Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-16 / 114. szám

6

Modern művészet vagy esztétikai blöff?

Egyik előkelő folyóiratunkban ketten is megdorgálták kiváló zenetudósunkat, amiért szóvá merte tenni néhány Bach- mű megdzsesszesítését. Nem sokkal később a pesti rádióban egy nagybőgőművészről hallhattunk előadást, aki a modern dzsessznek utolérhetetlen virtuóza, improvizálókészsége pedig kifogyhatatlan. A bemutatott zenei illusztráció viszont a legkisebb mértékben sem példázta ezt.

Valaki egy verset tesz elém, s azt mondja, nem érti, magyarázzam meg. De szeme villámlásából azt olvasom ki: na, te híres, most lássuk, hogy mit tudsz, hisz a verset ismert költő írta, akinek minden sorát a hivatalos babér hitelesíti, A verset én sem értem.

S panaszkodnak a modern tárlatok látogatói, de azok is, akik a modern zenével szeretnének megismerkedni; Az esztétika, pontosabban egyes esztéták készek a felelettel: hja kérem, ezt nem lehet csak úgy appercipiálni! Vagy azt mondják, hogy ezt úgy kell érteni, hogy.;; mert a vers, a zene, a festmény azt akarja mondani. .; Vagy mint az említett nagybőgő- művésszel kapcsolatban hallottuk a dicséretet: nagybőgője majdnem úgy szól, mint egy gitár. Lehet. Ám a nagybőgőnek nem az a rendeltetése, hogy „majdnem” úgy szóljon, mint egy gitár, csak szóljon úgy, ahogy egy nagybőgő, ez éppen elég teljesítmény tőle is, mesterétől is. A baj éppen itt van, ezzel a majdnemmel, s a magyarázatok tömegével, hisz jól tudjuk, nincs az a rossz bizonyítvány, amit ne lehetne ékesszólóan megmagyarázni. Ámde a művészet a művel s nem a magyarázattal kezdődök:: ha a műalkotás nem tud szólni egyformán mindenkihez, akiben értelem és jó szándék van, akkor mégis csak a művet kell elmarasztalni. A modernség nevében viszont egyre több olyan alkotás kap menlevelet, amit

csak egyfajta sznobizmus fogad el, s — az sem őszintén.

Semmi kétség, olyan korban élünk, amikor sok régi érték — a művészetben is! — jelentéktelenné válik, s ha az iskolai tananyagban szerepel is, ez még nem jelenti azt, hogy valóban ható erő, élmény. Ebből persze nem következik, hogy minden, amit a régiek csináltak, egy fa- dorombot sem ér. De kétségtelen, hogy az idő, a megváltozott szemlélet sok mindent kirostált, amit valaha múlhatatlan értéknek hittek. Klopstock Messiását, vagy — bármely fájdalmas is leírni —, Vörösmarty eposzait ma már senki nem fogja reszkető izgalommal olvasni: a megváltozott ízlést nem elégíti ki. Sok régi érték viszont új fényben ragyog: Homérosz, Dante,

Shakespeare, Petőfi, Arany, s még mennyi más, a magyar könyvpiac állandó és biztos sikere.

Az ízlésváltozás kétségtelen tény, de minden műalkotásnak vannak lemérhető, objektív kritériumai. Még a kortársi tévedések is nagyon múlékonyak: nincs a történetben olyan értékes alkotás, ami mindenkinek elkerülte volna a figyelmét; De arra is nem egy példa akad, hogy az értéktelent, a senkinek sem kellőt hiába magyarázták, hiába gyártottak hozzá bármilyen ékesszóló elméletet, eltemette az idő.

Napjainkban sok; jel mutat arra, hogy a művészet sok bevált hagyománnyal szakít, új kifejezési formákat keres a változó világ új mondanivalóihoz. így van jól, ez a művészet dolga. Csak az a félő, hogy az elmélet elébe szalad, s megpróbálja a vásári kacatot is olyan esztétikai kategóriák közé szorítani, amikhez pedig semmi köze.

Persze, nem kell túlzásba esnünk, az újat mindig bizonyos ellenérzés kíséri, s valóban kisebb szellemi erőfeszítés meghallgatni egy jól ismert Mozart- szimfóniát, mint egy Bartók- művet, s egy Supervielle típusú

költő is nehezebben talál utat az olvasókhoz, mint a Befordultam a konyhára. Ami a Petőfi- versnél spontán reakciót vált ki, egy bonyolultabb költemény- nél nehezebben, rejtettebb utakon jut el a versélmény öröméig, a kérdés azonban az, hogy egy vers meddig bírja el az áttételeket, mi az, ami még egyáltalán az érthetőség határán innen van? Az azonnali közérthetőség nem mérce, de a tökéletes érthetetlenség sem jelentheti azt, hogy magasrendű alkotással állunk szemben.

Végeredményben nem is szerencsés dolog az értéket attól tenni függővé, hogy azonnal, prima vista hat-e, vagy sem. De műítészetünkben kezdenek aggasztó jelek mutatkozni, mert gyanús törekvés és feltétlenül a blöffel egyértelmű, ha az érthetetlenség arányában növeljük az értéket, a legmesszebbmenőkig elmarasztalva minden halandót, aki nem hallgatja meg Schönberget, vagy nem olvassa eä Andre Breton verseit.

Ne legyünk maradiak, de hát hogyan is állunk végtére mindazzal, amit modernségnek nevezünk, s aminek manapság annyi apostola van?

Az elmúlt fél évszázadban egymást váltották a művészeti irányzatok: mindegyik új kort hirdetett, s nem egy közülük a múltat mindenestől el akarta temetni, s a legtöbbről már alig esik szó. Nem a hévvel volt baj, hanem a termékkel, amelyről, ha lekopott az újdonság varázsa, legtöbbször senkinek sem kellett. A jó pedig a harcias irányzatokat is kibírta, elég Brecht, Majakovszkij, Ady, Bartók, Picasso nevét említeni. Csak épp a sorrend nem közömbös. Lássuk előbb magát a művet, ha az önmagában, hatásával, nem tudja igazolni létét, akkor bármilyen címkét ragasszanak is rá, nem sokat én Ma pedig, amikor nemcsak az olvasók száma nőtt meg, hanem az olvasva tanulóké is, különösen fontos, hogy a mű dicsérje mesterét, ne pedig a magyarázBELLA ISTVÁN:

Szebbnek

szültél

Szíveddel született szívem, ezért ismerős idegen

ugyanaz, ugyanaz a vér vert arcodért, vert arcomért,

ugyanaz, ugyanaz a tej delelt melleden, mellemen

s az a kéz, ugyanaz a jobb, etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt, mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett szivem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem — jaj, istenem, jaj, istenem

madár, csak madár szólhat így mikor hullatja tolláit.

S ahogy lépteid hallani bennem lépdelt így valaki.

De rád néz, s fölujjong kezem: Te vagy kezem, te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám: arcod hazám, szemed hazám

és minden szerv, külön, külön beszél, beszél: öröm, üröm

fagy, kín, elkezd kiáltani Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar, gyöngyzörej, jéghang, csodajaj.

hajnal, bánata, születés, gyöngyvirág-verítékezés.

Tenned kéne már valamit el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira csupáncsak dobbanásnyira.

Csak te halld, csak te értheted éltem és csak most éledek.

TAVASZI NAPFÉNYBEN

tPniz György nttjza)

gató, okoskodó kritika.

Csányi László

Hát szólj rám ne mondja ki szám: Szebbnek szültél, mint az anyám.

Katkó István:

Gadó és Vitek

F

elvételre jöttünk! — mondták a film gyári portásnak.

Vitek biztosra ment. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett. mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó homlokán pedig ugrándozott a sötétszürke Eden-kalap, amit erre az alkalomra vett föl. A portás meg sem lepődött, megszokta már a csodabogarakat.

— Statisztajelentkezés B-é prü- let, földszint három.

Vitek dühös volt a portásra. Sajnálta tőle a mosolyt is? Gadó azonban reménykedett.

— Gadó és Vitek — mutatkozott be.

A langaléta Vitek nem hagyta cserben társát. Hanyag mozdulattal rákönyökölt Gadó kalapjára és úgy álltak egy pillanatig mereven. mintha képeslapból vágták volna ki őket.

Ez sem használt.

— Mondtam, B-épület, földszint három — ismételte meg a portás.

Mentek keresztül az udvaron és keresték a B-épületet.

— Egy különös térre érkeztek, a házak homlokzatán barokk ciráda, erkélyek az emeleten, az üzletek bejárata fölött régies cégtáblák.

— Próbáljunk — mondta Gadó. Szembe mentek egymással a díszlettér-járdán. Mint két szórakozott járókelő egymásba botlottak.

Létrával egy villanyszerelő jött, a kapcsolótáblát nézegette, ahová a kábeleket bekötik.

— Maguk mit csinálnak itt?

— A B-épületet keressük.

A villanyszerelő mosolygott.

— Arra...

Vágtattak végig a díszletjárdán.

Vagy harmincon álltak a folyosón. Egy lisztarcú, vékony férfi rájuk szólt:

— Érkezési sorrendben, tisztelt kollegák.

Álltak.

— Mi ketten együtt fogunk szerepelni — mondta Gadó közlékenyen a fehérarcúnak.

Az csak vállat vont.

— Attól függ. a rendező hová állítja a kollégákat.

— Mi ketten mindenkit halálra tudunk röhögtetni.

A statiszta végigmérte őket.

— Azt hiszik, hogy szavas szerepet kapnak?

— Mi némán is feltűnünk majd — szólt most Gadó és mozgatta a homlokán a kalapot.

Ebben a pillanatban fekete pu- lóveres fiatalember haladt el a várakozók mellett. A lisztarcú köszönt.

— Jónapot Rábai kartárs.

Gadó és Vitek úgy néztek rá.

mint a bennfentesre.

— Ez a felvételvezető volt.

Ok azt sem. tudták, mi a fel- vételvezetö. A múlt héten kapták a válaszlevelet a filmgyárból: „Jelentkezésük alapján közöljük, hogy próbafelvétel március 10-én lesz.” Gadó és Vitek a szerelő- műhelyben mindenkinek megmutatták a levelet, a szaktársak pedig sorban gratuláltak nekik.

ök voltak a kettes motarszerel- de jópofái.

Érdekes, ha külön-kUlön voltak egyiküknek sem jutott eszébe a bolondozás. De együtt...

A mindennapi műsor az öltözőben kezdődött. Ki tudná felsorolni. mennyi gyerekes ötlet jutott az eszükbe. Egyszer, mintha véletlen történt volna, kicserélték egymás munkanadrágját. Viteknek a térdéig ért, Gadón pedig csüngött társa nadrágja. Máskor labdát hoztak és faarccal fejeltek az öltözőben. Aztán Vitek bezárta a szekrénybe Gadót, aki úgy állt bosszút, hogy másnap egy marék hintőport tett barátja cipőjébe.

Aki csak elhaladt a két barát munkapadja mellett, mind tett valami tréfás megjegyzést. Elvárták a vidám visszavágás^, vagy a komikus fintort, amelyen jót lehetett nevetni. Amikor Szántó születésnapja volt, ők ketten köszöntötték vasforgács-csokorral, melyet szépen selyempapírba burkoltak. És énekeltek egy szem te-