Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-16 / 166. szám
4 TOLNA MFC VF» NÉPŰJS/SG 1965. július 16. Egy brigád a Tissa partjáról Vezsenyiek, mind a tizenket- ten. A Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóságnál dolgoznak, együtt, már évek óta. A „legmelegebb” napokban jöttek ide, akkor, amikor a legkritikusabb volt a helyzet, kétszázadmagukkal. Ök voltak az utolsók, akikkel itt, a Tolna megyei gátszakaszon még növelni. kellett az erőket, utánuk újabb brigádok már nem jöttek. Most már ők is hazafelé készülődnek. — Mikor kapták az értesítést, hogy ide kell jönni? — Az bizony nagyon hirtelen jött — mondja Varga József brigádvezető. — Tószegen dolgoztunk éppen, ott is árvízvédekezésnél. Este hatkor letettük a szerszámot, akkor szólt a gátőr, hogy indulnunk kell a Dunántúlra. Már ott is áll a busz, amelyik visz bennünket. — És egyenesen ide indultak? — Nem egészen, Haza kellett mennünk egy-két napi élelemért, egy váltás fehérneműért, erre egy órát adtak. Vitt bennünket a busz a faluba, tizennyolc kilométerre a munkahelytől, onnét pedig hétkor indultunk tovább. Fersze, nem egyenesen jöttünk ide, mert össze kellett szedni még más községekből is az embereket, másnap, június 22-én hajnalban azonban már itt, Tolnán voltunk. Reggel hétkor pedig kint a gáton. Kajmádnál töltöttük a homokzsákokat. — Nekem még a biciklim is ottmaradt Tószegen, a tanácsházán. Még azt sem tudtam hazavinni Vezsenybe — veti közbe a brigád egyik, legfiatalabb tagja, Gáli György. — Aztán szívesen jöttek? Nem volt senki a brigádban, aki nem akart jönni? — Ilyesmi szóba se jöhetett. Hiszen az a dolgunk, hogy az árvizet megfékezzük, és ahova küldenek bennünket, oda megyünk. Tudják ezt otthon is, így aztán családi vita sem volt egyikünknél sem. — A munka bizonyára ismerős volt, hiszen ott is, itt is az árvízvédelemnél dolgoztak. — Hát ismerős is, nem is. Abban, hogy pontosan és gyorsan kell dolgozni, azt tenni, amit a vezetők mondanak, nincs különbség. De a Tiszán másként kell védekezni az árvíz ellen, mint itt. Ott az egyik fő eszköz a rőzse. Rőzsével kell védeni a gát víz felőli oldalát a hullámverés ellen. Itt erre nincs szükség, annál inkább a sok homokzsákra, terméskőre. Meg aztán ilyen hosszan tartó és magas árvíz nincs a Tiszán. — Merre jártak e három hét alatt? — Minden nap másfelé. Kőkirakás Domboriban, buzgárelfogás Kutyatanyánál, homokzsáktöltés Sióagárdnál, töltéserősítés Faluhelyen és talán már el sem tudnánk sorolni, hány helyen voltunk. Jól feltaláltuk magunkat mindenütt. Persze, azért jobb lenne otthon... De most már túl vagyunk a nehezén, hamarosan hazamehetünk. (J) Áz amiiteszua KÜLÖNÖSEK NÉHA AZ EMBEREK. Tudják, nagyon jól tudják — és tapasztalják is — liogy egyes tevékenységük elé a társadalom korlátokat állít, mégis, ismételten, és újra átlépik ezeket a korlátokat. Még akkor is, ha megélhetésük, rendes jövedelmük biztosított. Tehát' ami a korlátok áthágására készteti őket, nem más, mint a haszonszerzési, nyerészkedési vágy. Még az sem számít, hogy ismételten szembe kerülnek a törvénnyel. Ennek a típusnak különleges példája a bátaszéki Martin János. A MÁV-nál rendes megélhe. test nyújtó állása van, mégis jogtalan iparűzéssel évek óta visszatérően megszegte a tiltó rendelkezéseket. Kezdjük azzal, hogy Martin Jánosnak gyapjúkártoló és fonóüzeme volt régebben. Ennek az iparnak űzését egy, még az Ifi fies években kelt rendelet megszüntette, miután az állam a gyapjú felvásárlását, feldolgozását magának tartotta fenn. A gyapjú forgalmára, felhasználására, szállítására vonatkozó rendelkezések szerint büntetendő cselekmény a magán kártoló- és fonóüzem fenntartása, működtetése. így tehát Martin János üze_ mét hivatalosan bezártnak nyilvánították, a gépeket lepecsételték. Ö viszont továbbra is űzte az ipart. 1962-ben érkeztek ellene az első bejelentések a járási tanács csak a büntetés ipari, igazgatási osztályára, és a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottsághoz is. Mivel az első bejelentések névtelenül érkeztek, nem foglalkoztak az üggyel, de nem is találtak kellő bizonyítékot a jogtalan iparűzésre. De csak gyűltek az adatok. A Pénzügyőrség tetten érte, ami kőris több, mint harminc kiló gyapjút találtak nála. A Szekszárdi Illetékkiszabási és Vállalati Adóhivatal forgalmi adó eltitkolása miatt folytatott ellene eljárást. Végül 1963 novemberében ismét tetten érték, amikor két sárpilisi asszony vitt hozzá kártoltatniva- lót. MARTIN JÁNOS ELLEN ak kor megindult az eljárás, de amnesztia miatt megszüntették. Hihető volt, hogy a megindult eljárás jobb belátásra készteti. De nem. Folytatta, ahol abba kellett hagynia. Ez év elején mégis elcsúszott egy „narancshéjon”. A járási tanács ipari osztályának két dolgozója Bátaszéken járt iparengedély-ügyben. Ütjük Martin háza előtt vezetett el, s mivel már régi „ismerősük”, gon. dolták, betérnek hozzá. De minden zárva volt,. nem volt otthon senki. Különben is, a községi tanács titkára megnyugtatta őket; ott őrzi az. íróasztalában a kártol óüzem helyiségének a kulcsát. Mégis visszamentek még egyszer. Soha jobbkor. alól menteséi Az udvaron összetalálkoztak a helybeli Hőnyi Sándorral, alá 11 fonott gyapjú volt. Kozben befutott egy másik ügyfél, a mór - gyi Ördög Sándorné. ö gyapjúért jött. Amikor megtudta, hoay hivatalos emberekkel van dm. , el akart iszkolni. Hőnyi minta ,v másfél kiló gyapjút fonatott, ór- dögné pedig tíz deka híján hat kilót kártoltatott. Azt vallották, hogy Martin feléért végezte el a munkát. A jogtalan iparűzés tényét nem lehetett letagadni, s így Martin János ellen ipari szabálysértés miatt ismét megindult az eljárás. A SZABÁLYSÉRTÉSI ELJÁRÁS során húsz napi elzárásra átváltható nyolcszáz forint pénzbüntetésre ítélték Martin Jánost, és elrendelték berendezése — egy gyapjútépő, egy kártoló, egy előfonó, egy kisfonó, egy sodró, rgy motringoló gép, és négy /ilkmy- mötor — elkobzását, hogy egyszer s mindenkorra megakadályozzák a jogtalan iparűzésben. Martin Jánosnak biztos megélhetést nyújt a MÁV, nein indokolja semmi, hogy jogtalanul űzzön ipart, és ismételten szembe kerüljön a törvénnyel. Az amnesztia annak idején csupán a büntetés alól mentesítette, de nem jogosította fel arra, hogy ugyanúgy .kontárkodjón, mint azelőtt. Ezért mondta ki a jogerős határozat is összes gépeinek elkobzását. BI. BAICZER CLEME'R: 11. összedugott fejjel vitatkozott ma is a három törzsvendég. Úgy hozzátartoztak ezek hárman a kocsma képéhez, mint a pecsétes abroszok, a légypettyes villanyégő, vagy a sűrű áporodott sörszag. Minden vendég ismerte őt. Mackót, a széles vállú, bika nyakú óriást, lustán lehunyt, sunyi tekintetű szemeivel. Elmaradhatatlan társát — aki árnyékként követte mindenütt — Satnyát, a fekete képű, vékony vagányt. A harmadik magas, csupaizom, lányos képű, szőke fiú volt. Társai gúnyosan „Bárónak” szólították. Hosszú ujjú, fehér kezével a lányosképű az asztalra csapott. A söntésben szunyókáló kocs- máros felriadt. Ravasz szemei megélénkültek. — Jó vendégek. Szórják a pénzt. Igyanak csak — gondolta, amíg az asztalhoz ment. — Három féldecit hozzon a spirituszból — szólt a Báró. — Igen! Három féldeci kisüsti szilva — helyesbített a kocsmáros. — Várjon! Emelte fel szőrös kezét Mackó. — A szőke tündér hol van? Egy órája itt ülünk és nem jelentkezik. Nem a maga vörös képére vagyunk kíváncsiak, elhiheti! Kórusban üvöltötték: — A szőke tündért akarjuk! A Báró ábrándosán meredt az üres pálinkáspoharakra: — Az ő kezéből még ez a szörnyű spiritusz is valódi konyak lesz... Össze-vissza kiabáltak. A nagy zajban észre sem vették, hogy nyílt az ajtó. Egy katona lépett az ivóba. Felhajtott gallérú, gyűrött köpeny volt rajta és orosz szőrmesapka. Összedörzsölte kékre fagyott kezeit és a kályha mellé ült. Senki sem törődött vele. — Várjanak! — nyugtatta'meg vendégeit a kocsmáros. — A lány most a konyhában van. Vacsorát főz. Itt egyedül is győzöm a munkát. — Mondja, vén orgazda! Honnan szerezte ebbe a koszos le- bújba azt a gyönyörű nőt? — kérdezte a Báró. — Mondtam már, hogy a rokonom! Erre újra kitört a hahota. — Hozzon magának is egy pohárral! S mondja el őszintén, hoyan került ide a nő! A kocsmáros a söntéshez ment. A katona a kályha mellett megszólalt: — Kaphatnék valamit enni? — A vacsora még nincs kész. Akar addig valami italt? — Ha teát kaphatnék... — Lehet. Rummal? — Jó, egy fél rummal kérem A vendéglős bekiabált a tálalóablakon. — Egy teát kérek! A bádogpultfa rakott négy féldecis poharat és teletöltötte pálinkával. Egy horpadt pléh- tálcán az asztalhoz vitte. Széket hozott magának is és leült. Kíváncsian meredt rá a három szempár. A kocsmáros fogta a poharát Koccintott a három vendéggel. — Na, isten, isten... Egy kortyra lenyelte az erős italt. Keze- fejével megtörölte ritkás, stuc- colt bajuszát. — Hát, tudják, uraim, a háború sok fészket feldúlt. Sok ember lett otthontalan, földönfutó. Köztük én is. Egy házban laktam azzal a szerencsétlen nővel. Uriasszony volt ám ez akkor. Valami gyárigazgató, vagy mérnök writ a férje, összebújva láttam őket mindig. Turbékol- tak, mint a galambok. De hát jött a háború, az asszony egyedül maradt. Az emberét elvitték katonának. Híres repülős volt. Na egy darabig csak járkált szegény asszony a postás elé, közben dolgozott. Rendes asszony volt ám nagyon. A feleségem is megmondhatja. De jöttek a repülők, és szőnyegbombázást kaptunk. Az asszony éppen a lépcsőn futott lefelé. Én kapartam ki a törmelékek alól. Szóval... tulajdonképpen nekem köszönheti az életét... A kis tolóablak a pult mögött kinyílt. Egy fehér kendős fej bújt ki rajta. — Tessék! Vastag porceláncsészében párolgóit a tea. Mindannyian odanéztek, de a fatáblát gyorsan behúzták. A kocsmáros felállt. — Hozzon még egy kört — rendelkezett a szőke fiú. A poharak gyorsan kiürültek., A katona a kályha mellett mélyen belehajolt a rumtól illatos csészébe. Lassan kortyolgatta a forró italt. Nem figyelt a beszédre, azonban ha akarta, ha nem, minden szót hallott. — Kórházba vitték. Az én lakásomból a konyha épségben maradt. Ott laktunk. Azután sokáig nem láttam. Egy év múlva egyszer csak megjelent az asz- szony. Sápadtan, soványan és kopottan. Ott bolyongott a rom körül. Sírt. A feleségem megsajnálta és behívta hozzánk. Egy- egy tányér meleg levest adott neki. Persze segített mosni, vasalni, meg ami dolog jött. Egész nap hallgatott. Riadt volt a tekintete. Akár az űzött vadé. A feleségem egyre faggatta. Hol járt, mit csinált? Megmondta: börtönben volt. Valami húszezer pengő volt nála, amikor betemette a bomba. S nem tudott vele elszámolni. Becsukták. Igaz volt-e, nem-e, azt én nem tudhatom. Annyit tudok, hogy. .. a Vöröskereszthez járt, amíg kinyomozták, hogy a férje eltűnt. Lezuhant a géppel... — Meghalt az már akkor, lelkem — mondta neki a feleségem. Ez meg rávillantotta a kitágult szemét. — Nem halt meg! Érzem, hogy él. Ha ő meghalt volna, akkor már én sem élnék.. — Mindennap kiment a pályaudvarra. A portást faggatta, jöttek-e katonák? Minden frontról jött katonát megállított. Nem találkozott-e a férjével? Ha pedig hadifoglyok jöttek, olyan izgalomban gáttá őket. Honnan jöttek? Voltak-e repülősök a fogolytáborban? S ha igen, emlékeznek-e egy szép, barna, magas főhadnagyra? Persze, akadt gazember, aki kihasználta a gyanútlan butaságát. Hazudoztak neki. Itt találkoztak a férjével, ott utaztak együtt... A feleségem eleget szidta érte. mert olyan szép volt az átszellemült arcával, fényes szemével.’ Nagypénzű pacákok jártak utána. Rendbe hozták volna az életét. Aranyban fürödhetett volna. De hát... Különös egy asszony az. Örökösen csak a férjét várja. Pedig, aki meghalt, azt már várhatják... Mikor megvettük ezt a vendéglőt, elhoztuk ide. — Hol dolgozott azelőtt, tata? — kérdezte a Satnya. • — Éjjeliőr voltam! — No, abból a keresetből nem vehetett vendéglőt. Nem is abból vettem... — Aha! Eladta valakinek az asszonyt. Mi? — Azt nem! Tiszta nő az. Nem fogadott el pénzt soha senkitől. Meg nem is szeretett mást a férjén kívül... Tenyerével az asztalra csapott a bikanyakú. Az jó, hogy senkit nem szeretett! Én majd mesélek a tiszt úrról történeteket. S rászoktatom a nőt a hálára... Haha! Valaki hasznát is lássa a nagy epekedéseinek... No nem? A lányosképű két izmos öklét az asztalra támasztotta. Felemelkedett ültéből. Szelid vonásai megkeményedtek. — Nono, apuskám! Peregj le! A nőt én veszem gondozásba. Vagy figyelmeztesselek, hogy én hajtottam fel? Nem a te számodra, elhiheted. Halk hangjában annyi fenyegetés volt, hogy a vendéglős hátán végigfutott a hideg. A bikanyakú a zsebéhez kapott: — Ki fél tőled, kis hülye? Gyere, megkaphatod, ha a lányt nem is, van itt más orvosság... A nyiszlett fickó részegen nevetett. — Ugyan Báró, hagyd a Mackót! Tudod, késsel jár még udvarolni is. Marhaság. A kérdés szerintem az: ki kell a nőnek? Mit szóltok, hátha én!? (Folytatjuk)
