Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
1965. április 11. TOLNA MEGYEI NfiPűJSAG 5 A kitagadok és a lázadó Egy felsőnánai parasztlegényt kitagadtak a szülei. Lábát sem teheti be a szülői házba. Két évvel ezelőtt a falu még arra számított, hogy az apa, az anya, a nagyapa, majd meg- békül, mire megjön az unoka. Nem ez történt. Az öregek látni sem akarják a fiatalokat. Az unokát sem. A csöppség még nem tudja, hogy apai ágon, bár élnek, mégsincsenek nagyszülei. Valamikor gyakran fordult elő, hogy ha a legény szegény lányt vett feleségül, a legényt a szülők kitagadták. Ma már viszont ez a felsőnánai eset a maga nemében szinte egyedülálló. Olyan kivétel, amely valóban csak a szabályt erősíti. A kitagadott fiatalembert Hauszmann Jánosnak hívják, a Hőgyészi Állami Gazdaságban dolgozik és boldog. Azt a lányt vette feleségül, akit szeret. De boldogok-e vajon a szülők? Jártam náluk. Ahová Hauszmann János két év óta nem nyitott ajtót, a ház olyan, hogy ott minden a helyén van. Kincs rend uralja az udvart, a gazdasági épületeket és szembetűnően nagy a tisztaság. Rengeteg a tűzifa, hátul a kert végében méhes, az istállóban ló és hasas üsző, szóval körülnéz az ember, aztán nyomban megállapítja: van itt minden. A hátsó udvarban egy öregember szöszmötöl: vörös képű, kérges kezű, pislogó szemű, igen jámbor külsejű öregember. Elmondja magáról, hogy ő Hauszmann János nagyapja. Veje munkában van, lánya pedig elment kocsival Varsádra és elhozza az írnokát. !— Melyiket? — Hát melyiket? A lányunkét. — Nem a Hanzi gyerekét? — Az nem a mi unokánk. — Ezt a világ legtermészetesebb hangján mondja az öreg, tartózkodás, restellkedés nélkül. — A Hanzi viszont a maga unokája. Nem sajnálja? — Nem. Nekünk ő nem kell. — Azért, mert fellázadt? A vénember nem érti miről van szó. Konok, szigorú, pislog. — Kapott volna más lányt, hozzá valót. Volt itt egy varsád! lány... — De ha ő a vansádi lányt nem szerette. Maga amikor megnősült, azt a lányt vette feleségül, akit a szülei akartak? — Természetes. — Boldog volt? — Én nem értem rá. Sok volt mindig a dolog... Pedig mennyi pénzt költöttünk erre a Hanzára. Amikor még kicsi volt, zenére taníttattuk. Sokba került. Megvettük neki a dobot, a pisztont, mit gondol, hétezer forint az sok pénz ám. — A dobfelszerelést elvitte? — A fenét! Azok itt vannak. Motort is vettünk neki, na, azt elvitte. Látszik az öregen, a motort rettenetesen sajnálja. — Nagy ez a ház. Itt ellakhatna. elférne a maga unokája családostól. — Ide nem kellenek. — Miért, ismeri maga azt a lányt, akit a Hanzi feleségül vett? — Minket nem érdekel. — Miért? — Minket nem érdekel. — Ki ellenezte legjobban? — Én meg az anyja. Cigarettával kínálom. Megköszöni, rágyújt, de azért megjegyzi: dohány neki is van. — Maguk jómódú emberek. Itt minden van. A Hanzi gyermekének vettek már valami ajándékot? — Nem kap semmit! A hang rideg és elutasító. — Hogy hívják a dédunokát? Nincs válasz. — Hogy hívják magát, papa? — Weiszling György. December 15-én leszek 68 éves. — Maga sem adott az unokájának pénzt, úgy, hogy itthon ne tudlak? Szerette. Nem adott neki, hogy vegyen az újszülöttnek ajándékot? — A pénz az kell nekünk. Én összegyűjtöm és be a takarékba. — A dédunokát még nem látták? Nevet. Elégedett. — Hordtuk haza tavaly az illetményföldről a kukoricát. Hatszázöles telket kapott a dombori hétvégi telepen a szekszárdi műszergyár. Az építkezést még az idén meg akarják kezdeni a gyár fiataljai, sőt, az építőanyag „beszerzéséhez” már hozzá is láttak. A gyári KISZ-szervezet kapott egy lebontásra váró házat a Wossinszky utcában. Ott mentünk el, ahol laknak. Kitették a gyereket a ház elé, a gangra. Azért, hogy lássuk. A lányommal, Hanzi anyjával ültünk a kocsin, de nem néztünk oda. Boldog a vénember. Az ő eszükön nem jártak túl a fiatalok. Elfordították a fejüket. Nem néztek oda. Miről beszéljek ón még most vele? Mit mondjak neki? Kár minden szóért. Dicsérni kezdem a rendet, a tisztaságot. Fölvillanyo- zódik, megmutatja az üszőt — Szép? — kérdi. — Szép. Mivel almoznak? — KaparékkaL A lucernaföldön szedtük ossze. Akartunk szalmát. Kaptunk volna, de pénzért. Nézze meg a lakást is Megnéztem. Két nagy szoba, szépen bebútorozva, egy konyha és egy nyári konyha. Sok a hely. A konyha közepén megállunk. — Maga hol alszik? — Itt, a konyhában. — Ebben a keskeny ágyban? — Jó ez. — A lánya és a veje? — Bent. — Ki alszik az utcai szobában? — Ott? Senki. — Kát a Hanzi hol aludt? — Itt velem. — Még legénykoráiban is? — Nahát, ez természetes. — Ruháit elvitte? — Nem kapta meg. — Semmit? — Semmit! Ami rajta volt. A motort elvitte. Sokba került a Hanzi nagyon. A vénember elhallgat. Én se szólok. Szemem megakad az asztal fölé akasztott falvédőn. Ez van ráírva: „Dicsőség Istennek, békesség a földön, minden jóakaratú embernek". El, el innét ebből a házból. Szekulity Péter kikerülő anyagot használhatják fel Domboriban. A fiatalok már el is kezdték a bontást. A tervek szerint a telken egy központi „vizesblokkot” építenek. itt kapnak helyet a közös használatú helyiségek, ezt veszi majd az abból' körül a tíz hétvégi ház. Üdülőtelepet építenek a műszergyári fiatalok Új iskola épül Szekszárdon halad az új szekszárdi köz’p'-,kola építése az újvárosban. A ülőmunkát már elvégezték és jelenleg az alap b tonozását végzik a szakemberek. Fel«: Bakó Jenő A székely hagyományok rr rr • őrzője — Szőni anyámtól tanultam, még leánykoromban. Közben évek múlottak el, s valahogy eszembe se jutott a szövés. Úgy éreztem, a modem divat mellett már nem lesz szükség a népművészetre. Néhány év óta többször rendeztek a bonyhádi járásban: Bonyhádion, Lengyelben, Majoson népművészeti kiállítást. Lehet, hogy ez érlelte meg bennem az elhatározást, hogy én is tegyek valamit a székely népművészet ápolásáért. így kerültem Cikóra Keresztes nénihez. Megkértem, segítsen elhatározásom megvalósításában — meséli Cuzarán Cáspárné. A beszélgetés közben is villámgyorsan jár a keze. s előtte a „porondon” alakulnak a színes minták. Guzorán Gáspárné módszeresen kezdte a tanulást. Két héten keresztül mindennap átjárt Cikóra, a 67 esztendős Keresztes nénihez. Cikói kirándulásai alatt szorgalmasan tanult, s a gyakorlati tanulás mellett, a régi motívumok után kutatott. Néhány év óta már nem az öregektől reá maradt szőttesekkel szerepel a kiállításokon, hanem saját szövéseivel. A szekszárdi múzeumban megrendezett népművészeti kiállításon már oklevelet kapott szép munkájáért. Lakását székely szőttes függönyök, térítők, párnák díszítik. Nehezen válik meg egy-egy szép darabtól, de amikor már nem tudja állni az ostromot, megválik egy-egy térítőtől, párnától, de azt sürgősen pótolja. Legutóbbi próbálkozására igen büszke: Színes gyapjúfonalból, a székely motívumok felhasználásával, pulóverekét szőtt fiának, férjének. A székelyszövés hagyományainak egyik őrzője Bonyhádon Guzorán Gáspárné. A fiatalokat is szívesen tanítja. Sok és igen válogatottan szép mintagyűjteménye van. Elvállalta a Nőtanács szövőszakkörének vezetését, s 12 fiatalt tanított meg a szövésre. A közeljövőben a szomszédos Hidason vezeti a szövőszakkört. Nemrég egy szép megbízatást kapott, s megoldásában férje is segíti. Esténként román nyelven írt szövőminta-könyv magyar nyelvű fordításán dolgozik a Guzorán-házasvár, így is, ezzel is a székely hagyományok ápolását, őrzését segítik. P. M. Egy boldog pillanat... Kellemes sétára hívó az idő. Munkájukból hazatérő emberek. ráérő felnőttek, sétáló fiatalok kerülgetik egymást Szek- szárd központjában. Magam is elmerülten nézem a sétálókat, s gondolataimból jókora üvöltésnek beillő kiáltás zökkeni ki. Egy cigányember áll mellettem fehér borítékot lobogtatva kezében. Az utca túlsód oldalán öt-hat cigányfiatal bomlasztja az utca csendjét. A hangos kiáltásra ők is felfigyelnek. Szinte körülnézés nélkül robognak át az úttesten, s közülük az egyik olyan 10 év körüli fekete szemű gyerek kikapja a kiabáló ember kezéből a borítékot. Felnyitja, s szótagolva süabizálja: „Kedves édesapám ...” A fiú tovább olvas. De az apa nem figyeli, mit mond a fia. Megbabonázva nézi mozgó száját, ragyogó fekete szemét. A boldogság látszik a kis csoport arcán, majd az apa felém fordulva bátortalan büszkeséggel annyit mondott: — Milyen jó is. ha van az embernek egy akkora fia, aki már levelet is tud olvasni. A nagyobbik fiam írta, a kisebbik fiam elolvassa. Én nem tanultam meg írni-olvasni, — sóhajtotta. Hangja szíven ütött. Meg- hatottan sétáltam tovább, arra gondoltam: ellestem egy ember boldog pillanatát. HANOL JÓZSEFNÉ *
