Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-15 / 165. szám
4 TÖLSTÄ MEGYÉT NRPÜJSÄG 196.5. július 15. Telefon — kagyló nélkül Odesszában, a Marx Károly utcában szabályos, üveg falú, nyilvános telefonfülke áll. A telefonautomata is a lehető legszabályosabb, csak éppen — nincs hallgatója. Az arra járók egyike-másika, aki siettében nem veszi észre a figyelmeztető feliratot, bosszús legyintéssel megy tovább, azt hívén, hogy a készüléket megrongálták. Holott tévedés: a telefon működik, csak be kell dobni a két kopekes pénzérmét, majd a búgó hang hallatára feltárcsázni a kívánt számot, s máris kezdődhet a beszélgetés. Az automatába érzékeny mikrofont szereltek, a vonal másik végéről érkező válaszokat megafon közvetíti. Az új telelőn. (APN Foto — T. Ananyina felvétele) Legenda a vonaton A vicinális menetrend szerint minden bakterháznál felszedi az utasokat. Ezért sokan utaznak a vonaton, még a szomszéd faluba is érdemes jegyet váltani — láb- kímélés miatt. Van is utasa bőven. A padokra szorultak, akik messzebbre indultak, és a sorok között álldogálnak a helyköziek. A hosszú pádon gyászruhás család szorong. Az özvegy karján párhetes csöppség alszik. A sarokban hároméves lányka igazgatja a babáján a pettyes ruhát. Aztán a nagyobbik lány, meg a fiú következik, mind a ketten az ablaknál törölgetik a kormot a szemükből, de azért ott nem hagynál a gyönyörű élvezetet. Szemben velük az özvegy anyósa, akinek a fiát a múlt héten temették el. Az anyós mellett egy kíváncsi öregember. Ide utazik csak Pusz- taberénybe és addig mindent kitudakol. — Mibe halt meg olyan fiatalon? — Májrákba ... későn vettük észre, későn szólt, amikor már nem lehetett segíteni rajta, — Most hova, ennyi gyerekked? — Tolnába, hozzánk. Ott ellesznek, amíg valahogyan nem rendeződik a dolguk. — mondja az anyós és elveszi a kicsit az özvegy karjáról. Elzsibbadt a sok ringatásba. A csöppség gyönyörű egy gyerek. Ahogy alszik, megmegrándul mosolyba a szája széle. Két gömbölyű karját a feje fölé húzza, úgy alszik, mit tudja még, hogy árván maradt. Az ablakon át füsttel együtt beront a kalauz kiáltása: Puszta- berény. Az öreg lekászálódik, miközben jó utat kíván és sok szerencsét ennyi gyerekhez. Majd csak megsegíti őket az isten ■.. Helyébe egy asszony ül. Városi lehet, feszülő perion blúzban, szűk szoknyában és erősen festett szájjal, körmökkel. Eddig ott állt a padközben és hallgatta a két öreg faggató beszédeit. — Nagy baj, — mondja aztán, csakhogy elkezdje valahogyan és az özvegy felé bólint. — Nagy baj hogy ennyien maradtak ... — Ennyien-e? — kap a beszéd fonalán az anyós. — Még két gyereke van szegénynek az első urától. Azt is eltemette. Ennek mán így járja. Szül meg temet. Borzasztó, no... Hat gyereket felnevelni apa nélkül. — Mit is csinál majd velük — folytatja a városi asszony, és szavait már az özvegynek mondja. — Én, ha nem venné rossznéven, ha beleegyezne, elfogadnék egyet a hat közül. Nekem nincs gyerekem. pedig akartunk, az uram is akart egy fiút. Ugye ez a csöppség fiú? Ugye jól láttam? Az özvegy összehúzza magát és kinyúl a gyerekért. Elveszi az anyósától és befogja a kebléhez. — Nem adom, dehogy adom. Mit gondol, nem azért szültem... ezt szerette legjobban az uram. Ez született, az uram pedig meghalt. Csak nem kívánja, hogy megváljak tőle, inkább nem eszek csak egyszer napjában — és elered a könnye, de törölni sincs ideje, felsír a kicsi a sűrű szóra. A városi asszony már bánja, hogy szólt. Azon tűnődik, hogy mit és mikor rontott el, hiszen jót akart, segíteni akart, hogy könnyebb legyen ennek a csonttá soványodott asszonynak, akit csak elszív a gyerek és ha nem vigyáz utána megy hamarosan az urának. Hát az jobb lesz? És eltűnődik a saját kérdésén, meg azon, hogy ő mit tenne a helyében. Nem tud válaszolni, mert el sem tudja képzelni, hogy az w '•*. elveszítse. Arra még gondolni sem mer, márpedig a gondolatsorban ez a legelső, hogy eljusson annak a másik asszonynak a leikéig. A saját érzései gyötrik, hogy felzaklatta az özvegyet és nem tud szabadulni a gondolattól: Minek szólt? Most nem kellett volna... és nézi a szűk, bőrben szoknyát. Nedves pontok szaporodnak ott, ahol megfeszül a combján. Feláll és veszi a táskáját. — Leszáll? — kérdi az anyós. — Nem, még nem szállók le, csak átmegyek a másik kupéba. Az anyós megérzi, tudja, hogy miért megy és ki is mondja: — Látja, minek szólt, maga se adná oda, még ha egyszerre hat szájnak kellene kenyeret adni, igaz-e? A városi asszony nem szól semmit, csak furakgcfik a szomszédos kupéba. Siet, mert helyet akar szerezni. Le kell ülnie, különben — érzi — nem sokáig tartják már a lábai. Helyére egy falusi asszony ült. Hallja még, ahogy az anyós magyarázza neki: Nem adhatjuk oda, éppen ezt szerette az apja, bolondult a fiúkért... borzasztó egy élet ez, de majd én felnevelem őket az anyjával. Engem szerel mind! És odanyújtja zsebkendőjét az özvegynek. Az övé még száraz megedződött már a szeme, a szíve, meg a karja is... Gáldonyi Béla 8AIC2ER ELE MER: ruhában, talán mégsem mehetek ... 10. — Majd máskor! Holnap eljövök, és vidámabb dolgokról beszélgetünk. Akarja? — S mielőtt a fiú felelt volna, lehajolt és futó csókot lehelt a homlokára. István észre sem vette a lány búcsúját. Az agyában szúró fájlommal lüktetett a kétségbe,és. Feri, szegény, jó szívű áú. Most minden szörnyűség eszébe jutott, amit a Gestapo kegyetlenségeiről hallott. S ő maga? Most már nem mehet haza a háború végéig. S Emivel mi lesz addig? Ki tudja, nem állnak-e bosszút rajta is? Internálják. Vallatják. .. Ép keze ökölbe szorult a tehetetlen iszonyattól. Az osztályos orvos altatót rendelt neki. Elaludt. De álmában is szenvedett. Másftap belázasodott. A professzor nem engedte be Szonját a kórterembe. — Rossz hatással vagy a betegemre! Szón ja bevallotta apjának a beszélgetésüket. A professzor a fejét csóválta. — Korai volt még rázúdítani ilyen fájdalmakat. Egyelőre csak kellemes dolgokról beszélgess vele. — Hát mi lehet ma kellemes, amikor dühöng a háború? — tört ki keserűen a lánya. * Mikor István újra kimehetett, virágdíszben pompáztak az orgonabokrok. Illatfelhőket csapott arcába a szél. Szerelmes bódulatban várta a megtermékenyü- lést az egész kert, a határ, és a világ. Csak az emberek gyilkolták egymást továbbra is... A kertben lábadozók sétáltak. Olvasták az újságot, vagy levelet írtak. István magányosan üldögélt. A prof. megkülönböztető bánásmódja valahogy távol tartotta tőle a betegeket. Elhagyatottnak és árvának érezte magát. Emi emléke vele volt állandóan, mint az illat az orgonabokrok körül. A zöld pádon ült újra. Szemben az aranyeső már elvirágzott. Bús, zöld levelei sötét lombsátort alkottak. A méhek a pitypang porzóit rabolták. Lepkék kergetőztek gondtalanul. Olyan szívet megindítóan békés és minden rosszat tagadó volt a természet. István felsó- hajtott. A kezefején valami hűvöset érzett. Egy nedves orr dörgölő- dött lecsüngő tenyeréhez. Az egyik orosz agár ismerősen köszöntötte. A másik Szonja mellett jött feléje. A lány mosolygott. Fehér, hím. zett ruha volt rajta. Szép nyaka szabadon fehérlett. Az arca piros volt és a pillantása István szemében kutatott; — Castor, úgy látszik, megbarátkozott magával! Ez jó jel. A kutyáim nagyszerű emberismerők. Látom jobban van. Kezet nyújtott. Fesztelenül leült a pádra .;. Az egyik kutya István lábához telepedett. Hosz- szú fejét az ölébe fektette. István öntudatlanul simogatta a kutya selymes tapintású fejét. Egy id,eig szótlanul ültek. István élvezte a békesség csend, ■jét. Már nem érezte a magányosságot. Szonja kedvesen rá- mcsolygött. — Tényleg jól érzi magát? Elég erős már ahhoz, hogy egy kis kirándulást tegyen?. — Ne tréfáljon velem, Szonja! Hová mehetnék én innen? Elsősorban hadifogoly vagyok, másodsorban beteg. — Ezt mind tudom! S ma estére mégis elviszem innen. Kocsival jöttem. Apa beleegyezett, hogy eljöjjön hozzánk. Egy pár jó barátunk lesz csak. Kapnak teát és elbeszélgetünk. Nem árt, ha megismer minket, oroszokat, közelebbről. Higgye el, nem vagyunk emberevők. István hálás, meleg mosollyal nézett rá. — Maga és az édesapja nagyon jók. Soha nem fogom elfelejteni, Szonja. S ha egyszer hazakerülök és béke lesz . .. — Ne arról beszéljen, ami majd valamikor lesz, hanem arra feleljen: eljön-e? — Boldogan! De így, kórházi — Nem hát! Hoztam egy nadrágot és egy inget. Sőt, egy csinos övét is! Most minden rendben van? Ja, a cipőjét megkapja. Kétkerekű homokfutóval mentek. Szonja hajtotta a kis izmos lovat. Tiszta, rendes falun mentek keresztül. Apró házak lapultak az út mentén. Az utcán asz- szonyok és gyerekek siettek. Férfit nem látott egyet se. A ház, — ahová behajtottak — hosszú, sokablakos, tornácos udvarház volt. Szép kerttel. A nagy, tágas szobában kemenceszerű agyagkályhában égett a tűz. A professzor csellózott és két idősebb férfi hegedült. A kanapén nők, férfiak ültek, csendes elmélyüléssel. Szonja bemutatta Istvánt a vendégeknek. A prof eléje ment. — No, ennek örülök! Szonja egy boszorkány. Ha valamit a fejébe vesz, tűzön-vizein át vég- hezviszi. A lány a zongorához ült és négyesben muzsikáltak kamarazenét, összetanult, remek muzsikusok voltak. István mindenről megfeledkezve élvezte a zenét. Később teát kaptak a nagy ezüst szamovárból és süteményt. A társaság hangosan és gyorsan beszélt. István már sokat értett oroszul, de még nem mindent. Megfigyelte, hogy az asszonyok minden témához hozzászólnak és komolyan meghallgatják őket. Sőt, némely vitát Szonja döntötte el. Ez új volt Istvánnak. Az 3 nőismerőseit, ha előkelő társadalmi osztályúak voltak, csak a divat, a sport és a flört érdekelte. Az Emihez hasonlókat pedig a konyha és a háztartás apró-cseprő gondja Ezek a nők figyelemmel kísérték a harctéri helyzetet. A bélés külpolitikát. Filozofáltak. Egyenrangú társaik voltak mindenben a férfiaknak. Nem voltak álszemérmesek. Hangosan nevettek a vicceken. — Igen. Ilyen a jövő asszonya. Emit is ilyennek fogja nevelni, ha majd hazakerül. A vendégek elköszöntek. Nagy csend maradt utánuk. A prof egy mély fotelben a kályha mellett ült. Szonja, István mellé telepedett. Elgondolkozott, fátyolos szemmel nézett maga elé. — Fáradtnak látszik, Szonja —• törte meg István a csendet. — Nem vagyok fáradt. Kicsit rám szakadtak az emlékek. Tudja, én is őrzök egy sebet... Felállt és egy fényképet hozott ki a másik szobából. Fiatal repülőtiszt mosolygott a képen. Életerő és gondtalanság sugárzott róla. — A férjem... Egy hónapig éltünk együtt, akkor bevonult. Soha többé nem láttam viszont. Még a sírját sem tudom felkeresni. Lelőtték a fasiszták. Senki nem tudja, hol zuhant le... István nézte a képet és nem tudott mit felelni. Hallgattak. A prof. behunyt szemmel pihent. Szonja a tenyerébe hajtatta a fejét. Arcát megvilágította a kályha vörhenyes fénye. Szeme különös, furcsa tűzben égett. Ilyennek még István sohasem látta. — Nincs más vágyam, mint a halálát megbosszulni. De ha minden fasisztát megölhetnék is, visszakaphatnám-e őt?! — Nem! A halottak nem támadnak fel. — Apropó! Maga hisz a túlvilága életben? — Nem! — István! Ha magát nem várná senki otthon, akkor... ugye, itt maradna? Velem... (ßoäytatjuk)
