Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
6 y Népművelés — nyáron Sokan felteszik a kérdést: népművelés — nyáron? — és emlékeztetnek arra, hogy nem is olyan régen a falusi művelődési otthonok százai hetekre bezárták kapuikat ezekben a nyári hónapokban. Szót kell ejteni a nyári szezonról elsősorban azért, mert sokan a népművelés aktív munkatársai közül sem ismerik eléggé a nyár lehetőségeit, s „holtszezonnak” tartják a június-július-augusztust. Miért nincs igazuk? Mindenekelőtt: nem veszik figyelembe, hogy sok tekintetben megváltozott a mezőgazdasági munka jellege, s ebből következően este az emberek nem annyira fáradtak, s főként a fiatalok, bőven rendelkeznek energiával ahhoz is, hogy munka után szórakozást keressenek. A másik, nem kevésbé fontos tényező: a televízió. Az új lehetőségek tárházát adja a népművelőknek, még a nyári hónapokban is. S végül egy harmadik, lehetőség, amellyel viszonylag még kevés vidéki művelődési otthonban élnek megfelelően: a vakáció, amely szabaddá teszi a gyerekeket, de egyúttal súlyos gondok elé állítja a szülőket is, akik nehezen tudják a megfelelő felügyeletet biztosítani a munkaidőben. Ez a három tényező ösztönözheti a népművelés áldozatos munkásait; nyáron se „tegyék le a fegyvert’’ Említették már a fiatalok — s most nem az iskolásokról van szó, — nyári szórakozási igényét, fánként adódik a szokványos válasz: hát persze, bált kell rendezni, vagy legalább táncos összejöveteleket. Természetesen ezt sem lehet teljesen elhagyni, a fiatalok többnyire maguk kikövetelik ezt; a nyár azonban mégsem csak a tónces- ték időszaka. Mindenekelőtt ajánlatos kivinni őket a szabadba. A kirándulás, a közös utazás, történjék az csak a szomszéd városba is: mindig ad közös élményt, s ezenfelül nagysízerű alkalom a népművelésre. Kézenfekvő ilyenkor némi földrajzi, történelmi áttekintést adni a helyről, ahová igyekeznek, ezt senki sem érzi fölösleges tehernek. Az sem rossz megoldás, ha a kirándulásokat nemcsak úgy, „általában” szervezik, hanem valami kulturális eseményre: kiállításra, hangversenyre, színházi előadásra, vagy éppen egy nagyhírű film megtekintésére, amely szintén lehetőséget biztosít, hogy az adott művészeti ágból némi eszétikai ismerettel gyarapítsa a kirándulókat. Természetesen a kirándulás nem lehet az egyetlen forma a nyári idényben sem. Van néhány olyan szakkör, amelynek igazában a nyár az évadja. Ilyen például a fotózás. S ha a hivatásos vezető éppen szabadságon van, akkor sem kell okvetlenül leállni a munkával, mindig találhatunk megfelelő önkéntest, aki szívesen átveszi egy időre ezt a tisztséget. Manapság az a nagyon egészséges folyamat van kialakulóban, hogy az ország minden táján ke- resik-kutatják azokat a sajátos lehetőségeket, amelyek az adott országrész egyedülálló értékeit jelentik, hagyományban, vagy a jelenben. Nem nehéz elképzelni, hogy ez a mozgalom falura is kiterjedjen; nem azzal az igénynyel, hogy az ország, mondjuk, egy napig Derecskére, Liptóra, vagy valamelyik kis falura figyeljen. Ám azzal az igénnyel igen, hogy a falu egy napig vagy egy hétig önmagára figyeljen. Ezek az alkalmak azért kitűnőek, mert megmozgatják mindazokat az érdeklődőket, akik a művészettel, kultúrával kapcsolatba kerültek, vagy akiket éppen ezzel az alkalommal lehet közelebb hozni. Említettük a televízió lehetőségét. Ez alighanem inkább az idősebb korosztályok nyári népművelésének fő formája lehet. A televízió nyáron is ugyanannyi műsort ad, mint télen, A művelődési házak többségében ma már van televízió, s ha mást nem, csak annyit biztosítanak, hogy aL kalmankint sokan üljenek készülékük előtt, már az is jelentős. Az már a nyári népművelésnek egy fejlettebb változata lehet, amikor a közönséget megpróbálják valamelyest irányítani, s rávenni arra, hogy ne csak például Angyal detektívkalandjaihoz üljenek a készülék elé, de akkor is, ha a Szegedi Szabadtéri Játékokról adnak közvetítést, vagy ha éppen egy szobrászművész műtermébe látogat el a kamera A televízió népművelő hatásának fokozására még ennél is nagyobb lehetőség nyílik, ha olyan köröket sikerül teremteni, amelyekben adott alkalommal a televízió egy-egy műsoráról, vagy az abban felvetett gondolatokról beszélgetnek, vitatkoznak. Végezetül a legfiatalabbakról. Ez már némi anyagi támogatást igényel, de alighanem minden községben sikerül ezt a támogatást összeszedni. Arról van szó, hogy a művelődési házaknak pedagógust kell biztosítaniok. aki a gyerekekkel foglalkozik: Hasznos, ha ez olyan pedagógus, aki megfelelő összeköttetései révén el tudja érni, hogy a gyerekek foglalkoztatása ne pótiskola legyen. Kirándulhassanak, játszhas. sanak, sportolhassanak, esetleg üzemet látogathassanak, általában kedvükre tölthessék az időt — felügyelet mellett. Néhány művelődési ház kitűnő kezdeményezése nyomán már olyan népművelési formákkal is találkoztunk, ahol a nyár folyamán a bukott gyerekek részére indítanak — megfelelő tandíj ellenében — pótvizsgára előkészítő .tanfolyamöt Mindezek a tanácsok természetesen általánosak, de arra használhatók, hogy mindenütt az adott lehetőségeknek megfelelően azt valósítsák meg belőlük, — vagy rajtuk kívül, — amire ott alkalom kínálkozik. A tapasztalatok bizonyítják: a nyár nem jelenti a népművelési munka szüneteltetéséi; Bemáth László SÓSMANDULA BARANYl FERENC: FÜSTEZÜST Hajamra száll a város füstezüstje, tekintetem is szürke-sugaras, immár dúdolva járok, nem fütyülve, huszonnyolc éves, őszülő kamasz. A lányokat se szólítom le folyton virtuskodó mohón ma már sehol, szórakozottan magamhoz mosolygom akibe vágyam éppen megbotol. Nem csattanok fel már az asztaloknál, csak lassan szólok, csöndes-élesen, s ha megkötöz az intrika-folyondár: nem tépi, csak lefejti a kezem. A wurlitzerbe nem dobok be pengőst, rossz csíny a hamis pénzen vett ricsaj, még a veszélyes csínytevés se fed hőst, legföljebb vásott vakmerőt takar. fin jól tudom, hogy nem megalkuvás még a férfikorral ez a fegyelem: csak — mint vetőjét formázza az árnyék éveimet majmolja jellegem. Tudom, hogy az a konok lobogás, mii mit szememben hordtam — szívembe kerül, és majd annál fehérebben parázslik, minél mélyebbre zárom ott belül. FALD TAMÁS: ANYÁD Aki jó volt hozzád, az volt az anyád. Minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, Félretolt az útból s elé ő feküdt. Aki jó volt hozzád, az volt az anyád. Ha fáztál, a lelkét terítette rád. Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd. Simogatta sebed, sírta könnyeid. Hogyha megbántottad — mért bántottad őt? Nem sírt ő sohasem a szemed előtt. Nem hangzott ajkáról soha-soha vád. Akihez rassz voltál, az volt az anyád. Este hétkor tele van a presszó. A pulton sziszeg a mMxlezett gép, a pincér feketéket hord. az asztalokhoz. Mi is megkapjuk a miénket, megcukrozzuk, szürcsöl- jük. Kellemes az este, a nyüzsgés, idebenn a hangzavar. Mindenkinek van mit beszélni, mondani, dolgunk van egymással mindannyiunknak, embereknek. Aztán fölbukkan a meleg és zsúfolt sűrűségben, és lassan keresztülhatol rajta egy idős nő. Kopott nő. Vajon ezért tűnik, fel azonnal? Nehézkesen imbolyog, félretaposott sarkú cipőben. Földszínű szoknyát hord, kétes színű blúzt. fölötte, a meleg estében is, fakózöld kardigánt. Fekete kézitáska lóg a karján. Egy asztalnál megáll. Kinyitja a kezét, odatartja az asztal fölé. — Sósmandula — mondja. Reszelő* hangját érthetetlen élességgel hallom meg a zajban. Annál az asztalnál három férfi ül, elmélyülten tárgyalnak valamit, vagy vitatkoznak, összedugják a fejüket, meg se rezzennek a hangra. Az asszony odalép a következő asztalhoz. — Sósmandula. Kiesi papírzacskókat tart a kezében. Toronyhajú nő éppen rúzsozza magát. Nem fordul az asszony felé, csak odapillant a tükréből, megrázza a fejét. Mi beszélgetünk. Látom a fejrázást, a rövid és határozott fejmozdulatot a felnyitott ezüst Pu~ derkonvpakt mögött, s egy pillanatra megtorpan bennem a gondolat. a mondatom megszakad. S a harmadik asztalnál megint: — Sósmandula, A zsongás változatlan. a kávégép duruzsolva sziszeg a pulton, a piwcér fut, a homlokán nagy gyöngyökben áll a verejték, poharak csörrenek, kiskanalak csilingelnek a dupláspoharakban. A nő pedig csoszog az asztalak közt, nem ad el semmit, nem vesznek tőle semmit. Asztalról asztalra bukdácsol a hangsúlytalan szó, végül nálunk hallom: — Sósmandula. Természetesen mi sem veszünk. Csak a gondolat villan át rajtam, mint egy kis agymezőt meg- sajdító vérpangás, hogy ez a női az eladás legkisebb reménye nél- j kül kínálja itt az áruját. Lassan imbolyog az asztalok között már, távolodóban hallom a szavát, és • látom, hogy minden asztalhoz kü- ' lön odalép. Minden asztal lehc- j tőség az eladásra. s ő egyet se' mulaszt el ezek közül a lehető-' ségek közül, holott valamennyi lehetőség csak elméleti. — Sósmandula. Gyakorlati lehetősége nincs. Ki vesz ilyenkor sósmandulát? Tudom, hogy vannak ilyen alkalmi árusok, s hogy a városok áradata mindig sodor a hátán uszadék-embereket, akiknek létéből se a városra, se a város társadalmára nem lehet következtetni, Mégis mi irányítja ezeknek az embereknek a mozgását, mi szabályozza a hangjukat és a testtartásukat, a makacs gépiességet, mely érzéketlen a fölöslegességgel és az elutasítással szemben, kínálja, amit kínálni tud, s hogy divat, időjárás, szeszély, fejlődés elmentek az áruja fölött, arról semmit se tud? BOR AMBRUS STEPHEN LEACOCK: Ujgazdaghné, a régiséggyűjtő Óh, drágám, annyira örülök, hogy látlak. Aranyos tőled, hogy eljöttél — Jane, vegye el Nagyvi- lághiné kabátját, kérem, — fáradj be. — Jane, vegye el Nagy- világhiné kesztyűjét. Jaj, mennyire örülök, hogy látlak. Amióta visszajöttünk Európából, Charles majd meghalt, hogy megmutassa neked a dolgainkat. (Emeltebb hangon): „Charles! Nagyvilághi- né átjött, hogy megnézze a régiségeinket. Hát nem édes tőle...?” A dolgozószobájában van, nem is tudom hall-e minket. Egészen beletemetkezik az olvasásba. Tudod, Charles mindig olyan precíz volt, mint egy tudós, s ha új árjegyzéket kap, teljesen elmélyed benne. Dehát, annyi mindent akarok mutatni neked, hogy nem is várom meg, amíg megiszod a teádat... Az az óra a hiúiban? Hogy régiség-e? De még mennyire! Hát nem káprázatos?! Salvoletile márka! Hogy mutatja-e a pontos időt? Micsoda ötlet! Természetesen nem! Egyáltalán nem mutatja az időt. Nem jár. úgy tudom, sohasem járt. Ezért van olyan nagy kereslet a Salvoletile órák iránt. Tudod, ő volt ama nagy órakészítők egyike. Az ő órái közül egy se járt, soha. „Charles, volt olyan Salvoletile óra, amelyik járt is? Hogyan? Csak az utánzatok. Köszönöm...” Látod, erről ismered meg a Salvoletile órát. Ha valódi, akkor nem jár. Azt mondod, hogy nincs is mutatója? Te jó ég! Hát persze! Nem is volt soha, nem is kellene, hogy legyen. Egy furcsa kis zsibárus boltban találtuk Amalfi mellett, s az ember biztosított minket, hogy soha nem is voltak mutatói. Garantálta. Ez csalhatatlan jele a valódiságnak. Charles és én akkoriban — egészen odavoltunk az órákért, valósággal tanulmányoztuk őket és abban valamennyi forrásmunka megegyezett, hogy egyetlen valódi Salvoletile órának sem volt soha mutatója Nézd csak mi áll ezen a kis cimkén? Akkor ragasztották rá, amikor megvettük, s mi otthagytuk rajta. „No 5661. X. Salvoletile falióra nincs mutatója, nem is volt, nem jár, nem is fog, nincs ingája. — lelkes hangon félbeszakítja önmagát — persze ezt el is felejtettem, ingája sincs, s ez még értékesebbé teszi. Az a repedés az oldalán? Igen drágám, látom, hogy azt nézegeted, nem is próbálok füllenteni... Az a repedt oldal az nem valódi, egy New York-i szakértővel re- pesztettük meg, miután hazajöttünk. Ugye kitűnő munka? Látod egészen úgy csinálta a repedést, mintha valaki rátaposott volna az órára. Azt mondják, minden valódi Salvoletile órára így szoktak rátaposni. Természetesen a mi repedésünk csak utánzat, de elképesztően ügyesen csinálták. Nem igaz? Ferrugihoz járunk, tudod, abba a kis boltba a Negyedik Avenuen, ha valamit el akarunk repesztetni. Van ott egy aranykezű ember, bármit elrepeszt... Igen, s aznap, amikor elhatároztuk, hogy ezt az órát kezelésbe kell vennie, elmentünk hozzá Charies-szal együtt. Csodálatos volt. „Nem igaz Charles? (Felemeli a hangját.) Emlékszel arra az emberre, Ferrugi boltjában, aki el repesztette nekünk az órát?” Félek, hogy nem hallja, de az az ember egészen kiváló szakértő volt. Letette az órát a földre, oldalára fordította, aztán állt, merően nézte, körbe-körbe- járta, és olaszul mormogott magában, mintha ráolvasna. Aztán felugrott a levegőbe és egyszerre két lábbal rá az órára... szinte elképesztő pontossággal. A barátunk, Kötőjel Tihamér, tudod, a híres szakértő, múlt héten megnézte az óránkat, s azt mondta, csodálatos. De hozzátette, emlékszem, hogy a legjobb módszer mégis az, ha az ember kihajítja az órát egy negyedik emeleti ablakból. Tudniillik ilyen magasak voltak a házak Itáliában a tizenharmadik században... „A tizenharmadik század az, amire én gondolok, Charles? Charles! Úgy értem, hogy az volt az a bizonyos időszak, amikor az olasz órákat kihaj igái ták az ablakon? — A tizennegyedik? Óh, köszönöm drágám!” — Mindig olyan kótyagos vagyok ezektől az olasz évszázadoktól. Persze láthatod drágám, hogy aki régiségekkel foglalkozik, annak egyszerűen muszáj tudnia az