Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-16 / 114. szám
r LEONÉID PER VOM A JSZKIJ: Ballada a költőről, aki fiatal maradt Voltam és is fiatal, Talpraugrottam hajnalban, Megfürödtem friss harmatban, Szállt a fecske, szállt a dal, Sápadt égen szállt a felhő; Jártam pázsitselymes parton, S tudtam, aznap majd ha eljő, Éppily boldog lesz az alkony. Mert hisz értem zöld a föld. Engem ösztökél, sugall! Minden bennem tündökölt. Voltam én is fiatal. Voltam én is fiatal. Komszomolklub-forgatagban Kedvesemre ráakadtam, Kék kendőcske, szőke haj, Mindörökre ottmaradt a Szívem, vágyam, bánatom, Most is hányódom miatta Evezőtlen csónakon. Hű tekintetében mennyi Kedvesség és diadal! Lángolni s szeretve lenni... Voltam én is fiatal. * Voltam én is fiatal. Nem tudom már — tán véletlen Volt, de egyszer úgy ébredtem. Hogy szívemben élt a dal; Ifjan, bátran, vakmerőén Szállott lelkem szárnyain És mellettem és előttem Énekelték társaim. A televízió és a népművelés A közelmúltban labdarugó- mérkőzést közvetített a televízió Londonból. A falusi művelődési otthonok százaiban tömegek gyülekeztek a készülékek előtt. Izgatottan várakoztak és figyelték a „Kapcsoljuk Londont” feliratot. Nem mindenütt volt ilyen néma a várakozás. Egy vidéki tanítónak, népművelőnek eszébe jutott: meg kellene próbálni ezt az alkalmat is felhasználni az emberek ismereteinek gyarapítására. így a művelődési otthonban a külföldi sportközvetítések előtt tíz-tizenöt perces ismeretterjesztő előadást tartott arról az országról, ahonnan a közvetítés történt. Bizonyára nemcsak egyetlen ilyen pedagógus van, mert ezt a tapasztalatot — sok más hasonlóval együtt — a Népművelési Intézet egy kis füzetben közzétette. Előzőleg felmérést végeztek tízegynéhány művelődési házban a televízió felhasználásának lehetőségeiről a népművelésben. így kapták a labdarúgást ismeret- terjesztéssel összekötő példát. De sok más érdekességet is. Nem kevés művelődési otthon akad, ahol a különböző szakkörök, foglalkozásaikat úgy szervezték meg, hogy egybeessenek a televízió hasonló témakörű adásaival. A képzőművész-szakkörök például beépítették programjukba a televízió képzőművészeti jellegű előadásait. Az irodalmi színpadok, színjátszó körök együtt nézik meg a televízió színházi közvetítéseit, együtt beszélik meg az irodalmi, dramaturgiai és színjátékbeli problémákat. Felsorolni is nehéz, hányféle formája lehetséges a televízió hasznosításának. Mindenekelőtt azt kellett tisztáznia a televíziónak, hogy a népművelés mely ágához kapcsolódik szervezetten. Kézenfekvő volt, hogy az iskolai oktatáshoz, de mindinkább az iskolán kívüli népműveléssel is szoros kontaktust tartson. (Énnek érdekében az elmúlt év nyarán Salgótarjánban tanácskoztak a népművelők és a televízió vezetői). kát mutathatnak be a gyermekeknek, amelyeket egész életükben sem láthattak volna talán. Még nagyobb jelentősége van a pedagógia módszertani problémáinak megoldásában, a vidéki pedagógusok pedagógiai szakképzésének növelése tekintetében. Ez azonban, ismételnünk kell, a televízió és népművelés kapcsolatának csupán egyik és nagyon körülhatárolt oldala. Jelentősebb és fontosabb az a segítség, amit az iskolán kívüli népművelésben tud nyújtani. Szinte alig van olyan adástípus, amelyik közvetve, vagy közvetlenül ne segítené ezt a munkát. Vegyük mindjárt a legkedveltebb televízióműsort, a híradót. Rendkívüli jelentősége van annak, hogy emberek, akik olvasva talán igazán oda sem figyelnének bizonyos kül-, vagy belpolitikai eseményekre, most a látvány erejével a legszorosabb kapcsolatot tartják fenn a világ és az ország változásaival. Érdekes megfigyelés egyébként — Angliában végeztek ilyen irányú kutatást —, hogy a gyerekek és az egyszerűbb nézők a televízió híradójának hatására olyan eseményeket is valóságosnak fogadnak el, amelyeket, ha moziban látnak, csak játéknak, művészetnek és semmiképpen sem valóságként könyvelnék el. Ezért van ilyen nagy jelentősége a politikusok szereplésének is a képernyőn. (Közismert, hogy — egy amerikai közvéleménykutató intézet tanúsága szerint —, Kennedy győzelme Nixon felett, annak is volt köszönhető, hogy a televízióban rokonszenvesebb benyomást keltett a nézőkben). Míg a híradó ilyen agitatív jellege kézenfekvő, egyes más műsoroké látszólag nem annyira. A salgótarjáni tanácskozás azonban jól bizonyította: valóban alig akad olyan műsortípus, amely megfelelő ötletességgel ne lenne felhasználható a népművelők számára. A színházi közvetítéseket már említettük. Ám, a műélvezeten túl ezek sem egyedül csak a színjátszókor tagjai számára hasznosíthatók. Sok helyen eredményesen kísérleteznek — akár van a televízióban színházi jegyzet, akár nincs —, helyi előadóval, aki az előadás előtt vagy után még irodalmi ismereteket közöl, majd vitát rendeznek a látottakról. Hasonlóképpen lehet hasznosítani a filmeket is. Ugyancsak kimeríthetetlen népművelési lehetőséget rejt a különböző kérdezz-felelek műsorok, ki mit tud-ok közvetítése. Itt is találkozhattunk már olyan megoldásokkal, hogy helyi népművelő, ismerve a jelenlévő tv-nézők felkészültségét, tovább folytatta, vagy kiegészítette azt a játékot, amit a képernyőn láttak. A legkívánatosabb természetesen a különböző, televízióban elhangzó, népművelési jellegű előadások, filmbemutatók hasznosítása. A legjobb művelődési házakban azonban itt sem elégednek meg azzal, hogy a hallgatók, nézők a készülék előtt ülve, pusztán befogadják a látottakat. Módot találnak arra, hogy valamilyen formában a jelenlévőket is aktivizálják, ami azért lényeges, mert így hatékonyabb a népművelés. Ez a problémakör egyben rávilágít a televízió és népművelés kapcsolatának legfontosabb és mindig aktuális kérdésére. A televízió országos jellegű műsorokat sugároz. Akkor és ott lehet kibővíteni, alkalmazni ezeket a műsorokat, ahol olyan előadók, népművelők élnek, dolgoznak, akik kitűnően ismerik a helyi körülményeket, sajátosságokat. Ez ugyanis a kulcskérdés. Ha nem tud adni valami olyan pluszt, amit a tv nem, s csak az ott jelenlévő nyújthat, akkor nincs értelme kibővíteni a látottakat. Akkor jobb megmaradni a képernyőn látható műsor befogadá- sánáL Már ez is olymérvű forradalma kulturális életünknek, amelynek * következményeit ma még csak alig, vagy kis részben tudjuk érzékelni és hasznosítani. Dersi Tamás Énekeltek, s ez volt minden; Ózon, étel és ital, Jártunk józan bűvöletben, Voltam én is fiatal. HADÓ GYÖRGY fordítása Az iskolai népművelés támogatására immár több mint egy esztendeje rendszeresen működik az iskolatelevízió. Hatása és jövője szinte felmérhetetlen. Különösen a vidéki pedagógusok emlegetik nagy dicsérettel az általános iskolásoknak szóló adásokat. Mérhetetlenül nagy segítséget jelent számukra, hogy olyan dolgolen, vaskos nótát. A szöveget Gadó találta ki, a dallamot Vitek kereste hozzá. Aztán elérkezett az a nap is amikor ott komédiáztak az üzemi színpadon. A kultúrotthon igazgatója kérte fel őket. Amikor fellebbent a függöny és a széksorokból megpillantották a két figurát, akik kissé félszegen várakoztak a jelenet kezdésére, máris kitört a taps. A főhajtás is olyan gyámoltalan volt, hogy majd megszakadtak a nevetéstől. Különben egy rövidke jelenetben kifigurázták a művezetőt, a raktárnokot, sőt magát az igazgatót is. Az igazgató nem sértődött meg, az előadás végén odahívta őket az asztalához, ahol néhány meghívott vendég is ült: a főigazgatóságtól és a minisztériumtól. Elérkezett a pillanat amikor Gadó és Vitek úgy érezte hogy csodálatos képességük van, amivel az embereket meg tudják nevettetni. Ez a hír úgy rájuk tapadt, hogy nem tudtak többé szabadulni tőle. Egyszer Gadó szólásra jelentkezett komoly arccal a gyári termelési értekezleten, de már amikor nyújtotta a kezét, a teremben elkezdődött a kuncogás. Az alacsony férfi ekkor méregbe gurult, „Komolyan beszélek” — kiáltotta, s ettől még nagyobb lett a derültség. Aztán valaki azt mondta nekik, hogy ők ketten akár a színpadon, vagy a filmen is megállnák a helyüket. Először csak legyintettek, de csak beléjük fészkelődön a gondolat. Igaz is. Mi lenne, ha megpróbálkoznának a filmgyárban? Hiszen ezzel a csodálatos képességgel nagy sikert érhetnének el... Ott álltak tehát a folyosón a statisztafelvételre várakozva. A tisztviselő megkérdezte a nevüket, közben észrevették, hogy a sarokban egy fényképezőgép áll, mögötte egy barnaköpenyes férfi várakozik rájuk. Egyszerre akartak a gép elé állni, de a fényképész intett: — Külön-külön, kérem! Gadó odaszólt: — Mi együtt lépünk fel. Egyébként Gadó és Vitek vagyunk. A név semmi hatást nem tett a fiatalemberre. — Tessék a gép elé állni. Vitek közelebb lépett. — Mi most bemutatnánk valami számot. A rendező, vagy akit annak hittek, kérdően nézett a fényképészre. Az beleegyezően bólintott. A két barát villámgyorsan munkába kezdett, megismételték azt a néma jelenetet, amit az előbb a díszletváros járdáján próbáltak. Amikor már két perce kerge t őzt ek-botladoztak, egyszerre csak megállította őket a fiatalember: — Ez a maguk nagy száma? — Van más is — szólt Gadó reménykedve. — Elég. Nekünk még sok dolgunk van. Álljon a függöny elé. Gadó Vitekre nézett, majd oda- sétált. Komoran, egykedvűen nézett a lencsébe. — Mosolyogjon1 — biztatta öt a fényképész. Gadó tehetetlenségében elvigyo- rodott. — Kétezerháromszázhetes — szólt a tisztviselő. Vitek nézte a barátját és nem mozdult. — Maga jön — szólt türelmetlenül a fiatalember. — Én leszek a kétezerhárom- száznyolcas? — kérdezte a lan- galéta statiszta jelölt. — Igen — mondta a tisztviselő az irataiból felpillantva. Vitek vállatvonl. — Akkor nem megyek. Csodálkozva bámultak rá. de ő karonfogta a barátját. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett. mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó pedig felvette a sötétszürke Eden-ka- lapját és homlokán ugrándozUitta. — Az én nevemet is kihúzhatják. Aztán kinn a filmgyár udvarán még egyszer találkoztak a villanyszerelővel. Megálltak mellette. Vitek azt mondta: — Vigyázzon öregem, mert ebbe a vasoszlopba könnyen kóboráram kerülhet. A szerelő feltolta a sapkáját a homlokára. — Maguk talán szaktársak? A két ember bólintott, aztán elindult kifelé. „Társszerzőm“ Petőfi... Döntöttem. Átdolgozom Petőfi: „János vitéz” című költeményét, mert úgy érzem, indokolatlan, sőt helytelen, hogy mindent megújító és átalakító századunkban Kukorica Jánost egy gazdag gazda ké- nyére-kedvére kiszolgáltatott szegénylegényként ismerje meg felnövő ifjúságunk. Elgondolásom szerint Jancsi egy kitűnően megszervezett termelő- szövetkezet juhászbrigádjának vezetője lesz, akinek egyetlen hibája az, hogy szerelmes. Ez a szerelem viszont a munkafegyelem meglazulósához vezet Jancsinál. A tsz elnöke ugyanis többal- i kálómmal, nem egyszer a leg- I hevesebb munkaidőben is tilinkó- I záson éri, ahelyett, hogy a gondjára bízott nyájat terelgetné. Ezért a lazaságért az elnök többször megbírálja, amire kiderül, Jancsi nemcsak szerelmes, hanem a kritikát sem bírja, és javuló szándékának kinyilatkoztatása I helyett kilép a tsz-ből és, mint I maszek vándorlegény, elindul világgá. De előbb még elbúcsúzik szerelmétől, Juliskától, a tsz-ben működő gépesített mosoda és vegytisztító üzem dolgozójától. Juliska a búcsúzásnál megígéri Jancsinak, hogy megvárja őt, még ha évekig is kellene várnia rá. Juliska alakjában tehát korunk nemes leánytípusát szeretném megmintázni. Ez lenne az első fejezet vázlata. Bízom abban, hogy ilyen módon az egész művet közel tudom hozni napjainkhoz. Tervem, hogy nem állok meg és továbbfejlesztem áldásos átdolgozó tevékenységem, és ugyanígy átírom majd a Toldit, a Zalán futását és talán Buda halálát is. Bevallom, az átdolgozás ötlete nem tőlem származik, hanem az úgynevezett „könnyűzene” művelőitől. Pontosabban: a sláger- szerzőktől kölcsönöztem azt. Észrevettem ugyanis, hogy mostanában mind gyakrabban jelentkeznek a rádióban és a különböző tánczenekarok előadásában a 25— 30 év előtti népszerű slágerek és új feldolgozásban válnak dalolni vágyó tömegeink közkincsévé. Az új feldolgozás által a mű olyan átalakuláson megy át, melyet röviden így jellemezhetünk: „A dallam ugyanaz, csak egészen más!”. Vagyis: ahol az eredetiben például egy „negyed” hang búsongott, az átdolgozásban ugyanaz a hang most „nyolca- dokra”, vagy „tizenhatodokra” bontva kurjongat és ami az eredetiben — teszem — hegedűre íratott, azt az új felfogásban gitár pengeti, vagy harsona harsogja és valószínűleg ettől lesz az eredeti mű még eredetibb. Szakértők szerint ezek a változások az eredeti szerzőtől függetlenül, az átdolgozó ihletéből fakadnak és így igen tiszteletre méltó nagylelkűség az, amellyel az új feldolgozó szerény társszerzőül fogadja „művéhez” annak tényleges alkotóját. Sajnos, nem vagyok zeneértő és így nem vállaikozhatom arra, hogy új feldolgozásban adjam a Liszt: „Szerelmi álmok” című művéből készült twist-átiratot, vagy a Grál-legendából kikerekített madisont, esetleg egy Mozart- csa-csa-csát, tehát meg kell elégednem a jelzett irodalmi felújításokkal. Arra mindenesetre vigyázok majd, hogy csak a jogdíj-kötele- zettség határán túljutott szerzők műveihez nyúljak, mert ha hajlandó is vagyok megosztani az erkölcsi sikert Petőfivel, Aranynyal, Vörösmartyval, ennél tovább nem mehetek. Elvégre örüljenek, hogy műveiket — a feledés homályából — kiásva, népszerűsítem. Szinetár György
