Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

6 y Népművelés — nyáron Sokan felteszik a kérdést: nép­művelés — nyáron? — és emlé­keztetnek arra, hogy nem is olyan régen a falusi művelődési ottho­nok százai hetekre bezárták ka­puikat ezekben a nyári hónapok­ban. Szót kell ejteni a nyári szezon­ról elsősorban azért, mert sokan a népművelés aktív munkatársai közül sem ismerik eléggé a nyár lehetőségeit, s „holtszezonnak” tartják a június-július-augusztust. Miért nincs igazuk? Mindenek­előtt: nem veszik figyelembe, hogy sok tekintetben megválto­zott a mezőgazdasági munka jel­lege, s ebből következően este az emberek nem annyira fáradtak, s főként a fiatalok, bőven ren­delkeznek energiával ahhoz is, hogy munka után szórakozást ke­ressenek. A másik, nem kevésbé fontos tényező: a televízió. Az új lehe­tőségek tárházát adja a népmű­velőknek, még a nyári hónapok­ban is. S végül egy harmadik, lehetőség, amellyel viszonylag még kevés vidéki művelődési ott­honban élnek megfelelően: a va­káció, amely szabaddá teszi a gyerekeket, de egyúttal súlyos gondok elé állítja a szülőket is, akik nehezen tudják a megfelelő felügyeletet biztosítani a munka­időben. Ez a három tényező ösztönöz­heti a népművelés áldozatos munkásait; nyáron se „tegyék le a fegyvert’’ Említették már a fiatalok — s most nem az isko­lásokról van szó, — nyári szóra­kozási igényét, fánként adódik a szokványos válasz: hát persze, bált kell rendezni, vagy legalább táncos összejöveteleket. Termé­szetesen ezt sem lehet teljesen elhagyni, a fiatalok többnyire maguk kikövetelik ezt; a nyár azonban mégsem csak a tónces- ték időszaka. Mindenekelőtt aján­latos kivinni őket a szabadba. A kirándulás, a közös utazás, történjék az csak a szomszéd városba is: mindig ad közös él­ményt, s ezenfelül nagysízerű al­kalom a népművelésre. Kézen­fekvő ilyenkor némi földrajzi, történelmi áttekintést adni a helyről, ahová igyekeznek, ezt senki sem érzi fölösleges teher­nek. Az sem rossz megoldás, ha a kirándulásokat nemcsak úgy, „általában” szervezik, hanem va­lami kulturális eseményre: kiál­lításra, hangversenyre, színházi előadásra, vagy éppen egy nagy­hírű film megtekintésére, amely szintén lehetőséget biztosít, hogy az adott művészeti ágból némi eszétikai ismerettel gyarapítsa a kirándulókat. Természetesen a kirándulás nem lehet az egyetlen forma a nyári idényben sem. Van néhány olyan szakkör, amelynek igazában a nyár az évadja. Ilyen például a fotózás. S ha a hivatásos vezető éppen szabadságon van, akkor sem kell okvetlenül leállni a munkával, mindig találhatunk megfelelő önkéntest, aki szívesen átveszi egy időre ezt a tisztséget. Manapság az a nagyon egész­séges folyamat van kialakulóban, hogy az ország minden táján ke- resik-kutatják azokat a sajátos lehetőségeket, amelyek az adott országrész egyedülálló értékeit jelentik, hagyományban, vagy a jelenben. Nem nehéz elképzelni, hogy ez a mozgalom falura is kiterjedjen; nem azzal az igény­nyel, hogy az ország, mondjuk, egy napig Derecskére, Liptóra, vagy valamelyik kis falura fi­gyeljen. Ám azzal az igénnyel igen, hogy a falu egy napig vagy egy hétig önmagára figyeljen. Ezek az alkalmak azért kitűnőek, mert megmozgatják mindazokat az érdeklődőket, akik a művé­szettel, kultúrával kapcsolatba kerültek, vagy akiket éppen ezzel az alkalommal lehet közelebb hozni. Említettük a televízió lehetősé­gét. Ez alighanem inkább az idő­sebb korosztályok nyári népmű­velésének fő formája lehet. A te­levízió nyáron is ugyanannyi műsort ad, mint télen, A műve­lődési házak többségében ma már van televízió, s ha mást nem, csak annyit biztosítanak, hogy aL kalmankint sokan üljenek készü­lékük előtt, már az is jelentős. Az már a nyári népművelésnek egy fejlettebb változata lehet, amikor a közönséget megpróbál­ják valamelyest irányítani, s rá­venni arra, hogy ne csak például Angyal detektívkalandjaihoz ül­jenek a készülék elé, de akkor is, ha a Szegedi Szabadtéri Játé­kokról adnak közvetítést, vagy ha éppen egy szobrászművész műtermébe látogat el a kamera A televízió népművelő hatásá­nak fokozására még ennél is na­gyobb lehetőség nyílik, ha olyan köröket sikerül teremteni, ame­lyekben adott alkalommal a tele­vízió egy-egy műsoráról, vagy az abban felvetett gondolatokról be­szélgetnek, vitatkoznak. Végezetül a legfiatalabbakról. Ez már némi anyagi támogatást igényel, de alighanem minden községben sikerül ezt a támoga­tást összeszedni. Arról van szó, hogy a művelődési házaknak pe­dagógust kell biztosítaniok. aki a gyerekekkel foglalkozik: Hasz­nos, ha ez olyan pedagógus, aki megfelelő összeköttetései révén el tudja érni, hogy a gyerekek foglalkoztatása ne pótiskola le­gyen. Kirándulhassanak, játszhas. sanak, sportolhassanak, esetleg üzemet látogathassanak, általá­ban kedvükre tölthessék az időt — felügyelet mellett. Néhány művelődési ház kitűnő kezdemé­nyezése nyomán már olyan nép­művelési formákkal is találkoz­tunk, ahol a nyár folyamán a bukott gyerekek részére indíta­nak — megfelelő tandíj ellené­ben — pótvizsgára előkészítő .tanfolyamöt Mindezek a tanácsok természe­tesen általánosak, de arra hasz­nálhatók, hogy mindenütt az adott lehetőségeknek megfelelően azt valósítsák meg belőlük, — vagy rajtuk kívül, — amire ott alkalom kínálkozik. A tapasztala­tok bizonyítják: a nyár nem je­lenti a népművelési munka szü­neteltetéséi; Bemáth László SÓSMANDULA BARANYl FERENC: FÜSTEZÜST Hajamra száll a város füstezüstje, tekintetem is szürke-sugaras, immár dúdolva járok, nem fütyülve, huszonnyolc éves, őszülő kamasz. A lányokat se szólítom le folyton virtuskodó mohón ma már sehol, szórakozottan magamhoz mosolygom akibe vágyam éppen megbotol. Nem csattanok fel már az asztaloknál, csak lassan szólok, csöndes-élesen, s ha megkötöz az intrika-folyondár: nem tépi, csak lefejti a kezem. A wurlitzerbe nem dobok be pengőst, rossz csíny a hamis pénzen vett ricsaj, még a veszélyes csínytevés se fed hőst, legföljebb vásott vakmerőt takar. fin jól tudom, hogy nem megalkuvás még a férfikorral ez a fegyelem: csak — mint vetőjét formázza az árnyék éveimet majmolja jellegem. Tudom, hogy az a konok lobogás, mii mit szememben hordtam — szívembe kerül, és majd annál fehérebben parázslik, minél mélyebbre zárom ott belül. FALD TAMÁS: ANYÁD Aki jó volt hozzád, az volt az anyád. Minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, Félretolt az útból s elé ő feküdt. Aki jó volt hozzád, az volt az anyád. Ha fáztál, a lelkét terítette rád. Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd. Simogatta sebed, sírta könnyeid. Hogyha megbántottad — mért bántottad őt? Nem sírt ő sohasem a szemed előtt. Nem hangzott ajkáról soha-soha vád. Akihez rassz voltál, az volt az anyád. Este hétkor tele van a presszó. A pulton sziszeg a mMxlezett gép, a pincér feketéket hord. az asztalokhoz. Mi is megkapjuk a miénket, megcukrozzuk, szürcsöl- jük. Kellemes az este, a nyüzs­gés, idebenn a hangzavar. Min­denkinek van mit beszélni, mon­dani, dolgunk van egymással mindannyiunknak, embereknek. Aztán fölbukkan a meleg és zsúfolt sűrűségben, és lassan ke­resztülhatol rajta egy idős nő. Kopott nő. Vajon ezért tűnik, fel azonnal? Nehézkesen imbolyog, félretaposott sarkú cipőben. Föld­színű szoknyát hord, kétes színű blúzt. fölötte, a meleg estében is, fakózöld kardigánt. Fekete ké­zitáska lóg a karján. Egy asztalnál megáll. Kinyitja a kezét, odatartja az asztal fölé. — Sósmandula — mondja. Re­szelő* hangját érthetetlen éles­séggel hallom meg a zajban. Annál az asztalnál három fér­fi ül, elmélyülten tárgyalnak va­lamit, vagy vitatkoznak, össze­dugják a fejüket, meg se rezzen­nek a hangra. Az asszony odalép a következő asztalhoz. — Sósmandula. Kiesi papírzacskókat tart a ke­zében. Toronyhajú nő éppen rúzsozza magát. Nem fordul az asszony felé, csak odapillant a tükréből, megrázza a fejét. Mi beszélgetünk. Látom a fej­rázást, a rövid és határozott fej­mozdulatot a felnyitott ezüst Pu~ derkonvpakt mögött, s egy pilla­natra megtorpan bennem a gon­dolat. a mondatom megszakad. S a harmadik asztalnál megint: — Sósmandula, A zsongás változatlan. a kávé­gép duruzsolva sziszeg a pulton, a piwcér fut, a homlokán nagy gyöngyökben áll a verejték, po­harak csörrenek, kiskanalak csi­lingelnek a dupláspoharakban. A nő pedig csoszog az asztalak közt, nem ad el semmit, nem vesznek tőle semmit. Asztalról asztalra bukdácsol a hangsúlyta­lan szó, végül nálunk hallom: — Sósmandula. Természetesen mi sem veszünk. Csak a gondolat villan át raj­tam, mint egy kis agymezőt meg- sajdító vérpangás, hogy ez a női az eladás legkisebb reménye nél- j kül kínálja itt az áruját. Lassan imbolyog az asztalok között már, távolodóban hallom a szavát, és • látom, hogy minden asztalhoz kü- ' lön odalép. Minden asztal lehc- j tőség az eladásra. s ő egyet se' mulaszt el ezek közül a lehető-' ségek közül, holott valamennyi lehetőség csak elméleti. — Sósmandula. Gyakorlati lehetősége nincs. Ki vesz ilyenkor sósmandulát? Tudom, hogy vannak ilyen al­kalmi árusok, s hogy a városok áradata mindig sodor a hátán uszadék-embereket, akiknek lé­téből se a városra, se a város társadalmára nem lehet követ­keztetni, Mégis mi irányítja ezek­nek az embereknek a mozgását, mi szabályozza a hangjukat és a testtartásukat, a makacs gépiessé­get, mely érzéketlen a fölösleges­séggel és az elutasítással szem­ben, kínálja, amit kínálni tud, s hogy divat, időjárás, szeszély, fejlődés elmentek az áruja fölött, arról semmit se tud? BOR AMBRUS STEPHEN LEACOCK: Ujgazdaghné, a régiséggyűjtő Óh, drágám, annyira örülök, hogy látlak. Aranyos tőled, hogy eljöttél — Jane, vegye el Nagyvi- lághiné kabátját, kérem, — fá­radj be. — Jane, vegye el Nagy- világhiné kesztyűjét. Jaj, mennyi­re örülök, hogy látlak. Amióta visszajöttünk Európából, Charles majd meghalt, hogy megmutassa neked a dolgainkat. (Emeltebb hangon): „Charles! Nagyvilághi- né átjött, hogy megnézze a régi­ségeinket. Hát nem édes tőle...?” A dolgozószobájában van, nem is tudom hall-e minket. Egészen be­letemetkezik az olvasásba. Tudod, Charles mindig olyan precíz volt, mint egy tudós, s ha új árjegy­zéket kap, teljesen elmélyed ben­ne. Dehát, annyi mindent akarok mutatni neked, hogy nem is vá­rom meg, amíg megiszod a teá­dat... Az az óra a hiúiban? Hogy régiség-e? De még mennyire! Hát nem káprázatos?! Salvoletile már­ka! Hogy mutatja-e a pontos időt? Micsoda ötlet! Természete­sen nem! Egyáltalán nem mutat­ja az időt. Nem jár. úgy tudom, sohasem járt. Ezért van olyan nagy kereslet a Salvoletile órák iránt. Tudod, ő volt ama nagy órakészítők egyike. Az ő órái kö­zül egy se járt, soha. „Charles, volt olyan Salvoletile óra, amelyik járt is? Hogyan? Csak az utánzatok. Köszönöm...” Látod, erről ismered meg a Sal­voletile órát. Ha valódi, akkor nem jár. Azt mondod, hogy nincs is mutatója? Te jó ég! Hát per­sze! Nem is volt soha, nem is kellene, hogy legyen. Egy furcsa kis zsibárus boltban találtuk Amalfi mellett, s az ember biz­tosított minket, hogy soha nem is voltak mutatói. Garantálta. Ez csalhatatlan jele a valódiságnak. Charles és én akkoriban — egé­szen odavoltunk az órákért, va­lósággal tanulmányoztuk őket és abban valamennyi forrásmunka megegyezett, hogy egyetlen való­di Salvoletile órának sem volt soha mutatója Nézd csak mi áll ezen a kis cimkén? Akkor ragasz­tották rá, amikor megvettük, s mi otthagytuk rajta. „No 5661. X. Salvoletile falióra nincs mutató­ja, nem is volt, nem jár, nem is fog, nincs ingája. — lelkes han­gon félbeszakítja önmagát — persze ezt el is felejtettem, in­gája sincs, s ez még értékesebbé teszi. Az a repedés az oldalán? Igen drágám, látom, hogy azt nézege­ted, nem is próbálok füllenteni... Az a repedt oldal az nem valódi, egy New York-i szakértővel re- pesztettük meg, miután hazajöt­tünk. Ugye kitűnő munka? Látod egészen úgy csinálta a repedést, mintha valaki rátaposott volna az órára. Azt mondják, minden valódi Salvoletile órára így szok­tak rátaposni. Természetesen a mi repedésünk csak utánzat, de elképesztően ügyesen csinálták. Nem igaz? Ferrugihoz járunk, tudod, abba a kis boltba a Negyedik Avenuen, ha valamit el akarunk repesztet­ni. Van ott egy aranykezű ember, bármit elrepeszt... Igen, s aznap, amikor elhatá­roztuk, hogy ezt az órát kezelés­be kell vennie, elmentünk hoz­zá Charies-szal együtt. Csodála­tos volt. „Nem igaz Charles? (Felemeli a hangját.) Emlékszel arra az emberre, Ferrugi boltjá­ban, aki el repesztette nekünk az órát?” Félek, hogy nem hallja, de az az ember egészen kiváló szakértő volt. Letette az órát a földre, oldalára fordította, aztán állt, merően nézte, körbe-körbe- járta, és olaszul mormogott ma­gában, mintha ráolvasna. Aztán felugrott a levegőbe és egyszerre két lábbal rá az órára... szinte elképesztő pontossággal. A barátunk, Kötőjel Tihamér, tudod, a híres szakértő, múlt hé­ten megnézte az óránkat, s azt mondta, csodálatos. De hozzátet­te, emlékszem, hogy a legjobb módszer mégis az, ha az ember kihajítja az órát egy negyedik emeleti ablakból. Tudniillik ilyen magasak voltak a házak Itáliában a tizenharmadik században... „A tizenharmadik század az, amire én gondolok, Charles? Charles! Úgy értem, hogy az volt az a bi­zonyos időszak, amikor az olasz órákat kihaj igái ták az ablakon? — A tizennegyedik? Óh, köszö­nöm drágám!” — Mindig olyan kótyagos vagyok ezektől az olasz évszázadoktól. Persze láthatod drágám, hogy aki régiségekkel foglalkozik, an­nak egyszerűen muszáj tudnia az

Next

/
Thumbnails
Contents