Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
Yégh Antal: IÄ ¥ ASZ, Puiz György rajza TÉNAGY SÁNDOR: Nyár, vasárnap délután Sárkánykodik a nap, szénát, kórót, venyigét éget, zsugorodik, cserepes-szomjas a föld, a kutak mélyebbre húzódtak, szürkül a zöld, a fák szilaj csőn tja kifakul, vékonyodik a gyatra lugas, pattog a kispad máza, bújna a ház is bárhova, gp^pj, mint az igásló, körülfog mindent a napfény, sárga üvegfal, trópusi kényszer, a tegnapi ünnepi zászló sápadtan fonnyad a tűzfalakon, mozdulni s táncolni szeretne a szilvafa is, a kátrány tető féPété' fcün A'y'éit mohón issza a homok, ostoba tyúk-madarak mázsás szárnyai söprik a trágyát, különben semmi, sehol emberi hang, szinte félni lehet, talán a strand más, talán a Balcsi ra kellett volna utazni, de jó is állni a sorban, megváltó blokkal a sörcsap előtt, és szalmakalap-glóriásan szembeszegülni a nyárral: kifeküdni a vízpart nyirkos párnáira, mutogatni magunkat szertelenül, gyötörtetni magunkat a nappal, kaparja le hátunkról a bőrt, és lötyögve hazavonatozni, tele gőggel és megbocsájtó mosollyal — de semmi, semmi, csak ez a pötty edt, túlérett délután, az emberből kiszárad a vér, mint ahogyan e délutánból kiszáradt az ember, csak sietős lábnyomok emléke maradt az utcakövön... s egyszercsak — üdvözlet, ó Létezés! — felordít valahol a rádió, emberi szó a riasztó nyugalomban: 5:2-re győzött a Fradi. Sanzon Van ötven versem eladatlan, tán kétszáz is van megiratlan. Ötvenszer éltem szívrepesve, kétszázszor élnék, ha lehetne. Szánalmas fickó, csak rágd magad, a hírnév egyszer majd szárnyra kap ötvenszer halt meg, hej nagy siker! és kétszázszor hált a semmivel... VÉGH MIKLÓS: Rossz álom Csillagtalan lett az éj (Vagy más napszak van?) Kék és lila ködök fojtanak. Nem szór fényt semmi, és mégis éles árnyék mutat felhő hamuval beszórt mozdulatlan utat. Későn zúg át homlokunk mögött: Nem látjuk többé a fehér sirályok reptét, mert nem gyűlöltük csak féltük a gépmadarak súlyos terhét aminek nem volt igaza bármely célért is kezdett el zuhanni. Csont-ujju kezeink egymást már hiába keresnék... Csak lányokat látunk, arcukról leolvad a festék aztán a bőr, meg a hús is... V___________________________________ Békességben Az öreg négy órakor kél. Mindjárt odatesz a kislábasban egy liternyi bort, megforralja, bele egy hegyes, csípős paprikát, aztán a reggeli munka — disznóetetés, faaprítás — közben megiszogatja. Akkorára felkel az öregasszony. ó is elvégzi a reggeli teendőit, aztán szalonnát sütnek. Utána — ha marad egy kis meleg bor, azt, ha nem — hideget isznak rá. Délben már nem esznek, estére is csak keveset, de Sándor, az öreg, még napjában egyszer-kétsZer felteszi a tűzhelyre a kis lábost, borral. Ott élnek a faluvégen, a szőlődomb alatti házikóban. A házon körös-körül szőlő. Bitang hely volt ez, amikor az öreg megvette az uraságtól. Imitt- amott egy gyümölcsfa, szőlőtőke. Oltott, metszett, ültetett hozzá, szaporította. Vénségére egy kis paradicsom kerekedett körülötte. Az öreg — alacsony, bajuszos, csattanó-piros az arca. Egész héten a szőlő között van. Az asszony szelídképű, vastag, fekete, bő ruhában, ősz haja kontyos. Tipegnek egész nap. A bort, amit termel, eladja, megissza, elkínálgatja. Gyakoriak lennének a vendégek, de mindenkinek nem prezentál. A vendéggel együtt iszik, és a beszélgetésben úgy kiabál, hogy túlhallik a harmadik dombon is. Egyszer valaki az egyik hordójára keresztet húzott krétával. — Mit firkálsz? — kiáltott rá az öreg. — Nem firkálok — felelte neki —, csak megjegyeztem, hogy ebben a hordóban van a legjobb borod. Ebből ne igyál, és el se adj, ezt majd a halotti torodon isszuk meg, azért jegyeztem a keresztet, hogy megismerjük! Megharagudott rá, azóta az udvarára se engedi azt az embert. A bort megitta. másik évben újat szűrt a hordóba, következő évben megint. Aztán ugyancsak. De a keresztet nem felejtette el. Beszélgetés közben gyakran hetykélkedik. — Oh... csak szája van ennek, lelkem — magyarázza az öregasszony. — De hiszen! — feleli az öreg Sándor. Nappal nem érnek rá beszélgetni. Az öreg maga végzi a szőlőmunkát, csak metszeni hív mást, mert a dereka nem hajlik. Legjobban a szőlőt szereti tetejezni. Mikor megvan a munkával, végignéz rajta. — Olyan, hogy a kígyó mehetne a tetején — mondja. Este aztán, ha beszélgetésre kerül a sor, hajnalig is tudna mit mondani. A poharak egymásutánja csak abban mutatkozik nála, hogy egyre hangosabb lesz. Meg ha nevet, a szeméből folyik a könny; — Leginkább azt szereti hallgatni, ha valaki öregemberek jeles cselekedeteit beszéli. — .; .hogy ez, meg ez, még hetvenen túl is mit csinált..; — Na! — kiált közbe diadalmasan. Aztán mekkora öröme van, amikor valaki azt mondja, élhet még az öreg tíz évig is..; Együtt örülnek mindketten, Lángelmék BRAHMS roppant gyakran tisztította a cipőjét, akkor is, ha egy porszem sem volt rajta. Meg volt győződve róla, hogy cipőtisztítás közben támadnak a legjobb zenei ötletei. MEYERBEF.R gyakran minden ok nélkül felszállt az első induló vonatra és oda-vissza utazgatott, mert vonatban tudott a legjobban komponálni. LISZT minden szakításba belebetegedett; amikor egyik szerelmével szakított, egy teljes évig ágyban fekvő beteg volt, nem fogadott senkit és nem szólt senkihez egy szót sem. CSAJKOVSZKIJ soha nem ejtette ki gyűlölt feleségének a nevét. Leveleiben is csak úgy emlíha az öregnek elindul az orra- vére — mert úgy mondják, ebben a korban az jót tesz! Ha nagyon legénykedik, így beszél: — Engem a feleségem fiatal korában sem tudott szemmel tartani, hát még most! Mire 5 felkél, akkorára én már...! — Csak nem tán? Még kiderül, hogy míg az öregasszony alszik, addig menyecskék várnak a szőlőtőkék között, aztán Sándor kivisz egy-egy kancsó pirosat... Vannak a menyecskék közt, akik borszeretők. — Nem baj, lelkem, legalább engem békében hágy! — mondja az öregasszony, — Jó, jó, hogy békén hagyja, de az a menyecske, amelyik nagyon kapatos, behúzza az öreget a tőke közé! — Mit bánom én! — feleli. — Az ő dolga. Csak hadd nyűje magát! Az öreg hallgatja, akkor pislog nagyobbakat, amikor az asszony kimondja: — Ha ő nyüvi magát, legalább én tovább élek! Osztoznak egész nap, és minden reggelt ajándékként fogadnak. . i furcsaságai tette, hogy „egy bizonyos személyt”. BEETHOVEN azt vallotta, hogy a borotválkozás megszakítja zeneszerzői lendületét, ezért gyakran hónapokig borotválatlanul járt. GOETHE 'égmentesen elzárt szobában dolgozott, ahová se hang, se friss levegő nem hatolhatott be. DUMAS gyakran abbahagyta a regényírást, hogy legalább néhány sorral gazdagíthassa kedvenc művét: a szakácskönyvét! CONRAD a regényeit normális körülmények között írta, de az előzetes vázlatokat mindig a fürdőkádban. (A „Magazyn Polski”-bói) M. B. A ví<z pariján W7W napon feküdtek mind a wA Yffl ketten. A lány a hátán, w*» W a fiú hason, a két kö- fßffit 1 nyökére támaszkodott, hogy lássa a lány arcát, meg így kidagadtak karján az izmok, férfiasabbnak látszott. Bágyadtan sütött a nap, simo- gatóan melegített, nem hiányzott az árnyék és a lány odább is húzódott kicsit, amikor a szél, közé és a nap közé lengette egy hársfa ágát; Nagy, kerek szeme volt a lánynak. Az iskolában, kicsi korában ökörszemnek csúfolták a többiek, nem tudták még, hogy ez az elnevezés, amit gúnynak szántak, tulajdonképpen dicséret és csak azt ismételgették, amit a költők már annyiszor megénekeltek, amikor a „Tehénszemű Héra” szépségét zengték. A gimnáziumban már elhagyták a gúnyosnak vélt nevet, mert a lányok irigykedve, a fiúk meg, mind többet megsejtve a szép fogalmából, rájöttek a nagyra tágult szempár gyönyörűségére. Élénken csillogtak most a szemek, talán a napba nézett a lány, s azt verte vissza írisze, vagy inkább glicerint cseppentett bele indulás előtt, mert hallotta, hogy a filmszínésznők is azt szoktak, mielőtt színpadra lépned, Egyidősek. Együtt érettségiztek. S mcet már nagyon látszik a korkülönbség, amit egy fiú és egy lány esetében sohasem az évek számával mérnek. A lány nő, a fiú éppen túl a kamaszkor határán, s jóval innen a férfikortól. A hosszú csend után a lány szólal meg először: — Csak ezt akartam mondani. — Komolyan gondoltad? A lány megrántja a vállát, s mesterkélt lassan leereszti szempilláit. — Szóval komolyan? — Mondtam már, hogy komolyan —, a lány hangjába némi ingerült csikorgás vegyül. — Azt még nem mondtad. Csend. Máj pár másodperc múlva a fiú ismét mondja: — Azt még nem mondtad. — Mit? — Hogy komolyan. A lány erre nem szól, ő már tudja, hogy erre nem lehet mit mondani. — És ami eddig volt? — a fiú hangja majdnem könyörgő. — Gyerek voltam. — Gyerekek voltunk — mondja a fiú. A lány alig láthatóan elmosolyodik, s aztán mondja, mintha magának mondaná, de úgy, hogy főleg a másik értsen belőle. — Gyerek voltam. — Nem volt szép? — Volt benne az is. — Hát akkor? — Mit, hát akkor? Huszonegy éves vagyok. Érted, huszonegy éves! — Én is. — A fiú észreveszi, most veszi észre, hogy butaságot mondott, de már nem lehet visz- szaszívni. A lány most arra fordítja a fejét. Már a száján, de mégsem mondja ki, megsajnálja a fiút, inkább visszanéz a nap felé, A szemét is behunyja. — Férjhez mégy? — Tessék? Ja, hogy én? Igen! — És ha szabad kérdeznem, kihez? — Nem szabad. — Miért nem szabad? — Tudod mit, mégis csak szabad. Hát figyelj. Az apám már régen ismeri. Magas, szőke. Hullámos a haja. Skodája van. — Szóval tele van dohánnyal? — Ne szemtelenkedj! — Arra felelj, tele van dohánnyal? — Erre nem felelek. — Szereted? A lány megrándítja a vállát: — Férjhez akarok menni;
