Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-09 / 108. szám
7 DUTKA ÁKOS: Emlék — 1945. Az erdő csendje fojtott, mély zenében Zengi most is örök dallamát, Hallod, hogy sírnak? a mély hegedűket, Hallod a rigók karcsú messzi füttyét S a kakukk, hogy búgja fenn az oboát? Csak az ember töri új diszharmóniával Daloló csend, örök ünneped: Fejszék csattognak, fűrészek vonítnak — Irtják az erdőt, kik rászabadultak, Nem is törődve, mit cselekszenek. A tél vacog még most is idegünkben, Egy régi tél a fronton valahol; Míg a balta sújt, a törzs recsegve roppan, Mint mikor a gránát üszke robbant, S haló fák nyögtek a hó alól. Haldokló erdő fojtott, mély zenéje Szívembe markol — szörnyű új zene — Rigók, kakukkok, nymfák énekén túl Hamisan, mint a félig már elszakadt húr. Vonít a fűrész gyilkos éneke. Haldokló erdő, síró mély zenéddel Kályhámból is felbúgsz majd tudom; Mikor most a rőzsédet cipelve Hátamon a lelkedet viszem le, Rigók füttyével az erdei úton. HEINZ RUSCH: Nappali Éjjel sem álmodik soha, mert úgy esik az ágyba, mint a kő, s alszik, álomtalanul. De nappal, az utca forgatagában, a kertben egy fiatal cseresznyefa előtt, vagy ha kezét a kilincsre teszi, meglepi az álom. Fehérre meszelt ház nyitott ablakain át érett gyümölcsök illata árad. Suhanó autók útjain feltárul álmodozó a messzeség erdőségeivel, tengerpartjával, s kombinátok lüktető életével. Az álmodó nyitott szemmel néz körül, s míg agya gondolkozik, szívében gyökeret ereszt a jövendő. Majd felocsúdva a jelenbe hallja társai szavát, a gépek vidám válaszát, a sistergő acélt, és tudja, hogy álma beteljesül. Boldog Balázs fordítása Szalai János: Az osztályvezető orvos megállt Nagy Péter ágya mellett, alaposan szemügyre vette, majd a professzor felé fordult: — Ű az! A professzor szeme felcsillant. Hallott már a különös esetről. Mondta is: valóban különös eset- Volt neki már dolga Napóleonnal, Nagy Frigyessel .... de ilyen emberrel még nem. — Hogy hívják? — Nagy Péternek. — Mikor jött be? — ügy hoztak. — És miért hozták? — Hát az egy kicsit bonyolult ... — Nem baj, mesélje csak. A professzor leült Nagy Péter ágyára. Nehéz ember volt, súlya alatt kitágult a sodrony. Megfogta a beteg csuklóját, az órájára pillantott minduntalan, miközben hangtalanul járt a szája. — Na, mesélje már el a történetet — biztatta Nagy Pétert, aki felült az ágyában, maga körül elrendezte a takarót és mesélni kezdett. Tíz évvel ezelőtt nagyon boldog ember volt, olyan, mint tegnap, amikor behozták ide az idegosztályra. Tíz év! Micsoda tíz érv! Amikor meglátta Marikát, akkor hevesebben dobogott a szíve, amikor megfogta a kezét. valósággal bizsergeit a teste, amikor megcsókolta, melegség öntötte el, és amikor az anyakönyvvezető előtt álltak, az ájulás környékezte. Alig állt a lábán alig tudta kivárni a boldogító igen után az anyakönyvvezető pecsétnek beillő szavát: „Én önöket a Magyar Népköztársaság nevében házastársakká nyilvánítom” Rokoni, baráti csókok. Az arca nyálas volt, a szeme köny- nyes. És rázendített a cigánybanda, vagy ahogyan mostanában nevezik, a népi zenekar. Kint pántlikás lovak, pántlikás kocsik várták őket. elléptek az ünneplők között, akik pintes- üveget tartottak a fejük fölé, kurjongattak, sőt még egy kakast is magukkal hoztak, hogy nagyobb legyen a felhajtás. F.zt nyomkodták, kényszerítették, hogy kukorékoljon, de úgy látszik csökönyös kakast sikerült fogni, mert az istennek sem kukorékolt a szerencsétlen pára. Ünnepelt az egész falu és ők Marikával nagyon boldogok voltak, és hogy szerencsések is legyenek, hát véletlenül a násznép összetört egy tálat is. Múltak az évek. Egyre többször veszekedtek, egyre inkább érezték: pokol az életük. Péter, ha egyedül maradt, az asztalra borult és sírt. Marika is ezt tette, ha rászakadt a magány. Kínozták, gyötörték egymást mígnem egy napon azt javasolta Péter: — Váljunk el! — Rendben van! Miután megegyeztek, beadták a válókeresetet. A békítő tárgyalás után, a bíróságról hazafelé tartva, megfogták egymás kezét. — Boldog vagy? — kérdezte Péter. — Nagyon. — Én is. — Tudod mi jutott eszembe? — Mi? — Az, hogy utoljára az esküvőmön voltam ilyen boldog. Egy hónap múlva tartották a következő tárgyalást. A rendelkezésre álló egy hónap alatt Péter mindent elrendezett. Két embert, két barátot hívott vá-' íó komának, hat kocsit, hat pár lovat felpántlikáztatott, hogy elférjen rajtuk a sok válónép. Péter és Marika bementek a bíróságra, a válónép pedig letáborozott a bíróság épülete előtt. Ott volt a népi zenekar is, pintesüvegek jártak kézről kézre, most egy olyan kakast sikerült fogni, amelyik kukorékolt is. Dél felé járt az idő, amikor Marika és Péter megjelentek a bírósági épület kijáratánál, mögöttük a két válótanuval, akik a folyosón csatlakoztak hozzájuk. Amint meglátták őket, megmozdult a tér. A népi zenekar rázendített, a válónép kurjongatott, a kakas kukorékolt, ló- bálták a pintes üvegeket, a válótanuk ka.ronragadták a válóasszonyt és felsegítették a pántlikás kocsi kosárülésébe. A válólegény, vagyis Nagy Péter egy másik pántlikás kocsira ült, szintén a kosárülésbe. Mindkettőjük arca ragyogott a boldogságtól. A menet nagy zenebonával elindult a válóasszony szüleinek háza felé. Ott megálltak, a válólegény leszállt a kosárülésből. odament a válóasszonyhoz, vagyis Marikához, megfogta a kezét és lesegítette a kosárülésből. A zenekar közben azt játszotta, hogy: „Veled is megtörténhet egyszer ..a válónép nagy ricsajt csapott, a válóanyós és a válóapós kijött a kapuba és ott várta a válónőt, akit néhány szép szó és csók kíséretében útjára bocsátottak. — Boldog vagy? — kérdezte Marika Pétert mielőtt bement volna a kapun. — Nagyon. És te? — Én is! Isten veled! Elbúcsúztak, a zenekar búcsúzásképpen azt játszotta: „Volt nekem egy fehérszámyú, bóbitás galambom...” A professzor elengedte Péter csuklóját. — És miért került ide hozzánk? — Hát emiatt. Azt mondták: bolond vagyok, megbolondultam. Onnan, Marikáék háza elől hozott ide a mentő. Még kényszerzubbonyt is adtak rám. Pedig én nem vagyok bolond. Csak boldog vagyok. A professzor ismét megfogta a csuklóját. Az osztályvezető intett a nővérnek. A nővér injekciót hozott be és beadta Péternek. Nyugtató injekció volt. .. — Megszédültél és lezuhantál a magasból, istenem! — Nem — mondta a bakter — izzadtunk, igaz, mint a meghajtott lovak, de már megszoktuk. — Ej, ej, miért nem mondod, miért csavarod megint? A bakter erre nem felelt, most már beszélni akart, míg a vonat átrobog. — Délben volt, megettük, amit vittünk, — mondta — aztán megfogtuk a csákányokat, és neki a hegynek. Százan voltunk, és velünk volt a halál. Csuszamlós volt a hegy, mondták is, aki idejön, nem biztos, hogy elmegy. Egyszer aztán bekövetkezett. Megcsúszott az oldala a hegynek, és mázsás kövek zuhantak az emberekre. Sokan meghaltak, akik azért voltak itt, hogy a családnak kenyér legyen. Én a hátamba kaptam egy követ... Ott volt a temetés, levettük a sapkát, imádkoztunk, aztán sokan elmentek örökre. Egészen belemelegedett, izzadt és szuszogott. — Te ott maradtál — szólt az öregasszony — te bátor voltál — és az arca mutatta a büszkeségét. 5 — Nem — mondta a bakter — nem voltam bátor, csak kellett a pénz, hogy esküvőre legyen. — Miért nem vettem észre, hogy megsebesültél, hogy nem vettem észre? Akkor már a vőlegényem voltál. — Az — mondta a bakter —1 de amikor eljöttem, mindent eltagadtam. Ha elmondom, nem engedsz vissza, nem lesz pénzünk, és nincs menyasszonyi ruhád. — Valamire emlékszem, egyszer megjöttél, nagyon komoly voltál, alig szóltál, s nem is jöttél a szobámba, pedig nagyon hívtalak. — Azért volt, azért volt, hogy ne lássad a sebemet. — Én meg azt hittem, hogy már nem szeretsz, és azért nem jössz. Én buta. Elhallgattak, volt még beszélni- valójuk tovább, de mire megint sor került volna rá, nem lehetett. A kis ház oldalán megszólalt a jelzőharang. Utón a vonat: nemzetközi gyors. Felállt, lesimította a zubbonyát, fejére tette az egyeasapkát, fogta a zászlót, és indulni készült. Az öregasszony mellé lépett, végignézett rajta, aztán igazított egyet a baktert sapkáján; egyet jobbra, egyet balra; a sildje kicsit oldalra állt. A férfi tekintettel köszönte meg, aztán megfordult, és indult. A piros zászlót maga elé tartotta, kiállt a fénylő sínekhez, és amennyire fáradt, hatvanéves szeme ellátott, a távolba nézett. Az öregasszony tíz méterrel mögötte, a kis háznál állt, és azt mondta: — Egyszer elmegyünk oda, ahol az alagút van... egyszer meg akarom látni... A bakter még mindig a távolba nézett, hallotta az öregasz- szony szavát, és felelt is: — Most onnan jön a vonat, azon jön át. A földhajlás mögül feltűnt a vonat füstje, aztán a ritmusos zakatolás. A bakter vigyázzba állt, és magához szorította a harminc évtől fénylő zászlónyelet. A vonat elrobogott; az ablakból utasok hajoltak ki. Ök egy suta, töpörödött bakiért láttak a sorompó előtt; vékonyka fejébe beesett a tányérsapka. Az öregasszony egy magas, fiatal alagútépítőt látott. A hátán ötcentis forradás volt. És zászló helyett menyasszonyi fátyol volt a kezében. Panaszos levél A mai nappal vége a türelmemnek. Nem nevet rajtam többé senki. Megírom az egészet az illetékeseknek, hogy végre is nem máriáshuncut az ember. A főnököm, Rögönyei, megnézheti magát, ha egyszer nekiülök annak a levélnek, mert én itt hiába beszélem rojtosra . a számat, csak akkor van foganatja a bírálatnak, ha felülről rádörög- nek, vagy még jobb, ha fegyelmit kap, meg is érdemli az ilyen szemellenzős bürokrata. Hetekig hajtogathatnám, hogy a másolatokra fölösleges pecsétet rakni, azok úgyis az irattárba kerülnek, és soha többé nem keresi őket senki, 'Rögönyei mégis ragaszkodna az összes példány lestem plizéséhez, mert neki csak szenteltvíz a dolgozók munkaideje, és mit számít neki a beosztottak ésszerű foglalkoztatása és a festékpárnák élettartama. Na, de most véget vetek ennek a pazarlásnak és tüstént feljegyzést küldök a dolgokról a felügyeleti hatóságoknak. Majd azok megtanítják Rögönyeit kesztyűbe dudálni. Nem azért építjük a szocializmust, hogy a Rögön yeik pocsékolhassanak, hanem hogy figyelembe vegyék a dolgozók bejelentéseit, és minden panaszt töviről-hegyi- re megvizsgáljanak. Éppen ezért nemcsak a felügyeleti hatóságnak írok, hanem a népeillenőrzésnek is, annál biztosabb a dolog. Akad az igazságnak ilyen lánglelkű apostola, aki behatóan tájékoztatja őket az ügyek .állásáról. Talán szemrehányást is kapnék, ha éppen őket nem értesíteném. Persze nem lehet tudni, hátha ott is akad egy ilyen Rögönyei. és ráül a beadványomra? Mindenesetre küldök példányt a kerületi tanácsnak, jobb, ha az ember körültekintően terjeszti föl takarékossági javaslatait, több szem többet lát, több fórum többet intéz. Majd megtanulja Rögönyei, hány kalács két kalács, ha a tanácstól jönnek, tudom, megbánja, hogy semmibe vette a tömegek hangját. Erről jut eszembe, a sajtót nem ártana értesíteni, végeredményben az az igazi, ha kiszerkesztik a vaskalaposokat hogy az egész ország lássa: mire jutnánk, ha mindenki Rögönyei- módra forgácsolná szét az erőtartalékokat Várjunk csak. hány napilapunk van? Sajnos, nem lesz elég ?- indigóm. Nem baj, legföljebb a hetilapokhoz és folyóiratokhoz külön írok, annyi példányt úgyse üt át az írógép. így aztán jut a szakszervezetnek, az iparigazgatóságnak és a Minisztertanácsnak, plusz egy másolat az irattárba,, természetesen bélyegzővel, mert itt ilyen fölös munkákkal - terhelik agyon az embert, de már nem sokáig. . Józsi bácsi, itt van huszonhat darab ajánlott levél, kérem vigye a postára, de rögtön. Ugv ni, ezek meg is ' volnának, tudom, áldanak majd a kollegák, amiért levettem vállukról a fölösleges ad minis ztráeiót. — Jóreggelt, Rö- gönyei kartárs! Értem, értem, szóval ezentúl nem kell lepecsételni az irattári példányokat? Nagyon jó. Tulajdonképpen én már régen akartam szólni emiatt, de nem gondoltam. hogy így házon belül el lehet intézni. Na mindegy. Azit a kimutatást, amiről tegnap beszéltünk, sajnos, nem tudom határidőre megcsinálni, ugyanis attól tartok, alaposan földuzzad a napokban a levelezésünk. Tetszik tudni.- hogy van az: százféléi is ráfirkálnak az emberre, sokszor ugyanabban az ügyben!... KAPOSI MIKLÓS
