Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-13 / 138. szám
Fiatal — és nemcsak fiatal — művészek panasza, hogy kísérleteiket, merészebb törekvéseiket a közönség nem fogadja megértéssel. Hallottuk, hogy egy tehetséges szobrász a méltatlannak érzett kudarc utáni elkeseredésében kifakadt: „Nem érdemes a fejemet tömi, újat próbálni, úttörőnek lenni. Ha a szokványosabb formákat ismételném, sikerem lenne”. De hozzátette: „Továbbra is keresni fogom az új megoldásokat, s remélem, a közönséggel is sikerül majd élőbb-utóbbi elfogadtatni a megszokottól eltérő műveket. Mert a legfontosabb a közönség véleménye, azoké az embereké, akiknek a művész dolgozik”, Ez az álláspont azért figyelemre méltó, mert őszintén felrója ugyan a vélt, vagy valódi értetlenséget, de ezt mélyen fájlalja, és ahelyett, hogy a nem szakértő néző véleményét nagyképűen elutasítaná és a sértődöttség hadállásaiba vonulna, — bízik a közönségben, s várja, hogy a nézők ezrei és tízezrei közelebb jussanak a művészet újszerű alkotásaihoz. Erre van lehetőség. Nemrég történt, hogy új vonalú bútorokból, modern lakberendezési tárgyakból kiállítást, s ezzel együtt közvélemény-kutatást rendeztek. Összehasonlítási alapról is gondoskodtak: a modern szobaberendezések mellett a régi „komplett garnitúrának” is helyet szorítottak. Sajnos — vagy szerencsére — elkövették a hibát, elfelejtették kiírni, hogy ez utóbbi a riasztó példa, a giccs, amelyről szeretnénk lebeszélni a vásárlókat. A látogatók nagy része a tükrös rekamiéra szavazott. A tervezőművészek egy része ekkor legyintett: „Hát érdemes?..Történetünk folytatása rácáfol a kishitűekre, s egyben válasz a bevezetőben idézett szobrásznak és mindazoknak, akik feladatuknak érzik a közönség ízlésének formálását, a művészet korszerű törekvéseinek megszerettetését. Akadtak azon a kiállításon olyan művészek is, akiket nem ked- vetlenített el a szavazás első fordulója. Így szóltak: „Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a sok-sok évtizeden át elterjedt felfogástól eltérő bútorok és dísztárgyak egy csapásra hódítani fognak, népszerűek lesznek”. Munkához láttak: tárlatvezetésre vállalkoztak, előadásokat tartottak, nem restelltek odamenni a kiállítást látogató munkásokhoz, háziasszonyokhoz. Érveltek és magyaráztak, elmondták, miért tartják avultnak a vitrint és ízléstelennek a sokszínű porcelánpávát. Beszéltek az új bútorok előnyeiről, a modern szín- és fomakultúráról, tervezési törekvéseikről. Érdemes volt fáradniok. Közönségük továbbadta a hallottakat, s a „szájpropaganda” fellendítette a kiállítás forgalmát és az érdeklődést. A vendégek rokonszenve a kívánatos új, a praktikus, ízléses bútorok és berendezési tárgyak felé fordult. íme, ez is érv a fölényeskedő, a közönséget lebecsülő arisztokratizmus ellen és amellett, hogy a legértékesebb műveket és kezdeményezéseket is meg lehet kedvel- tetni a vásárlókkal. Akik pedig nem veszik a fáradságot, hogy a közízlés hatékony formálására alkalmas eszközöket keressenek, és felvilágosító szavukat is a jó ügy szolgálatába állítsák, eljátsszák a jogot, hogy értetlenségről, visszhangtalanságról panaszkodjanak. Ilyen esetet is említhetünk. Budapest, egyik, nagy eszpresszójában nemrég elhelyezték a nagyhírű, nemzetközi elismerést kivívó szobrász bronzfiguráját. Erre a műre, a lantot tartó leány alakjára sokan tesznek gúnyos megjegyzést. Újszerűsége kétségtelenül túlmegy a nálunk eddig megszokott és elfogadott határon. A mű értékét ez alkalommal nem feladatunk vitatni. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a megrendelő és a kivitelező részéről egyaránt balfogás volt ezt a művet azon a helyen, abban az építészeti környezetben elhelyezni. Választásuk olyan szoborra esett, amelynek bemutatása és megmagyarázása csak kiállítási terem és avatott tárlatvezető feladata lehet. Dersi Tamás Karéi Capekt Archimedesz halála A legenda merőben másképp igaz, mint ahogy a köztudatban él. Ha hiteles az, hogy Archimedesz Szirakuza elfoglalásakor vesztette életét, nem felel meg a valóságnak, hogy egy fosztogató római közlegény tört be a házába, mire a mértanába merült tudós dühösen rászólt: „Ne bolygasd köreimet”! Először is: Archimedesz nem afféle szórakozott professzor volt, aki ne tudta volna, mi történik körülötte. Sőt, nagyon is fegyelmezett volt, született katona, hiszen ő találta fel és szerkesztette meg városa védelmére a harcászati gépeket. Másodszor: A római katona nem holmi részeg fosztogató volt, hanem a nagy műveltségű és ambiciózus Lucius, a légióparancsnok, aki jól tudta, kivel áll szemben. S mert korántsem fosztogató szándékkal nyitott be, amint megállt a küszöbén, katonásan köszöntötte a tudóst: Ave, Archimedesz! Archimedesz, aki épp rajzolt, fölpillantott viasztáblájáról: — Mi történt? — Archimedesz — szólt Lucius — mi jól tudjuk, hogy gépeid nélkül Szirakuza egy hónapig sem állítatta volna ostromunkat, így azonban kerek két évig tartott, mig bevettük. Mi katonák nagyra tartjuk ezt a fegyvertényt. Gépeid remekül beváltak. Gratulálok. Archimedesz elutasítóan legyintett: — Ugyan kérlek, ezek kicsiségek; semmi rendkívüli nincs rajtuk: közönséges katapultált. Játékszerek, semmi tudományos értékük — De. hadászati igen — -szólt Lucius. — Nos, Archimedesz, épp azért jöttem, hogy ajánlatot'legyek: dolgozz velünk! — Kikkel? — Velünk: rómaiakkal. Karthago, mint tudod, hanyatlóban van. Mi értelme hát támogatnotok? Mi hamarosan elintézzük: lesz mit látnod! Álljatok inkább a mj oldalunkra! — Hogy-hogy — lepődött meg Archimedesz. — Mi, szirakuzaiak alkalmasint görögök vagyunk. Miért pártolnánk át hozzátok? — Mert Szicílián éltek s nekünk szükségünk van Szicíliára. — Miért van rá szükségetek? — Mert uralkodni akarunk a Földközi-tengeren. — Úgy? — szólt Archimedesz és tekintetét töprengve ejtette vissza a viasztáblára. — És azt mi végett? — Mert aki a Földközi-tengert uralja, az a világ ura. Ez csak világos! — És a világ urává kell lennetek mindenáron ? Igen: ez Róma küldetése. Vállalnunk kell. És mondom neked: a város méltó lesz a küldetésre. — Lehetséges — mondta Archimedesz, s törölt a viasztáblán. — Én azonban nem tanácsolom nektek, Lucius. Figyelj szavamra: ha a világ ura lesztek, sok mindent kell védelmeznetek. Kár az erőfeszítésért, amit ráfordítotok. — Megéri, hogy nagy birodalom lehessünk. — Nagy birodalom — mormolta Archimedesz. — Ha kört rajzolunk — legyen az nagy vagy kicsiny — az csak kör. Határai vannak, mint ahogy a birodalmatoknak is lesznek, Lucius. Szerinted a nagy kör különb, mint a kicsiny? Azt hiszed, jobb matematikus leszel, ha nagyobb kört rajzolsz? — Ti görögök folyton érvekkel bíbelődtök — szólt Lucius a légióparancsnok. — Mi másképpen bizonyítjuk a mi igazunkat. ,(t— Hogyan?. — Tettel. Példának okáért: elfoglaltuk Szirakuzái. Szirakuzá- lok tehát a miénk. Ez psak elég fényes bizonyíték? — Az... — szólt Archimedesz s megpiszkálta fejét az íróárral. — Igen, elfoglaltátok, Lucius. Csakhogy Szirakuza nem a régi, és nem is lesz az többé. A dicső és nagyváros, barátom, ami volt, és ami soha többé nem lesz. Szegény Szirakuzám! — De Róma nagy lesz. A legnagyobb városnak kell lennie a földön. — Miért? — Hogy fennmaradhasson. Minél nagyobb, annál több lesz az ellensége. Nekünk szükségképpen kell tehát legerősebbnek lennünk. — Ami az erőt illeti — düny- nyögte Archimedesz —. lévén valamelyest fizikus is, csak annyit mondok neked, Lucius: az erő lekötődik. — Mit jelent ez? — Ez törvén»> Lucius. Az erő, amely hat, az le is kötődik. Minél erősebbek lesztek, annál több erőre lesz szükségetek, es egy szép napon aztán... — Mire célzol? — Semmire. Én nem vagyok próféta. Én fizikus vagyok. Az erő lekötődik. És kimerül. Én csak ezt tudom. — Nos, nem vagy hajlandó együttműködni velünk, Archimedesz? Te nem is sejted, milyen lehetőségek nyílnának előtted Rómában. Megszerkeszthetnéd a világ legnagyobb harcászati gépeit ... — Bocsáss meg, Lucius, öreg t>agyok már és van még egynéhány ideám, azokat szeretném megvalósítani. Amint látod, most épp egy mértani problémával foglalatoskodom. — És nem csábít a velünk működés, Archimedesz? — Mire célzói? — Arra, hogy részese lehetnél a világ meghódításának. Archimedesz bevésett egy vonalat a viaszba. Hallgatott. — Miért nem felelsz? — Bocsáss meg — mondta csendesen a tábla fölé hajölí tudós, hogy mondtad ? — Egy olyan ember, mint amilyen te -vagy: meghódíthatná a világot. — Hm .. . meghódíthatná ... — tűnődött el Archimedesz. — Ne vedd zokon, de fontosabb dolgom is van. Tudod, olyan, ami tartósabb annál. Olyan, ami valóban fennmarad. — És pedig? — Vigyázz, ne bolygasd köreimet. Ez itt a körszelet területének kiszámítási módja ... közölte, hogy nem lehet továbbmenni, mert robbantanak a hegy. oldalban. — Menjünk az óvárosba — mondta a lány. — Nem ismerem a környéket. — Én már egy hete itt vagyok. A légtornász az ismerős árnyalatokat kereste a lány hangjában, az apró összekötő vonalakat, s ha valamit felfedezett, ami a régi partnernőkre, a fogásokra meg az utazásokra emlékeztette, megnyugodott és azt hitte, hogy lényegében minden ott folytatódik, ahol nyolc hónapja Bostonban abbahagyta. — Mikor kezdjük a munkát? >— kérdezte a lány. — Holnap. Vagy holnapután. A lány szerette volna még megkérdezni, hogy miért kellett megoperálni a légtomászt, de érezte, hogy egy ilyen kérdés esetleg feszültséget okozhatna közöttük, ami keresztülhúzhatja a számításaikat, mert sokat hallott a légtornászról, az impresszárió megmutatta a világlapok színes beszámolóit a Levegő Királyáról, s a lány arra számított, hogy a férfi mellett esetleg befuthat az élvonalba. — Dolgozott már trapézon? — kérdezte a férfi. — Egy ugrócsoporttal turnéztam Hamburg környékén. — Három éve jártam Hamburgban — morogta tűnődve a légtomász, a lányra bámult, hosz- szasan, mint egy kamasz, és feltűnően, és nagyon szerette volna tudni, hogy elég lesz-e a harmincöt nap a felkészülésre. A légtomász és a lány között fokozatosan alakult ki az a különös, kissé feszült állapot, ami egy férfi és egy nő bensőséges kapcsolatát meg szokta előzni. Óvatosan faggatták egymást: a légtomástz Alaszkáról meg Bostonról beszélt, meg egy vékony, fekete asszonyról, meg az idegek jelentőségéről, a lány Hamburgról, meg egy kínai bűvészről,, aki csodálatos trükköket tudott csinálni, meg egy alagútról, amiben egyszer benn maradt egy vasúti szerelvény. A lány időközönként a férfire nézett, és a világlapok riportjaira gondolt Együtt ebédeltek, és a légtomász már tudta, hogy a lány mikor fog vele lefeküdni, közvetlenül a premeir utón két vagy három nappal, a délelőtti tréningen az egyik hosszú fogásban egészen a csuklójáig engedi, átkozottul bizonytalan pillanat lesz, a lány elsápad, kissé megmerevednek az ízmai, de nem hagyják abba a gyakorlatot, könnyen és ruganyosán fog dolgozni a levegőben, a lány arca egy hideg, fehér folt lesz, ismerte ezeket a foltokat, mert az ilyen pillanatokban minden szeretőjének egyforma arca voit E béd után azt mondta a lány: menjenek föl a városfalra, szeretne néhány fényképét csinálni a tengerről, meg a város nevezetesebb épületeiről. A keskeny fal, amit általában egész nap megszállva tartottak a turis. ták, három égtáj felől fogta össze az óvárost, körülbelül huszonöt méter átlagmagasságban. A fal tehát hosszú volt, váratlan kanyarokkal és szögletekkel, helyenként hiányzott a korlát, és a tériszonyban szenvedő turisták miközben a falhoz lapulva keltek át a veszélyesebb szakaszokon, a városatyákat szidták. Ezen a délutánon orkánszerű szél volt, és kevesen tartózkodtak a falon. A lány könnyedén kapaszkodott föl a lépcsőkön, a légtomász. aki közvetlenül mögötte jött, elégedetten nézte, hogy a lánynak szakmai szempontból is kitűnő bokája van. Amikor felértek a falra, a légtomász lenézett az olaszos háztetőkre, és furcsa, kellemetlen szédülés fogta el. Tulajdonképpen nem értette, hogy mi történt, az egész olyan volt, mintha lezuhant volna valahonnan, esetleg egy cirkusz kupolájából, és halálra zúzta volna magát. A lány mondott valamit, de nem tudta, hogy kell-e válaszolni, azután felnézett, ez megnyugtató volt, nehezen oldódtak fel benne a kemény, ideges görcsök. A lány levette a válláról a fényképezőgépet, és az alacsony kőkorlát fölé hajolt, könnyedén. — Maga biztosan jól tud fényképezni — mondta és mosolygott. A légtornász nem mosolygott, az idegekre gondolt, nagyon fáradtnak érezte magát, és minden, ami napközben a lánnyal, a plakátokkal, a szerződéssel, a régi partnerekkel, a trapézzal, meg a halált megvető életével kapcsolatban eszébe jutott, az most, ezekben a pillanatokban idegesítsen távolinak látszott, mintha nem is lett volna. Megint lenézett a háztetőkre, lassú, megfontolt pillantással, de a tetőzetek azonnal és veszélyesen megmozdultak. A lány leült a korlátra. — Álljon a lőréshez, csinálok magáról egy érdekes képet — mondta és megfelelő látószögbe helyezkedett. — Menjen ki a széléig, lépje át az ágvúcsövet... Még egy kicsit húzódjon ki a széléhez, olyan, mintha a levegőben lebegne... légtomásznak még két lépést kellett volna megtennie, de egyelőre csak állt, sejtette, hogy valami reménytelenül lezárult mögötte, aminek nyitva kellett volna maradnia, bizonytalan és görcsös volt, és reménytelen, mint akit teljesen bekerítettek, és irígyellte azokat a pillanatokat, amikor habozás nélkül tudott igent vagy nemet mondani. A légtornász felmérte a helyzetet, matematikus alkat volt, tudta, hogy átkozott helyzetbe került, átkozottabb, mintha a cirkusz kupolájában lett volna. Egyszer egy norvég cirkuszigazgató azt mondta, hogy a hősiesség a legegyszerűbb és legköny- nyebb dolog az egész világon, nincs benne semmi bonyodalom, a légtornász tudta, hogy pillanatokon belül döntenie kell: az orvosra gondolt, meg a két hiányzó idegre, közben hallotta a lány hangját: forduljon a bástya felé és nézzen a lencsébe, ne nézzen olyan mogorván.. . azután felbukkant két iskolás fiú, üldözték egymást, furcsán, lihegve nevettek, és a légtornász elkezdett imádkozni, hogy verjék ki a fényképezőgépet a lány kezéből. A légtornász aznap este nagyon korán lefeküdt, de egész éjszaka ébren volt, a lány megcsinálta a felvételt, de mind a ketten tudták, hogy nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. A légtornász mozdulatlanul feküdt az ágyán, tudta, hogy a lehetséges befejezések közül ez a délutáni szituáció lett volna a legérzelmesebb, tulajdonképpen igaza volt a norvég cirkuszigazgatónak, csak azt az egyetlen pillanatot kellett volna vállalni. Légtornászhoz méltóan. Ehelyett másnap reggel felült a keskeny nyomtávú vonatra, a bátyúk és a gyümölcsöskosarak közé, és a hegyekbe utazott. A világlapok nem írtak róla többé. Később tették közzé a hírt, hogy a nagy tudós váratlanul elhunyt, DUDÁS KÁLMÁN fordítása BARDOSI NÉMETH JÁNOS: Fűzfasíp Az a világ már hol van, mikor Dávid a holdban hegedült? S a gyerek, ki fakarddal viaskodott a haddal, s bogáncs dűlt és körötte a holtak, mind nadragulyák voltak szerteszét. A dombtetőn, lapályon India volt az álmom és az ég, a roppant kék üveg, fent, tükrözte a végtelent, s a patak: mint Gangesz-ág kígyózott, sodrában fűzfa ázott: sárga had: A zöld békák a fűben ragyogtak élethűen, sorba, mind. Ki látja — érzi most már, hogy mit láttam a kútnál, milyen kínt? Hány halott pásztor merte vas-vödrét holdas este csörögve. Bivalyok, ökör-csordák, a kutat mind széthordták örökre. S most fűzfasíp idézi, hogy ki volt az a régi kis kölyök, ki őseitől álmot, mesét és holdvilágot örökölt.
