Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-30 / 126. szám
•i Ökonómia és érthetőség Napjaink olvasója, a modem képzőművészet és zene barátja, gyakran kerül súlyos dilemmába. Kezében vagy éppen előtte a mű, megpróbálja élvezni, keresi benne és vele kapcsolatban a minden művészeti alkotástól elvárható emocionális hatásokat, de bizony sűrűn meddő a próbálkozása. S itt jön a ráció: értelmével kutat az .árva! Logikai úton próbálja kihámozni: miért szép, miért nemes és miért új az a bizonyos alkotás, amit hall, lát, olvas. Végül, mert ritkán talál más magyarázatot, ráfogja, hogy érti, s megpróbál beilleszkedni áramkörébe, mesterségesen alakít ki valamilyen hatáslégkört. Ha nem ezt teszi, az úgynevezett modern művészet apostolai köny- nyen nevezik ki olyannak, aki nem tartozik az értők táborába, s nem tudja felfogni e sajátos mágia igazi értelmét, belső ökonómiáját. S ez nagyon kellemetlen dolog, mert arra jön rá az ember, hogy feleslegesen kínlódott, s évtizedek fáradozása, az a törekvés, hogy az Isteni színjátéktól kezdve napjaink művészetéig mindent megértsen, tulajdonképpen teljesen felesleges volt. Csányi László, Modern művészet vagy esztétikai blöff? címet viselő cikkében mondta el a fentiekkel kapcsolatos jogos aggodalmait. A sznob számára bizonyára visszatetsző mindaz, amit Csányi László állít. Nem azért, mintha ő értené azokat az alkotásokat, amelyeket bizonyos esztétikai törekvésekkel magyarázni akarnak, hanem mert kellemes játék abban tetszelegni, hogy olyan valaminek lehetek a tanítómestere, amiről másnak fogalmai is alig vannak. Hogy ez újfent a sznobizmus egyik vadhajtása? Ez kevéssé érdekes, fő a magyarázat. Néhány éve korlátozott példányszámban megjelent magyar fordításban a mai francia költészet antológiája. Sok értékes és maradandó alkotást találtunk benne, de még több volt az olyanok száma, amelyek felértek egy-egy kiadós rejtvénnyel, vagy ha úgy tetszik: költészeti csodabogárnak is nevezhetők. Az antológia vitára adott okot. Ebben a polémiában vetődött fel az a törekvés, amelyik szerint ezeknek a modem művészeti termékeknek sajátos belső ökonómiája van. Mondandójuk többszörös áttételeken keresztül érvényesül, s hatásuk is csak akkor képzelhető el igazán, ha az olvasó beleilleszkedik abba a sajátos belső világba, amiben a szerző, a költő él. A.z ökonómia, mint ilyen nem új kifejezés, s nem is csak ezekben az úgynevezett modern alkotásokban fedezhető fel. A klasz- szikusok, de újabbkori művészeink műveiben is egyformán megtalálható. Enélkül ugyanis nem képzelhető el műalkotás. Még a középkori pikarészkek is rendelkeznek valamelyes ökonómiával. Hol van hát a probléma? Ami igaz itt, miért nem igaz amott? Az igazán izgalmas kérdés akkor kezdődik amikor a kétféle igazság a valóságos és a magyarázott vetődik fel. Mert itt aztán elkerülhetetlen néhány dolog. Nevezetesen és legelsősorban az érthetőség ügye. Csányi László ezt kéri számon egyebek között attól a nagybőgőstől, akinek hangszere úgy szól, ahogy egy gitár szólhat, s ugyanezt vethetjük fel a trapezionizmusban és arabesz- kizmusban szenvedő, s állítólag több dimenzióban ábrázoló képzőművészeti alkotással kapcsolatban is. Keressük, kutatjuk az értelmét, s amikor nem találjuk, magyarázatokba kapaszkodunk, s hisszük, — ha hisszük —, hogy a mű azt mondaná, amit mondanak róla. Ekkor viszont újabb probléma elé kerülünk, mert egy-egy ilyen modem művészi alkotásról különböző vélekedések különböző magyarázatot adnak. Melyik az igaz, melyik a blöff? Jószerint meg sem állapítható, mert minden vallás papja saját vallásának istenét mondja egyetlennek, igazinak és mindenhatónak. Az olvasónak, hallgatónak és nézőnek egyetlen kapaszkodóként az értelem, az érthetőség márad. Végiggondolja mindazt, amit ezzel kapcsolatban ismer. Megáll például Adynál, az Új versek előhangjánál. Körülbelül a következőt mondja: a vers minden részletében modem, példája az új kor mondanivalója kifejezésének, de mégis érthető, s a hétköznapi logika is elegendő megfejtéséhez. Szóval nem maradnak • kétségei. Pedig az említett versnek is van ökonómiája, meg még nem is csak szerkezeti, hanem szerkezeti és gondolati. A kettő együtt egész, s az érthető mondanivaló legteljesebb kifejezését szolgálja. Hasonló példát számtalant említhetnénk. Úgy hisszük azonban, hogy felesleges a védelme olyannak, ami megvédi önmagát. Hátra van még a problémakörnek egy másik kérdése: menynyire hatnak nálunk ezek a modernista törekvések? A legpregnánsabb példákkal elsősorban a mai nyugati irodalomban találkozunk. Vagyis a mi életünkben nem betegség? Jó differenciálni, s nem összekeverni a nálunk gyakran előforduló influenzát az egyáltalán nem jelentkező, de máshol igen veszedelmes leprával. A különbségtevés azonban korántsem jelenti, hogy az influenzát nem kell kezelni, s jelenlétét úgy kell tudomásul venni, mint az évszakok változását. Vagyis: az érthetőség nevében és védelmében igen fontos a fellépés még akkor is, ha a modernista, formalista törekvések csak szórványosan jelentkeznek. Mert miről is van szó? Arról, hogy a művészet mindenkié. Ha ez igaz, s egyre igazabbá válik, akkor bizonyos változások feltétlenül szükségesek még a szórványosság ellenére is. Ez szerkesztek, kiadók, kritikusok dolga, ök ugyanis azok az orvosok, akik nem tüneti, hanem mélyreható kezeléssel segíthetnek bizonyos bajokon. A segítség módja viszonylag egyszerű: az alkotás ökonómiáját kérjék számon, de úgy, hogy mellőle ne hiányozzék az érthetőség sem. Ha valamelyik hiányzik, s a kettő nem egységes, az alkotás még csak nem is próbálkozás, hanem egyszerűen olyan blöff, amire senkinek sincs szüksége. Szolnoki István TAKATS GYULA: MÁR TÖBB Amit te adsz nekem, már több, mint szerelem. Italom vagy és kenyerem! Minden tetted, energiád csendesen itat engem át, mint csecsemőt az anyamell teje, rózsásítsz, s emelsz a mindig közelibb csillagok felé... Szeress, itass én asszonyom! Ebéded, reggelid és vacsorád, gondod, kezed, terített asztalod szebb, hajnalibb tájakra nyit napot s mint rántás, só ételhez és a vershez tiszta szó, úgy épül általad nekem, s nekünk mindaz, mi szép, s hazánk: mindaz, mit szeretünk. TÉNAGY SÁNDOR: Vödröt nyel a kút Vödröt nyel a kút, peng a vödörlánc, friss vi zet markol a nyár. mély csobbanás gy űrűzik odalenn, akár a hangtalan kánikula idefenn. A vályú körül gerlék és csóró verebek raja strandol, tupírozott tollal b ügyeskednek az olcsó vigalomban, ágrólszakadt proli-dámák. Fekszem a vadzab satnya lugasában, kívül is, beiül is: Nyár! Jönnek a répakapálók, lányok, vállukon villog a vas, akár testük a nap aranyában, mit eltakarni sehogy sem tud a pihegő bikini. Felzavarnak gerlét, s verebet, folytatódik a tánc a vályú körül, vödröt nyel a kút, peng a vödörlánc, csobbanás gyűrűzik odalenn, akár a szomjúság idefenn... Számban keserű vadzab, lehunyom szemem és gyermekkori kőkorsók hideg falára borulok, mint egykor, déli pihenőben. Frans Kafka: A KARZATON Ha egy nyiszlett, tüdöbajra hajlamos műlovarnőt bizonytalan lován egy hónapon át hajszolna os- torpattogtatásaival a könyörtelen igazgató egy fáradhatatlan közönség előtt, szünet nélkül, mindig körbe, körbe, arra kényszerítve, hogy lován száguldva csókokat dobáljon, hajlongjon és ez a játék a zenekar és a ventillátorok örökös zúgásában egyre jobban belenyúlna a szürke jövendőbe. miközben a kezek — valójában gőzkalapácsok — ellanyhuló és megújuló tapsvihara kísérné, — talán akkor egy fiatal néző a karzatról végigrohanna a hosszú lépcsősoron, berontana a porondra s azt kiáltaná: Állj! túlharsogva a zenekar fanfárjait, Erről azonban szó sincs; egy csinos nő, fehérben és pirosban, beröppen a függöny két szárnya között, melyet büszke, libériába öltözött inasok tárnak szét előtte: az igazgató odstadóan keresi tekintetét, lihegve tartja az állatot, majd óvatosan felemeli az almásderesre, mintha csak legkedvesebb unokája lenne, aki veszedelmes útra indul; még nem szánta el magát, hogy ostorával jelt adjon, végül erőt vesz magán, pattint egyet; ott fut a ló mellett tátott szájjal; merev tekintettel figyeli a műlovarnő ugrását; szinte alig tudja felfogni ezt a rátermettséget, s angol szavakkal igyekszik figyelmeztetni; a karikát tartó szolgákat dühösen inti a legaprólékosabb pontosságra; a nagy salto mortale előtt felemelt kézzel rimánkodik a zenekarnak, hogy végre hallgasson el; aztán leemeli a kicsikét a reszkető lóról, megcsókolja mindkét orcáját, a közönség legzajosabb hódolatát is keveselli, mialatt a hölgy, akit ő támogat, lábujjhegyre állva a lengő porban kinyújtja két karját, fejét hátraveti, így akarja megosztani boldogságát az egész cirkusszal, — igen, így van, a vendég pedig ott a karzaton, a korláthoz nyomja arcát, s miközben felhangzik a kivonulási induló, mintha nehéz álomba zuhanna, csak sír, anélkül, hogy tudná miért. Fordította: CSÁNYI EÁSZLÖ Ünnepi könyv Hás muzsika kell... — Hidas Antal regényéről — Talán az űj kiadás külseje juttatta eszembe irodalomtörténetünk egy régi, ízes és mór elfelejtett jelzőjét — népkönyv. De rögtön Hidas regényének értéke társul hozzá, mert a Más muzsika keli... a legjobb értelemben véve az. Népkönyv a szó mai értelmezésében, amikor az irodalom, a könyv demokratizmusáról beszélünk. A legszélesebb olvasóréteghez, a néphez szóló irodalom igényét jelenti ez. Olyan művekét, melyek művészi megformálásukban, stílusukban közérthetöek, éppen azért, mert problémakörük, eseményeik a legszélesebb tömegek felismeréseit, vágyait, élményeit fejezik ki magas művészi fokon. Nálunk a népkönyv rang, mert természetes követelménye társadalmi rendünknek, hogy a kultúra legjavát nyújtsa embereinknek. Ebben az értelemben népkönyv Hidas szfeles sodrású írása, melynek első — minden igazi írással közös — erénye, érdekessége. A cselekmény, a korábrázolás, a helyzetek, és jellemek, a mű problémái közvetlen érdekkel szólnak hozzánk. A Más muzsika kell... egy regényciklusnak — melynek második részét, a Márton és barátait már ismerjük — harmadik része. Ez a kötet igazolja legjobban Kun Béla emlékezetes kritikáját, ö ugyanis, a mű első részének, a Ficzék úrnak, szovjetunióbeli megjelenése idején annak a reményének adott kifejezést, hogy a szerzőnek tervezett ciklusában sikerül majd megalkotnia a századkezdeti magyar társadalom teljes tükörképét. A sokfelé ágazó cselekmény az első világháború idején játszódik. Színhelyei a budapesti Józsefvárostól az orosz fogolytáborokig és a forradalmi Moszkváig ívelnek. A fiatal Ficzek Márton „zeneszerző' mellett a kor kitűnően egyéni- tett típusait és közéleti szereplőit — kit saját, kit könnyen megfejthető álnéven — ismerjük meg. Ma, a rövid regények s novellák idején is izgalmassá tud lenni, hivatott író tollán, a XIX. századi regény legkedveltebb formája a fejlődésregény. A susztercsaládból származó jóképű, eszes Mártont, aki zeneszerző és költő akar lenni, érvényesülni szeretne hivatásában, szerelmében, alaposan megforgatja az. élet. A reáliskolából távoznia kell, de a csepeli Weiss bárók konzervgyárából is elbocsájtják. Kávéházi muzsikusi pályája kudarcba fullad. A gazdag és szép polgárlány iránti hiábavaló szerelme is egy-egy lépéssel továbbsodorja az első világháború elégedetlenjei felé, hogy végül a rendőrségen, az öccse helyett elszenvedett pofonok között jöjjön rá, hogy az eddig kigondolt ostoba zenék helyett más muzsika kell...! Hidas Antal regénye épp azért jelentős, mert mélyen és lényegében ragadja meg egy ember egyéni életének változásaiban a történelem, a társadalom alakulásának, fejlődésének bonyolult mozgását. írói telitalálat ahogy Mártonban magasabb síkon tér vissza apja. a csetlő-botló Ficzek úr szen- tenciózó, komikus köntösű becsületes bölcsessége. Az áradó mesélőkedvű Hidas Antal, a regényíró, jó szerkesztő. Alakjai révén egyre bővülő körökben ismerkedünk meg a kor valóságával, beleértve a százezres szibériai hadifogolytömegek életét, indulataik, gondolataik változását is. Az egyre gazdagodó cselekmény szálait biztosan, de merev séma nélkül, fogja össze. Színhelyeit és figuráit jó arányérzékkel a történés metszéspontjain mutatja be a Más muzsika kell.. írója. A lírikus Hidas nyomát érezzük a regény művészi értelemben közvetlen hangvételén, humorból iróniába váltó hangján. Hidas Antal bebizonyította, hogy idős, az első világháborút gyerekfejjel átélt embereknek s arra csak távoli történelemként tekintő mai fiataloknak egyként tud érdekeset mondani az ezerkilencszáztizes évek koráról, embereiről és problémáiról. S hogy nem visszhang nélkül azt a műnek ez a most kezünkben lévő 25 ezer példányos új kiadása bizonyítja. (Szépirodalmi.) Csertői Oszkár
