Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-19 / 116. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1965. május 19. Megjegyzés A 317 kiesett munkanaphoz A MEDOSZ MB. az Állami Gazdaságok Megyei P'azt'at*«-'**- és a Gépállomások Megyei Igazgatósága nemrég közzé tette a negyedik számú Munkavédelmi Híradót, az idei április havi balesetek alakulásáról. A mezőgazdasági üzemek dolgozói és vezetői ebből tájékozódhatnak arról, hogy Tolna megye mezőgazdasága sajnos még mindig büszkélkedik azzal a kétes értékű hírnévvel, amely a munkavédelem szempontjából évek óta sajátja. Magyarán és egyszerűen: sok a baleset és sok az ebből eredő különféle károsodás. 1963 áprilisában a megye állami gazdaságaiban 280 volt a balesetek következtében a kiesett munkanapok száma. Tavaly 271, ez évben pedig 317. Elgondolkoztatóak ezek az ada- k. Annál is inkább, mert éppen a gépállomásokról készült statisztika mutatja, hogy megfelelő körültekintéssel. az előírások pontos és maradéktalan betartásával igenis lehet csökkenést elérni. Áprilisban a Nagydorogi Gépállomás kivételével sehol nem fordult elő baleset és az összehasonlító adatok azt mutatják, hogy 1963-hoz képest csökkenés tapasztalható a kiesett munkanapok számában. 1963 áprilisában 112, 1964 áprilisában 77, 1965 áprilisában 50 volt a kiesett munkanapok száma. Csak az írni, olvasni nem tudók lehetnek analfabéták ? Az analfabétákat nyilvántartják. Jelentések készülnek arról: hány analfabéta van a világon, hány egy-egy országban, egy-egy megyében. Ez helyes. Jó tudni: ki nem tud írni, olvasni. De jó volna mást is tudni. Mást? Igen. Bármennyire is furcsán hangzik: az analfabétizmus fogalma ma már nem ott kezdődik és fejeződik be: lei tud írni és olvasni. Az analfabétizmus határát súrolja ma már az is, ha valaki valamilyen területen, valamilyen szakmában elmarad a kor követelményei mögött. Pedig az illető tud írni is, olvasni is, csak éppen nem használja azt. Egy villanyszerelővel beszélgettem. Miután felszabadult, jó szakembernek számított. De csak számított, mert mint mondta: „Én nem szeretek olvasni. Fáraszt az olvasás, a szakkönyv olvasása meg különösen fáraszt.” Megtanulta ez az ember a szakmáját, csak ... elfelejtkezik arról, hogy az ő szakmája is fejlődik. És, ha ő nem tart lépést a fejlődéssel, akkor előbb-utóbb analfabéta lesz a szakmában. A televíziószerelő is megtanulta a szakmáját annak idején. De, hogyan javíthatná meg például a Delta készüléket az olyan szakember. akinek annak idején olyan készülék szerelését tanították, amelyben nem volt automata?! Vagy egy másik példa. Az orvos- tanhallgatót mindig a kor legfejlettebb módszereivel ismertetik meg az egyetemen. Igenám, de amikor már praktizál, ezeknek a legfejlettebb módszereknek egy része már elavul, ö még szikével operált, de közben feltalálták a gázsugárral működő szikét, amellyel vérveszteség nélkül lehet elvégezni a műtétet. Tudna ő ezzel a szikével műteni? Természetesen. De csak abban az esetben. ha megismerkedik vele. ha megtanulja ennek a kezelését... Különben? Először csak maradinak mondják, később pedig a szakma analfabétái közé sorolják. Ezek nem kivételes esetek. Minden szakmában hasonló a helyzet. Vannak traktorosok, akik annak idején Hoffher traktorokon kezdték. Megismerték ezeket és dolgoztak rajtuk. Később azok, akik kombájnra ültek, megismerkedtek a kombájnnal, vagy a Diesel-traktorokkal. Aki nem volt hajlandó tanulni, az továbbra is a Hoffhereken maradt és marad addig, amíg ezek a traktorok üzemelnek. Nincs az életnek olyan területe, ahol ne kellene szinte naponta feltölteni, újakkal gyarapítani a tudást. Mert mire menne például egy jogász, aki vörös diplomával végzett az egyetemen, kitűnően ismeri a római jogot, de halvány gőze sincs, hogy milyen rendelet jelent meg tegnap, tegnapelőtt. Vagy:'mit ér az olyan agronómus, aki kitűnően ért a Bánkúti búza termesztéséhez, de nem sajátította el az intenzív búzatermesztés csínját-binját, nem ismeri a vegyszereket, nem tudja azokat alkalmazni, mert ő annak idején csak a „kapazint” tanulta. De nem sokra mennének azzal a pékkel sem, aki kézzel kitűnően tud kiflit, zsemlyét, kenyeret formálni, kézzel dagasztani, de nem tudja a dagasztógépet, a kiflisodrógépet kezelni. Kitűnő kenyeret sütött ő annak idején, ma mégis, amikor az emberek helyett a gépek végzik el a nehéz munkát, a szakma analfabétájának számít. A szakma alapvető kérdései nem változtak ugyan, de változtak a módszerek, nagyobb lett az ütem, és az aki ezeket az új módszereket nem ismeri, az annyi, mintha a betűket ismerné ugyan, de nem tudja összeolvasni. A betű pedig önmagában semmi. A betűknek csak akkor van jelentése, ha az ember egy-egy szóalkotás érdekében a megfelelő sorrendben egymás mellé tudja őket rakni és el is tudja utána olvasni. A példák az életből valók, mint ahogy onnan való a következő is. Nemrég találkoztam egy iskolatársammal. A nyolc általános után az apja mellett kitanulta a bogniármesterséget. Igenám, de közben a lovas kocsik kimentek a divatból. Hiába tudott kitűnő kocsikereket készíteni, más szakmát, rokonszakmát kellett tanulnia. Ács lett. Állami építkezéseken dolgozott, mint ács. Persze nem sokáig. Az ácsmesterség is kiment a divatból, mert a városi társasházak lapos tete- jűek. Most parkettás. Kitanulta ezt a mesterséget is. Nyolc éve parkettás, de már azon gondolkodik: néhány év múlva ez a mesterség is elavul, hisz egyre több az olyan épület, ahol nem parketta, hanem műanyagpadló van. Néhány év és az én barátom a negyedik mesterséget tanulja már ki. Kettő már elavult, vagy legalábbis nincs rá olyan nagy szükség, a harmadik pedig most kezd elavulni és születőben van helyette a negyedik. Mindez húsz év alatt történt. Az idő nem ismer tréfát. Rohan és csak azt viszi magával, aki belekapaszkodik. Valamikor csak jó papnak kellett a közmondás szerint holtig tanulnia, ma mindenkinek. A szó legszorosabb értelmében mindenkinek. Mert ma már az anafabétizmus jelentése is kezd megváltozni. Ma már nem elég szótagolva olvasni, nem elég csak azt tudni a szakmában, amit az iskolában megtanultunk, mert ezzel nem jutunk messzire. Legfeljebb addig, mint az első osztályosok, akik ismerik a betűket, szótagolva olvasnak is. Ha az első osztály után abbahagynák ezek a gyerekek a tanulást, odajutnának, mint a nem tanuló szakemberek: kínnal, keservvel elolvasnák a szöveget szótagolva és ezért a teljesítményükért senki sem sorolhatná őket felelősséggel a nem analfabéták közé. Szalai János ÖT IRTA: MORST 4 18. A Wehrmacht főparancsnoksága is „úton volt”. Parancsot kapott, hogy a vezérkariakat feltétlenül és időben kell kiszabadítani a Keleti-tenger partjain keletkezett katlanból és biztonságba helyezni. A HAZARDÖRÖK 1945. március végén Hitler külügyminisztere. Joachim von Ribbentrop bombakárt szenvedett dolgozószobájában ült a Wilhelm- strássén. Angol újságokat tanulmányozott. Régi titkárnője, Margarita Blank észrevette, hogy nő felháborodása olvasás közben. A „London Illustrated News” és a „Sphere” oldalakon át számolt be, képekkel illusztrálva a maidaneki megsemmisítő táborban elkövetett szörnyű bűncselekményekről. Ribbentrop felfedezte nevét a háborús bűnösök nyilvánosságra hozott listáján.. „Még hogy én. háborús bűnös!” — színlelt felháborodást. „Csak a kötelességemet teljesítettem, mint német tisztviselő. Maidanekhez semmi közöm. Az Himmler és Kal- tenbrunner lelkén szárad.” Később Guderian vezérezredest, a hadsereg vezérkari főnökét jelentették be. Guderian kíméletlenül tájékoztatta a katonai helyzetről. „Eisenhower és Montgo- mery Közép-Németország felé masírozik. Képtelenek vagyunk őket feltartóztatni. Pomerániában és Sziléziában lassan véget érnek a harcok. Csapataink reménytelen helyzetben vannak. Berlin legkésőbb négy héten belül az oroszok zsákmánya lesz. Nincs többé esélyünk. A háború katonailag elveszett. A legsürgősebben kérem, miniszter úr, hogy kezdjen tárgyalásba az ellenséggel.” Heinz Guderian vezérezredes számára rendkívül egyszerű volt a probléma. A hadsereg vezetői elveszítették a csatákat, a háború tehát már nem órájuk tartozik, visszavonulnak a magánéletbe és átadják a parancsnokságot a diplomatáknak. Ribbentrop azonban hímezett, hámozott; bizalmatlan volt. „Semmit sem kezdeményezhetnek. vezérezredes úr, mert a fejembe kerülhet. A Führer szigorúan megtiltotta az ellenséggel való tárgyalásokat.” Guderian ellenkezett: „Himmler azt mondja, hogy a Führer már nem sokáig él, állítólag gyógyíthatatlan beteg és nem ura akaratának.. Ribbentrop azonban továbbra is visszautasító maradt a vezérezredessel szemben. Guderian távoztával, Ribbentrop Blank kisasszonyhoz fordult: „Vajon sikerülne még Fuschlig eljutni?” Fuschl kis helység Felső-Bajorországban. Az ottani kastélyt Ribbentrop roppant olcsón szerezte meg magának: tulajdonosát a dachaui koncentrációs táborba küldte! Most itt lenne az ideje, hogy menedéket nyújtson a birodalmi külügyminiszter úrnak. Egyelőre még bizonytalan. Nem látja tisztán, hogy a Führer tudta nélkül kinyújtott békecsápjai eredményei járnak-e. Svédországban van egy barátja, Wartburg bankár, még abból az időből, mikor még pezsgőt adott el a Henkell cég megbízásából. Ribbentrop, korábbi üzletbarátján keresztül, ajánlatot juttat el Churchillhez és az amerikai elnökhöz: a németek megadják magukat a nyugati fronton, de tovább harcolnak a Vörös Hadsereg ellen. Esetleg angol—amerikai szövetségesként. „A világbolse- vizmus — mondja Ribbentrop, néhány bizalmasának —, végeredményben az egész Nyugat nyilvánvaló ellensége”. A gondolat nem volt áj, de főleg abban az időpontban játszott szerepet, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fenyegető vereség többé nem hárítható el. A német monopolurak ebben a helyzetben közvetlenül Himmler- hez fordultak és hasonló ajánlatot tettek, mint korábban már Schachtnak, Goerdelernek Po- potznak és július 20. többi reakciós összeesküvőjének: megegyezés a nyugati hatalmakkal, a háború továbbfolytatása Kelet ellen. Kétségbeesett lépésnek látszott, hiszen az ember csak végszükség esetén dugja fejét az oroszlán torkába, de meg kell hagyni, nagyon is logikus motívumokon nyugodott. A német monopóliumok és a vérben fürdő SS között már évek óta szoros kapcsolat és gazdasági összefonódás állt fenn. A koncentrációs táborok foglyainak millióit „adták kölcsön” előnyös bérért, maradéktalan kizsákmányolásra Kruppnak, Stinnesnek, Flicknek, Jurikersnek és az IG— Farbennek. 1933-ban alakult meg az „SS birodalmi vezetőjének baráti köre”, amelynek tagjai közé a vezető német konszernek tartoztak. Sok százmillió márkát ajándékoztak az SS terrorapparátusának. Egyedül az IG—Farben konszern 84 200 353 márkát ajánlott fel 11 esztendő-alatt! Nem meglepő tehát, hogy az urak most szerették volna jó kapcsolataikat a végsőkig kihasználni. Tudták, hogy a nyugati hatalmak csak a kormány hivatalos képviselőjével tárgyalnának. Nos, itt van Himmler. Mindig az ő emberük volt. Kilenc hónappal ezelőtt Himmler embereket kínoztatott és gyil- koltatott meg, akik a nyugati hatalmakkal való tárgyalás gyanújába kerültek. A Führer tudta nélkül akarja felvenni az érintkezést a Nyugat képviselőivel. Fütyül az SS-re, a Hitlerhez való hűségre. Tudja, hogy ő is a háborús bűnösök listáján szerepel. Abból indul ki, hogy talán megmentheti életét, ha sikerül megegyezésre jutnia a szövetségesekkel. Az első érintkezések és „békefáradozások” sikeresek voltak. Féltékenyen vigyázott arra, nehogy más náci nagyságok is kapcsolatba kerüljenek Nyugaton az ellenséggel. A hozzá hasonlókban mesterkedő. Gőring és Ribbentrop megbízottait, árulókként és ka- pitulánsokként, letartözíátta. Himmler súlyt helyezett arra, hogy ő legyen a béke egyedüli német atyja. • Himmler 1945. április 2-án a Berlin melletti Hohenlychenben hosszú megbeszélést folytatott a Svéd Vöröskereszt alelnökével. Folke Bernadotte gróffal. Az SS Reichsführere amerikai cigaretta és francia konyak mellett közölte ajánlatát: valamennyi, még életben lévő zsidó származású deportált és valamennyi dán és norvég hadifogoly szabadon bocsátása, de mindenekelőtt: a német csapatok nyugaton megadják magukat. „Továbbíthatná-e haladéktalanul javaslataimat Eisenhower tábornoknak?” tette fel a kérdést. A svéd gróf hajlandó volt országának kormányán keresztül Himmler javaslatait továbbítani. Később Himmler ragaszkodott hozzá, hogy személyesen, négy- szemközt beszélhessen Eisen- howerrel. Komoly gondot okozott neki, hogy kézfogással, vagy német üdvözlettel lépjen-e Eisenhower elé. Bernadotte kitért a kötelező válaszadás elől. Kari Wolff SS-tábomok és Himmler adjutánsa, az olasz partizánok legádázabb hóhéra volt, Kesselring vezértábornagy mellett. Ezt jól tudták Amerikában és Angliában is. Wolff „felsőbb parancsra” a svájci határokon át éjszaka, titokban Asconába ment. Ott székelt egy idő óta Allan Dulles, aki az amerikai titkosszolgálat legfontosabb emberei közé tartozott és mindenütt benne volt a keze a játékban, ahol becstelenségeket agyaltak ki. Tanácsadójával, Schulze-Gae- vernitz-cel, a Stinnes-fivérek sógorával együtt, fogadta Wolffot, a kapitulációra vonatkozóan megbeszéléseket folytasson vele. Az SS-tábornok a Stinnes-villában éjszakázhatott és megfelelő alkalmat kapott arra hogy, kifejtse a legújabb fasiszta álláspontot: az angol-amerikaiak a németekkel együtt vonuljanak a Vörös Hadsereg ellen. Dulles nem tehetett kötelező ígéretet. „Mielőtt tovább tárgyalnának, különösen politikai kérdésekről, a német csapatoknak Olaszországban kapitulálniuk kell”. Erre viszont Wolff nem kapott felhatalmazást, búcsút vett azzal az ígérettel, hogy rövidesen jelentkezik. Olaszországba való visszatérésekor, Chiassoban lévő főhadiszállását körülvették az olasz szabadságharcosok. Fel akarták akasztani honfitársaik hóhérát. Dulles azonban időben értesült a történtekről és ügynökeinek egy csoportját Chiassoba irányította, akik azután az utolsó pillanatban megmentették a szorongatott SS-banditákat. A Stinnes-villában, Asconában naphosszat folyt a tárgyalás. Részben Lemnitzer amerikai tábornok (röviddel ezelőttig a NATO fő- parancsnoka) és Alexander tábornagy jelenlétében, aki Churchill közvetlen megbízásából tárgyalt. Megegyezésre még nem került sor, mert a nyugati képviselők vonakodtak belemenni a legfontosabb német követelésbe, hogy a fasiszták akadálytalanul folytathassák tovább a harcot a Szovjetunió ellen. Egy indiszkréció révén Hitler értesült a titkos tárgyalásokról. Haladéktalanul Berlinbe rendelte Wolffot. Az SS-tábomok először nem akart utazni, mert féltette életét. Kaltenbrunner tanácsára végül mégiscsak kihallgatásra jelentkezett a Führernél. Előzőleg végrendeletet készített, eljuttatta Dulleshoz, hogy szükség esetén hajtsa végre. Dulles szerencse- kívánatokkal bocsátotta útnak. * Kiáltás harsan: „Vigyázz! A Führer!”. A jelenlévők megmerevednek. A „hősök bunkerében”, a birodalmi kancellária épülete alatti folyosókon lassan vánszorog az egykori hatalmasság. Arca halottsápadt, feldúlt, nyoma sincs rajta a „győzelem tudatának”, térdei szinte minden lépésnél meginognak. Csak botra támaszkodva tud járni. Privát termeibe vonul vissza. Parancsára kedvenc lemezeit játsszák. Látogatója van: dr. Ley, „birodalmi szervezési vezető”. Ez a megrögzött fasiszta nem tud belenyugodni a küszöbönálló vereségbe, utolsó, kétségbeesett mentési kísérletre akar vállalkozni, szabad csapatot alakítani a Nemzeti Szocialista Párt politikailag megbízható tisztviselőiből. Kér. kedve jelenti ki: „40 000 fanatikus harcosért kezeskedem, mein Führer”. A kiválasztottakból álló szabad csapat azonban sohasem alakul meg. Ley távozása után Hitler leállíttatja a lemezjátszót. Kaltenbrunner, a legfőbb Gestapo-főnök kíséretében Wolff SS-tábornok jelenik meg kihallgatásra. Be kell számolni asconai megbeszéléseiről. Eleinte dadogva beszél, azután kissé megnyugszik. Hitler nyugodt marad, nem kap dührohamot, figyel és hallgat. Kicsit gondolkozik, azután levonja a következtetést: az SS vezetőségének akciója nem jelent szembeszegülést a rendszerrel, vagy összeesküvést a párt ellen. Sőt, ellenkezőleg: a nemzeti szocializmusnak tovább kell élnie és folytatni a harcot a Szovjetunió ellen. Végeredményben, miután ők is „germán eredetűek”, az angol—amerikaiak nagyon is alkalmasak a kommunizmus elleni harcra. Hitler így dönt: „Nem akarok útjába állni az önök tárgyalásainak. Miattam folytassák tovább, de megmondhatom, hogy nem sokat remélek tőlük”. (Folytatjuk)
