Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-02 / 154. szám
4 ÍOLNÁ 'WfifeVET KEPOJSÄG 19e5. július 2. MOSZKVAI KÉPESLAP Szinetár György: Ilyen lesz a Kalinyin sugárút. Moszkva. — Üj lakóházak a délnyugati városrészben. A cipő meg a hála A hálaérzés olyan emberi tulajdonság, amelyről megszámlálhatatlan sok paradoxont faragtak már szellemes vígjáték- szerzők, komor drámaírók és érzelgő poéták az emberemlékezet kezdete óta, és nyilván jönnek még sokan, akik szép és okos szavakkal fogják dicsőíteni a finom és érzékeny lelkületű embert, aki tudja, mi a hála. Magam is sokszor gondoltam már nehéz pillanatokban hogy milyen hálás tudnék lenni egy jó szóért, vagy biztató tekintetért — hogy csak a nagy dolgokat említsem — és amikor megkaptam a jó szót, vagy biztató pillantást, legtöbbször nemcsak meghálálni, de még megköszönni is elfelejtettem azt. Az évek múlásával lassanként bennem is megérlelődött egy paradoxon: „Az emberekben határtalanul nagy a hála akarata, de rendkívül kevés a hála cselekedete!” Hogy ez mennyire így van, ezt akkor ismertem fel teljes tragikomikumában, mikor meghallgattam egy barátom nyári kalandját. — Két héttel ezelőtt történt '— mesélte barátom, — Siófokról hajón átrándultam Tihany-' ba. Egy házaspár ült mellettem s velük „Napsugaruk”, „szeme- fényük”, „csillagocskájuk”, egyszóval mindenük, azaz hatéves •kislányuk, foglalkozására nézve gyakorló ördögfióka. A papa nem túlzottan beszédes ember, Igaz, nem is volt sok ideje a beszélgetésre, mert egész úton nevelési problémák foglalkoztatták. „Pimpike, ne taposd le a bácsi cipőjét!... Ne dugd a katicabogarat d kisbaba fülébe!... Ne töröld a vajas kezedet a kisasszony szoknyájába!... Ne hajolj ki a korláton!... Pimpike!!” Mást sem hallottam egész úton, csak Pimpike így!... úgy! De szegény, kopasz apuka hiába könyörgött, Pimpike akkor is így, és azért is úgy. Az volt a meggyőződése: a papa azért találta ki a hajót, hogy ő kedvére letaposhassa a bácsi cipőjét és bedughassa a bogarat az alvó baba fülébe. Szerinte a Balatont is a papa találta ki, sőt a mamát is a papa találta ki abból a célból, hogy mint néma mártír hol vajas zsemléért szaladjon, hol meg málnaszörpöt fakasszon a büfés kősziklájából. Pimpike tehát betöltötte a hajót bájos hat esztendejével. Én már előbb is sejtettem, hogy egy Pimpikének ez nem lehet elég. Ö a Balatont is be akarta tölteni. Ennek tulajdonítom, hogy két intő atyai szótag között egyszerre... zsupsz..., átesett a korláton és elmerült a vízben. A kopasz apának torkán akadt az intő szózat, a mártír mama pedig utánozhatatlan egyszerűséggel elájult. A következő pillanatban felülkerekedett bennem a jó érzés és mielőtt kitörhetett volna a pánik, ahogy voltam, ruhástul a vízbe vetettem magam. Megmentettem. Az egészet megúsztam néhány karcolással és a bal cipőm elvesztésével. Pimpike a kalandot megúszta pofon nélkül. A mártír mama utánozhatatlan egyszerűséggel magához tért és folytatta útját a büfé és Pimpike megújuló vágyai között, a papa pedig a nyakamat szorongatta és kezemet csókolgatta, közben apai könnyek között mély, örök és határtalan háláról beszélt és a nevemet kérdezte, címemet tudakolta, bizonyára hálaüayben. Pimpike fütyült rám. ö legalább őszinte volt. Tegnap egy kis belvárosi utcában, egy cipőműhely ajtajából valaki rámkiáltott. Pimpike kopasz és határtalanul hálás papája. Megragadta a karom, berángatott a műhelyébe és közben bugyborékoló hálával lihegte: — Jöjjön, uram..nem engedem el..., jöjjön... biztosan szüksége van egy pár szép cipőre, hiszen el is vesztette az egyiket..., jöjjön, válassza ki a legszebbet..., legfinomabbat. .., ne szégyenítsen meg egy hálás szívű apát. .. Mit tehettem? Bementem. Egy perc múlva csodálatos cipőhalom hevert lábam előtt. Arra kényszerűéit, hogy sorba próbáljam valamennyit. Végre az egyiknél megállapodott. — Igen,... ez az... — mondta rajongva —, ez való önnek. Kissé zavarban voltam. Nem tudtam, mit tegyek, majd merő formaságból megkérdeztem: mi az ára ennek a cipőnek? — Mama?! — harsogta a hálás férfiú —, mit írtunk erre a cipőre? — De választ sem várva, már mondta is. — Hatszáz forint! De ilyen cipő nincs több Európában. Még nyugaton sem! — Hm... izé..., ez nekem nagyon sok... Én kész cipőt szoktam — hebegtem — kétszázért,. .. kétszázhúszért... Nevetett. Gőgösen és megvetően. — Kétszáz, egy ilyen példátlan cipőért? ... Ne tegye magát nevetségessé... De lássa... én hálás akarok lenni,... legyen háromszáz! Szabadulni akartam ettől a hálás szívű embertől. — Sajnálom! Kétszázhúsz forint az egész vagyonom e pillanatban — jelentettem ki határozottan. — Kétszázhúsz forint? — sziszegte gyűlölettel. — Mit képzel, hiszen nekem magamnak kétszáznegyvenben van! Nem vettem meg a cipőt természetesen. Mikor elmentem, nem köszönt vissza. Ilyen vevőnek nem is szoktak visz- szaköszönni, még akkor sem, ha mély, örök és határtalan hálát érzünk iránta. Egy ilyen vevőnek, aki még a belvárosban is alkuszik? Az ilyen vevő olyan hálátlan, hogy még hálát sem érdemel. .. Japán, húsz évvé! a bomba után A Távol-Kelet kirakata pafl a hirosimai táborban, illet4. A hivatalos japán útikalauzban a következő kis megjegyzést olvashatjuk: „Idegenek ne kérjenek belépési engedélyt az atombomba áldozatainak kórházába, minthogy utóbbiak súlyos állapotban vannak és nem kívánnak látni senkit.” A kalauz egyébként arról tájékoztatja a külföldieket, hogy az 1945-ös atom-bombázás következményeit vizsgáló amerikai kutatóközpont szintén nem nyitja meg kapuját az idegenek előtt. * Kétségkívül nem vagyok eszményi turista: nem néztem meg Hiyajima csodálatos szigetét és vörös templomát; viszont elmentem a hirosimai kórházba és meglátogattam olyanokat, akik a bombatámadás után életben maradtak. Sikerült bejutnom az amerikai kutatóközpontba is. Mit is láttam Hirosimában? Az új Japán városai között Hirosima, a legújabb. Széles sugárútjain állandóan az a gondolat kísért, hogy a 1 ialmas háztömbökből még semmi sem volt meg 20 évvel ezelőtt. Újak a házak és az emberek, roé'1 az ut't " ző fák, sőt járdák aszfaltja és a parkok füve is. Mert 1945. augusztus 8-án égett a fű és elolvadt az aszfalt Hirosima utcáin; az emberek lárogpló ruhában vetették magukat az Óta folyó forró és fekete vizébe. Az egész város szem- pillantás alat lángra lobbant, miközben égből koromfekete atom- eső hullott. Az atombomba keletkezésének középpontjában mintegy 300 000 fokos hőség volt; a támadás után 240 000 halott maradt Hirosimában. A Béke Múzeumban összewűj- tött tárgyak borzalmas képet adnak a robbanás erejéről. Annakidején Pompejiben láttam megolvadt üvegeket és a tűzben megüvegesedett házakat; hasonlókat láthattam Hirosimában. De van ennél borzalmasabb is: a „meny- nyei tűzben” teljesen összesült rizses szilkék, szögek, pénzdarabok és villanylámpák furcsa alakzatokba ötvözött fürtjeit. AZ „ELTŰNT” EMBER NYOMAI Az egyik hirosimai bank gránitlépcsőjére a robbanás „odafényképezte” az egyik „eltűnt” ember árnyékát. Az atomégés a robbanás pillanatában olyan intenzív volt, hogy az ásványi anyagban levő fémoxidok megolvadtak. A kő teljesen fehér lett, kivéve azon a helyen, amelyet egy ember teste pillanatokra megvédett a sugárzástól. Ez az ember „otthagyta árnyékát” a lépcsőn, mielőtt eltűnt. A bombázás után néhány napve a nuji yamai iskolában készített fényképek minden elképzelhető borzalmat felülmúlnak. Az ottani iskolahelyiségekben gyűjtötték össze a bombatámadás mintegy százezer formátlan és sok sebből vérző áldozatát. Ne essünk tévedésbe: Hirosima 360 000 lakosa, az 1945-ös Japán 72 milliójához hasonlóan nem állt csupán békés halászokból. Az isten-császárnak vakon engedelmeskedő Japán megtámadta Kínát, bombázta Tiencsint és a nankingi egyetemet: kilépett a Népszövetségből és Berlinben provokatív katonai szövetséget kötött Hitlerrel. Tudjuk, hogy a japán hadsereg milyen dühhel támadta meg a Pearl-Harbour- ban horgonyzó amerikai flottát és milyen vad kegyetlenséggel kerítette kezébe Manilát és a Fülöp-szigeteket. Tudjuk azt is, hogy a háború következtében indultak virágzásnak az óriási hirosimai hadiüzemek. De aki egy pjillantást vet a hirosimai fényképekre, tudja, hogy Hirosima lakói sokszorosan megbűnhődtek a japánok minden háborús bűntettéért, LÁTOGATÁS AZ ATOMBETEGEK KÓRHÁZÁBAN A hirosimai Útikalauz tanácsa ellenére ellátogattam az új kórházba, az atomsérültek osztályára. Fujimoto doktor vezetett körül; ő is Hirosimában volt a bombázás napján, s éppen utazni készült: vonatját várta a pályaudvaron. Beszorították a betontető alá, amely megvédte a sugárzástól. Elmondta, hogyan dolgozott a néhány megmaradt orvos, minden erejét megfeszítve a bombázást követő napokban. A kórház irattárában megmutatta a különböző fényképeket, amelyek az első orvostudományi dokumentumok a különböző atomsérü lésekről Ezután tört angolsággal elmagyarázta: húsz évvel az atomrobbanás után 90 százalékban meghaltak azok, akiiének meg kellett halniuk. A nyílt sebek a bombát követő első két esztendőben még nehezen gyógyultak: öt-hat év alatt eltűntek, vagy legalább is behegedtek. A genetikai hatást ma még nem lehet felmérni. De annyi bizonyos: abban a mértékben, amelyben a fertőzött férfiak és nők tovább élnek és gyermekeknek adhatnak életet, az atomfertőzés tovább terjed az egész emberi nemre. Legfontosabb a radioaktív fehérvérűség kérdése: Hirosimában napjainkban 15-ször annyian halnak meg vérrákban, mint mindenütt az egész világon. Megbízható megfigyelések azt bizonyítják, hogy a leukémia nagyarányú kifejlődése közvetlen kapcsolatban áll a radioaktív sugárzással. Amellett örökölhető betegség. A BOMBASÉRÜLT GYERMEKEK EMLÉKMŰVE Hosszasan elbeszélgettem az egyik leukémiás beteggel. Tos- hido Kihorával, aki 23 éves ifjú, tehát hároméves volt a bomba- támadás napján. Tudatában már elmosódott a bombázás emléke, de húsz év óta kórházban fekszik; ott nőtt fel. Soha senki nem magyarázhatja meg neki, miért kellett egy hároméves gyermek vérét és velejét szempillantás alatt egész életére megfertőzni. A kórteremben egész nap papírláncokat készít, amelyeket nevében a bombasérült gyermekek emlékművére akasztottunk. A papirosfüzérek gondolata egy bombasérült kisgyerek, az 1955- ben meghalt Sadoko Sasaki fejében született meg. Szegény kislány azt képzelte, hogy ha ezer lánccal elkészül, meggyógyul. De meghalt, mielőtt célját elérte volna. A hirosimai gyermekek az ő emlékére összefogtak és felállították az említett emlékművet, amelyen állandóan ezerszámra függnek a papírláncok. Nem messze tőle örök láng ég, éjjel-nappal, ezzel a felirattal: „Ez a láng csak akkor alszik ki, amikor az utolsó atombomba eltűnik a Föld felszínéről.” Vége
