Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

Reflektorfényben

Gorkci Géza

A verőcei nagy sárga ház — ahol a Kossuth- és Munkácsi-díjas érdemes művész él és alkot — magas dombra épült, onnan néz alá a varázst« szépségű tájra a Duna kanyargó szalagjára, a e&eréptetős házakra, mintegy szim bólumként: látni, felszippantani és művészi élménnyé sűríteni mindazt a gyönyörűséget, ami itt ezen a vidéken fogan, hogy továbbadhassa.

Gorka Géza ma a legismertebb magyar keramikus. Nemcsak az országhatáron innen, azon túl is élénk érdeklődéssel kísérik, figyelik művészetét, mindig újat teremtő alkotókedvét, kimeríthetetlen ötletgazdagságát s legújabb alkotásait. Nem véletlenül. Csaknem fél évszázados munkássága egyet jelent a magyar kerámia- művészet megújhodásával — elválaszthatatlan attól. Alkotásai híven őrzik, tükrözik, hogy egykor Badár Balázs, a neves mezőtúri gölöncsér-mester tanítványa volt, nála tanulta meg asz ősi fazekasságot.

— Negyvenhét esztendeje már- emlékezik művészi pályakezdésére házi múzeumában. — Valahol itt kezdődött — múltat széles mozdulattal azokra a népi díszítésű cserepekre, amelyeket féltve őríz még ma is. — Tudja, mi ezekben a legcsodálatosabb? A népi alkotásokon keresztül az egész világ megérti a mi nyelvünket!

A népi vonások megőrzése mellett azonban biztos kézzel alkalmazza a kerámiaművészet egyetemes vonásait is, amelyek nem csupán magyarrá, egyszersmind ^nemzetközivé is teszik művészeiét. Bizonyítja ezt az is, hogy az olaszországi Paenzában, a Nemzetközi Kerámia Múzeumban ötezer év legszebb és legértékesebb alkotásai között mér egy évtizeddel ezelőtt helyet kapott Cork a Géza több, remekbe formált műve.

Négy évtizeddel ezelőtt érkezeit Verőcére. Hívták — a falu környékén nagy mennyiségű, koron golásra alkalmas anyagot talállak — alakítsa meg a Keramosz Vállalatot. Két évig állt az élén, két évig virágzott. Amikor azonban lemondott tisztségéről, szinte hetek alatt bezárta kapuit a vállalat De Gorka Géza nem hagyta cserben a kis Duna-menti falut, amelyet megszeretett. Hű maradt hozzá mindmáig.

Nehéz lenne végig követni a megtett út minden állomását, Badár Balázs mezőtúri fazekas- műhelyétől a brüsszeli világkiálA művész korongon formázza edényeit

(•MTI foto — Bojár Sándor fék".)

Btás nagydíjén át egészen a Kos- sut-h-díjig. Több, mint harminc kitüntetés — köztük számos nagydíj — jelzi a megtett út művészi értékét. S jelzi ezt a forradalmi változást is. amit itt nálunk ő teremtett a kerámiaművészetben, már a harmincas évek eleién.

Uj formák, színek kéresése — ez jellemzi Gorka Géza művészetének legutóbbi négy évtizedét. A vázák követték a rajtuk ábrázolt díszítő motívumok karakterisztikus vonalait, vagy ábrázolt motívum nélkül is valamiféle állat — legtöbbször madár — jellegzetes felépítését, hozzáadva a művész alkotó teremtő képzeletét. Mindehhez járul még az a bravúros

színkezelés, az eredeti színek széles skálája, amely egy festőnek is dicséretére válnék.

Gorka Géza a szépség nemes élményét megosztja embertársaival — műveivel nem kitűnni, csupán gyönyörködtetni akar. Vagy ahogy ő fogalmazza: megszépíteni az életet. Ezért csak ritkán törekszik monumentalitásra, szinte valamennyi műve hasznos dísztárgyává válhat bármelyik modem lakásnak. Kerámiái természetes arányukkal és célszerűségükkel, ugyanakkor egyszerűségükben is megkapó díszítésükkel a legkülönbözőbb műveltségű emberek számára is érthetőek.

Művészi, kerámiatárgyain egyre kevesebb a díszítés, a hangsúly a zománc szépségére, színhatáséra tevődik át, s ejti ámulatba a szemlélőt. Finom pasztéll-iszíne- ket használ hajszálerezéssel. csur- gaítással vagy repedezetitséggel.

Hogy mi az ihletője? Az erkélyre lép, a kertre mutat, az alant elterülő falura, a környező erdőkre, a méltóságteljesen hömpölygő vén folyóra.

— A természet az én kincses- házam. Kiapadhatatlan forrás.-.

Virtuóza az agyagnak és a máznak, de anyag és technika nála szoros egységbe forrt a tartalommal, a tárgyak rendeltetésével. Művészetének mindig mondanivalója van az emberek számára: tegyük szebbé, derűsebbé mindennapi életünket, legyen az otthonunk valóban otthon, ahová megpihenni tér meg az ember a napi munka után. Ezért s ezen munkálkodik s alkotja szebbnél szebb, derűsebbnél derűsebb dísztárgyait.

Nem véletlen, hogy az emberek megértik agyagba formált szavát, az iparművészeti boltokban szinte állandó jelleggel hiánycikként szerepelnek Gorka rámia dísztárgyai. Sokat nagyon Géza ízléses, gyönyörködtető ke- sokat kellene alkotnia ahhoz, hogv művei minden igénylője otthonába eljussanak.

PRUKNER PÁL

^ötvenötödik születésnapját ünnepli a költőnö

VÁRNAI ZSENI: -V .

Él egy madár...

A tengeren túl, kék üveghegyen, él egy madár, a neve szerelem, rubint a csőre, és a két szemén gyémántos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld, hegyén rózsás pihe. alatta forrón ver piciny szíve, és mint a villám, lecsap hirtelen, viharból, fényből jön a szerelem.

Egyszer már láttam, volt egy pillanat, szívemre ült, s azt hittem, itt marad, utána kaptam gyorsan, és kezem átfogta kicsiny testét melegen, vergődött, karmolt és az átkozott, tenyeremben verébbé változott, igaz valója eltűnt, messzeszállt, talán egy más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet, akár a fényt, vagy nyargaló szelet, csupán a vágy oly szárnyaló, szabad, hogy utolérje azt a madarat, a színe, hangja, mindig újra más, meseszerű, különös és csodás... és fönt lakik a kék üveghegyen — az a madár... a neve: szerelem.

TASNÁM VARGA ÉVA:

A békét mondom...

Békéről szólok neked szerelmem, de másképp, mint már százan megírták.

Nem festek felhőt habos-fehérre,

— nem küldök égig virágos hintát, v

csak azt mondhatom, ami szívemben > dallá fonódott száz perc-kötélen, csak azt mondhatom, hogy ott is láttam ' a tejeskanna ezüst színében,

És bennem lakik öröktől fogva, s száll a te küzdő életed felett,

— hányszor kerestem már botladozva, mikor egy dalban zengve nevetett,

s itt bújkál — látod a szerelemben, mikor az első szép szavak hullnak, mikor „én” helyett mondod: — „mi ketten” — s aranyforintként messze gurulnak.

Nem nagybetűkben, öles szavakban repked, száll köztünk libegő szárnya,

— Varázslatos és megfoghatatlan fehér madárként jön a világra.

— Hát akkor.: <

— Hát így.;. — a lány lusta mozdulattal feláll. Úgy érzi, valami csodálatos történt vele. Most lett igazán nővé. Azért még egyszer visszapillant a fiúra. Az fekszik, már nem emelkedik a könyökére, hanem lehajtja a fejét, féloldalvást, s pedig nem akarja, azt a szöcskét figyeli, amely éppen egy fűszálra kapaszkodik fel.

A haverok zavarják meg. Hárman telepszenek köréje, most jöttek ki a vízből, cseppekben ül a bőrükön, mintha harmat lenne.

— No, mi van? — a legkisebb kérdez, talán nem is kíváncsi, de mondani kell valamit, ha már idetelepedtek.

— Mi lenne?

— Hát a Zsuzsi?

— Ja, a Zsuzsi? Elment.

— Azt láttuk. Ott megy.

— Hadd menjen.

— Tegnap még nem így beszéltél.

— öregem, az tegnap volt.

— Most megjátszod magad?

— Én?

— Nem is mi.

— Tegnap még bomlottál utána.

— Tegnaptól máig eltelt egy egész nap. — Igyekszik kiszűrni hangjából a remegést, a többiek nem is veszik észre. Oktatólag teszi hozzá:

— Egy egész nap.

— Na, ja, de mégis?

— Elment, elmúlt. Vége.

— Szóval itthagyott.

— Ne vicceljetek!

— Gáz van?

— Nincs. Én dobtam.

Erre, igaz, hogy halkan, de röhögnek.

— Nem hiszitek?

— Mit szólsz hozzá, nem;

— Hülyék vagytok.

— Az lehet, de téged dobott a

gázsi.

— Ahhoz előbb kell neki felkelni.

— Felkelt az, öregem, időben.

Percnyi szünet után, amikor

látják, hogy a fiú magától nem beszél:

— Estére jöttök a Krizanténba?

— Megyek.

— A Zsuzsival?

— Hülyék vagytok? Én. Egyedül. Mondtam már, hogy dobtam. Ha nem hiszitek, menjetek a fenébe.

Ezzel felugrik és szalad a víz felé A parton egy pillanatra megtorpan, aztán csukafejessel eltűnik a víz alatt. Fél perc is eltelik, mire felbukkan. Csapzottan emelkedik ki a feje, és amikor a parton a haverokat keresi, látja, hogy egy közepesnél magasabb lány, akit falun sudárnak mondanának, megfogja egy Skoda kilincsét. Hosszú szőke haját már kontyba csavarta, s nagy kerek szemeiben a tudás fényei csillognak.

A fiú meglátja barátait, kiköpi a szájába loccsant vizet, s odakiált nekik:

— Ha nem hiszitek, hülyék vagytok. — És nevet harsogóan, teli szájjal.

A lány kinyitja a Skoda ajtaját.

A nevetés száll a tó fölött.

Ügy hangzik, mint a férfisírás.

Csatáry György

Szeberényi Lehel:

Májusi fényben — 1945

Kiállók a vonat peronjára, s hagyom, hogy göngyölgessen a levegő, csavarodjon rám a meleg szél.

A szél meleget hoz és tavaszt. Űj világ hírnöke, s új életet hoz a hátán. Ahogy ritkulnak a főváros szürke házai, nőnek a rétek. Sápadtak még, de már enyhén szétfut rajtuk az élet zöld „pirja”. A fák szürkék még, csupaszok, de pelyhesek a rügytől, s a kipattant apró levélkéktől.

— Rákos!

Rákos komor, szénporral finoman behintett állomás. És végig, ameddig a szem bele nem fárad, rozsdás sineken rozsdás, tépett mozdonyok, gyűrött vasajtók, horpadt kazánok, elcsorbult kémények. Siralmas kép. Halott szörnyek temetője.

S a halott szörnyek hasukat, kerek lábukat mutatják az égnek. Van ilyen is. Van, amelyik mintha berúgott volna, egyensúlyát vesztve oldalt billent, megmerevedett billenés közben, s úgymaradt. És mind mozdulatlan, kísértetiesen mozdulatlan. Csak a levegő billeg körülöttük.

És barna rozsda eszi bőrüket, mert porból lettünk, s porrá leszünk. 1 TllltiTl

S hol a gyásznép? Gyásznép itt nincs.. . De mégis...

A mozdonyok egyszercsak megmozdulnak. Úgy, mintha összenőttek volna, S megmozdulnak

velük a sinek is és a villanypóznák, a kútház...

Mi indultunk el szép csendesen. Mi. És számolom a vashullákat.

Számolom. Aztán egészen mást számolok. Egy, kettő, tíz, tizenöt, húsz. Olajfoltos a képük, s olajfoltos a kék zubbonyuk. Ez hát a gyásznép.

— Hozd a kónuszt, ne tátsd a szád! — Ott nyargal egy zubbo- nyos a kazán tetején. Törli homlokáról a verítéket.

Lenn a gyerek meghúzza sapkája sittjét, belerúg a kavicsba és siet kónuszért. Fütyül valami tavaszi dalt.

A rozsdás sinen átfektetve, vaslapot püföl egy munkás, nagy kalapáccsal. Majdnem barna a zubbonya az olajtól. A másik mozdonyon meg úgy mászkálnak a kék emberek, mint a hangyák. Sebesen. Egy meg nagy ecsettel mázolja a mozdonyt, szép feketére, lakkosra, fényesre.

Az ég ragyog felettük kéken. Tavasz van. Üj élet kezdete. S ezek a kékzubbonyos emberek Is új életet varázsolnak a holt szörnyekbe. A rozsda helyén fekete máz ragyog.

S lám, az egyik most nyikorogva megmozdul. Élt, megholt, s most él újra. Feltámadnak a mozdonytemető halottal...

Kinn a zöldben futunk már. Megint nyaldos, ölelget a meleg szél. A természet is nagy-nagy mozdony. Néhány héttel ezelőtt még holtan, szürkén, siváran

aludt. Mozdulatlanul, rozsdásait; S most fényesedik, szépül, mozdul minden.

Csobogó víz mellett zöldebb a fű, pelyhesebb a fa. A viz fölött füst száll. Arrébb égetik a gazt a kukoricaföldön. Emberek égetik. Földszínű az arcuk s szakadozott ingük szétnyílik a mellükön.

Égetik a gazt. Azért égetik, hogy ne legyen útjában a növény fejlődésének. Ne akadályozza a növését. Az országban mindenütt égetik a gazt és kaparják a rozsdát. A gaz tönkreteheti a vetést, s a rozsda megeheti a vasat.

S az emberek mozognak mindenfelé, mint hangyák serege; Ekevasak szaladnak a föld fakó bőrébe, s a barázdák feketén, fényesen fordulnak ki az ekék nyomán.

Amerre az eke járt, fekete és fényes a föld. A föld nagy mozdony. S most fényesre, feketére mázolják földszínű emberek. Kicsinosítják. Az új élet indulásánál.

S a fekete földön új emberek járnak. Ingüket lobogtatja a meleg szél, s magvat hintenek a barázdák közé.

Nézem őket. Aprók, mint a hangyák és szürkék, mint a föld; De nagyon sokan vannak... S kezük munkája nyomán új életre kél a roncsvas, új élet áramlik a pusztaságba...

Kezük munkája nyomán felépül az ország,