El kell jutnunk a Siva- oázisba, amely körül gyönyörű tavak és olajfaerdők vannak, s ahol körülbelül 9000 ember él. Olyan csapáson juthatunk el oda, amelyet nagyon kevesen is­mernek, s amelyet tulajdonkép­pen én fedeztem fel 1962-ben. Egy Egyiptomról szóló könyv­ben olvastam, hogy valamikor rengeteg tevekaraván járt azon az úton. Néhány nap alatt felkészültek az útra. Kairóból június 4-én indultak, majd, miután megér­keztek El Alameinbe, egy kis szállodában szálltak meg. Itt is­mételten figyelmeztették őket, hogy mondjanak le a vakmerő vállalkozásról. — Figyelmeztetem önöket — mondotta a szállodatulajdonos, — hogy életükkel játszanak, mert a sivatag még most is tele van aknákkal. A háború alatt ugyan­is legalább 11 millió aknát he­lyeztek el a homokban, s azóta senki sem szedte fel őket és senki nem is tudja pontosan, hol vannak. Ami talán még et­től is rosszabb, a „kamszin” is fenyeget. Ez a szörnyű erejű szél még a festéket is lesurolja a gép­kocsikról. A kirándulók azonban nem hallgattak rá. A három Volks­wagen hamarosan elhagyta El Alameint és nekivágott a vég­telen pusztaságnak. Nem jutottak messzire. A ko­csik hamarosan megfeneklettek a homokban. Szerencséjükre ki­segítette őket a bajból egy teveháton elvonuló egyiptomi járőr. Az utat tovább folytatva egy mérnökcsoporttal találkoz­tak, akik azon dolgoztak, hogy megkössék, azaz megszilárdítsák a sivatag homokját, és külön­féle vegyi eljárással termőtalajjá tegyék. Ezek is mindenáron le akarták beszélni őket az út foly­tatásáról. Különösen a kam- szinnal ijesztgették őket, amely, mint mondották, ha egyszer meglepi őket, egykettőre bete­meti gépkocsijaikat, s ha gyalog próbálnak menekülni, eszüket vesztik és szörnyű halállal pusz­tulnak el. Két kiránduló ekkor meggondolta magát és visszafor­dult. öten azonban továbbra is kitartottak tervük mellett, és el­szántan nekivágtak az út továb­bi szakaszának. Nem sokkal később ismét ta­lálkoztak egy járőrrel. A pa­rancsnok erélyesen felszólította őket, hogy forduljanak vissza. Schek azonban vitába szállt ve­le, s végül abban egyeztek meg, hogy a csoport aláír egy nyilat­kozatot, amely szerint a továb­biakért minden felelősséget ma­gukra vállalnak. Az őrjárat ez­után útjukra bocsátotta őket. Teltek, múltak a napok, és semmi hír sem érkezett róluk. Azok ketten, akik visszatértek El Alameinbe, a hatóságokhoz fordultak, mert aggódni kezdtek társaikért. El Alameinből járőr indult a kirándulók keresésére. A Várostól mintegy 170 kilomé­terre három holttestre bukkan­tak. Két nappal később, 16 kilo­méterrel délre két gépkocsit ta­láltak a homokba temetve, majd pedig a harmadik napon egy harmadikat. Később, tíz kilo­méterrel tovább ismét két holt­testre bukkantak. Az egyiptomi hatóságok re­konstruálták a tragikus esetet, és nagyjából tisztázták, mi is tör­tént a szerencsétlen kirándulók­kal. A csoportot a perzselő ho­mokpusztaságban erős kamszin lepte meg. A szélvihar követ­keztében aztán eltűnt minden nyom, s a három gépkocsi ta­nácstalanul körbe-körbe, irányát vesztve folytatta útját. Amikor megfeneklettek a homokban, a kirándulók gyalog próbálták folytatni útjukat. Nyom nélkül természetesen ők is elvesztették az irányt és ugyancsak célta­lanul, körbe-körbe vonszolták magukat a rekkenő hőségben. Az emberfeletti küzdelemnek az éh­ség és a borzalmas szomjúság következtében hamarosan a ha­lál vetett véget. A repülősárkányok szigete Több mint 180 évvel ezelőtt jó állapotban megmaradt kisebb csontvázra bukkantak az egyik mészkőfejtőben a németországi Eichsädt városka határában. A mészkő a földtörténeti jura idő­szakban rakódott le a tenger vi­zéből és finom lemezekre hasa­dó rétegeiben számtalan ősviiági tengeri élőlény maradványa rej­tőzött. A csontváz egy repülő ős­hüllőtől eredt. Az állat valószí­nűleg a szápazföldön pusztult el és dagály idején sodorták a hul­lámok a parti övezetből a mé­lyebb vizekbe. A csontvázat a francia Cuvier, kora kiváló ősállatkutatója írta le a múlt század elején s kimu­tatta, hogy az egy repülő őshül­lő, repülősárkány váza. Ennek a repülő őshüllőnek egyik ujja az elülső végtagján rendkívül meg­nyúlt, hosszabb lett, mint az ál­lat egész teste és az erős és hosz- szú ujj és a test között erős bőr- szárnyat feszített ki, amellyel az állat kitűnően repült. Később hasonló csontvázakat találtak Angliában, Amerikában, s újabban a Szovjetunió terüle­tén, Kazahsztánban. Ezek a re­pülősárkányok tehát jóformán az egész földön elterjedtek és ott­hon érezték magukat. A sok le­let lehetővé tette, hogy a szak­emberek az elmúlt évszázad alatt alaposan tanulmányozhas­sák az érdekes állatokat. Kiilö­Repülősárkány rekonstruált képe. nősen Ábel, a bécsi egyetem tu­dósa kutatta életmódjukat. A repülősárkányok rovarokkal vagy halakkal táplálkoztak. Úgy repültek a tenger sima tükre fe­lett, mint ma a tengeri halász­madarak, s csőrükkel ki-kikapták a felvetődő halat. Angliában olyan maradványok­ra bukkantak, amelyeken a szár­nyak hegye egymástól 7 méterre esett. Hétméteres fesztávolság élő állaton! Egy másiké, maradvá­nyaiból kiszámíthatóan, még en­nél is nagyobb. Szárnyfelületük legalább 25 négyzetméter! Való­ságos eleven vitorlázó gépek vol­tak ezek az állatok. Az ilyen óriások maradványa persze ritkaságszámba megy. Üvegvékony méteres csontjaikat is nehéz feladat egyvégtében ki­fejteni a kőből. Pedig van néhány lelőhely, például Amerikában, ahol a repülősárkányok eldorá- dója lehetett hatvan-hetven mil­lió évvel ezelőtt. Legalább is ezt TUDOMÁNY—TECHNIKA SZÖLŐPRÉSELÉS ULTRA­HANGGAL A grúziai élelmiszeripari kuta­tóintézet munkatársai ultrahang segítségével 8 százalékkal emel­ték a szőlőszemekből kipréselt lé mennyiségét. A gyümölcs húsá­rak az a része, amely korábban veszendőbe ment, most tiszta sző- lőnedwé alakul át. TURPO VÍZŐR Csehszlovákiában ezen a néven egy készüléket hoztak forgalom­ba, amely a motorkerékpáros bu­kósisakjára szerelve esős időben lehetővé teszi, hogy a motoros jól lássa az utat. bizonyítja az a nagy tömeg re­pülősárkánycsont, kisebb és na­gyobb állatok egymásra halmozó, dott maradványa, amikre a szak­emberek ráakadtak. Hasonlóan a napjainkban is hí­res madárszigetekhez, ahol tíz­ezrével tanyáznak a halászó ten­geri madarak, Ábel véleménye szerint voltak repülősárkány-szi­getek is, ahol ezek az állatok to­jásaikat lerakták, kikeltésüket a nap melegére bízták. Olyan óriá­sok is éltek közöttük, amelyek­nek a koponyája elérte a három­negyed métert! Ezek az állatok népesítették be időnként az ősóceán girbe-görbe homokhátait élénkséggel töltve meg az egyébként elhagyatott, kopár parti homokvonulatokat. Jellegzetes kép volt ez a kréta időszak ősvilágában. A hatalmas szárny lehetővé tette, hogy órák hosszat, sőt na­pokon át vitorlázhassanak a nyílt óceán felett, felhasználva az áramlatokat a végtelen légitér­ben. Olyan remekül alkalmazko­dott egész szervezetük a repülés­hez a hosszú évmilliók alatt, hogy később csak a ma élő ma­darak jutnak előbbre ezen az úton. De bármennyire alkalmaz­kodott is a repülősárkányok szer­vezete a repülő életmódhoz, ki­haltak és helyüket átadták a szí­nes tollú, énekes szavú, fészket rakó, költő és vándorló igazi ma­daradnak. Tasnádi Kubacska András

Next

/
Thumbnails
Contents