Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-07 / 82. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 1965. április 7. GAZDASÁGI ALAPFOGALMAK: A vállalati nyereség felhasználása A vállalatok a forgalmi adón és a nyéreségbefizetésen keresztül adját át az államnak a tiszta jövedelemnek azt a részét, amit az állam az egész társadalom érdekében használ fel. A fennmaradó résszel viszont már maga a vállalat rendelkezik. Az a cél, hogy azok részesedjenek a nyereségből, akik részt vettek megtermelésében, s egyszersmind az egész közösség érdekében a felosztás is ösztönözzön a nyereség további növelésére. Az anyagi ösztönzés alapvető formája természetesen a bérezés, ez teszi érdekeltté a dolgozókat a vállalat eredményes gazdálkodásában. A kollektív anyagi ösztönzés különböző formái, amelyek a vállalati nyereség felhasználásán alapulnak azt az egységet hangsúlyozzák, amely a vállalati kollektíva, és az egész népgazdaság érdekei között fennáll. Ez a gyakorlatban abban fejeződik ki. hogy azoknál a vállalatoknál, vagy állami mezőgazdasági üzemeknél, amelyek a saját jó munkájuk révén, a kötelezően előírtnál több nyereséget érnek el, a többlet egv részét közvetlenül kifizetik a dolgozóknak. A nyereség kötelezően előírt színvonala általában megegyezik az előző évben ténylegesen elért nyereség színvonalával s ez arra ösztönzi a termelő kollektívákat, hogy évről évre javítsák a vállalat, az üzem gazdálkodását. Az egyes dolgozóknak fizetendő nyereség- részesedés kiszámításakor mindenekelőtt az évi átlagkeresetet és a vállalatnál eltöltött időt veszik alapul, hiszen leginkább e két tényező mutatja, hogy ki-ki mennyi és milyen munkával vett részt a többletnyereség létrehozásában. A többletnyereség egy másik — ugyancsak jelentős — részéből igazgatói alapot képeznek. Ez az összeg is a vállalat dolgozóit illeti, de ehhez leginkább közvetett módon jutnak hozzá. Ebből fedezik az üzemi szociális létesítmények — pl. bölcsődék stb. — felállítását, fejlesztését, ez szolgálja a vállalat kulturális és sportlehetőségeinek fejlesztését, jutalmazások segélyek, stb. kifizetését. A vállalat minden dolgozójának érdeke tehát, hogy a nyereség növelésével nőjön az igazgató alap is, amelynek felhasználásáról együttesen dönt az igazgató, és az üzemi tanács. A vállalatfejlesztési alap a vállalat termelő tevékenységének javítását, eredményesebbé tételét szolgálja, mégpedig nem központi állami eszközökből, hanem a terven felüli nyereség bizonyos százalékából. Ez az alap közvetve, a vállalati nyereség növelésének eszközeként áll az anyagi érdekeltség szolgálatában. Az itt felhasznált összegek az állami erőből történő beruházásokhoz, felújításhoz képest nem nagyok, de gyorsan mozgósíthatók és befektethetők, s így jelentősen hozzájárulhatnak a következő évek .nyereségének gyarapításához. Azokat a feltételeket, amelyektől a kollektív anyagi ösztönzés különböző formáinak kifizetése függ, nem lehet egyszer s mindenkorra megszabni. Ezek változnak, hogy mindig a legfontosabb feladatok megoldását segítsék és így előrevigyék a fejlődést. ___________________ (B. Gy.) Kivál ó dolgozó jelvény járásbírónak Az igazságügyi dolgozók közül is többen kaptak kitüntetést hazánk felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából. A kitüntetéseket dr. Nezvál Ferenc igazságügyminiszter adta át Budapesten. Megyénkből Az igazságügy kiváló dolgozója kitüntető jelvényt kapta dr. Sziget Ferenc, a szekszárdi járásbíróság elnöke, az igazságügy terén végzett áldozatos jó munkájáért. 26. — Terézia hosszú útra készül — felelte ismét a barna lány —, küldöttséggel Magyarországra utazik a május elsejei ünnepségre, hogy átadja tapasztalatait az ottani szövetkezetek dolgozóinak. — Vagy úgy? — Clark arca gondterhes lett. — És mikor utazik? — Hamarosan. Holnapután. — A barna lány hamiskás, vidám tekintetet vetett a fiúra: „Siess Iván, különben elkésel”. — Hát igen... — mondta Clark elgondolkozva, mintha önmagával beszélne. — Eszerint elkéstem. Pedig hogy siettem, hogy igyekeztem, és mégis. — Hirtelen a tenyerébe köpött, szétdörzsölte, s vidáman szólt: — Ejha lányok, adjatok egy munkára éhes legénynek valamiféle termelőeszközt! Az egyik lány átadta a kapáját, Clark megragadta és magasra emelte, mint a nagvkalapácsot. Bumm! Hatalmas erővel vágta bele az acéllapot a köves földbe. A napfénvben csillogó kapa gyorsan és könnyedén lazította a földet. Az acél olykor kőbe vágódott, és szikrát csiholt ki belőle. Bársonyosan feketéllett a frissen kapált föld. A barázdától jobbra is. balra is friss halmok emelkedtek. Clark pontosan tudta, hogy mivel tudja teljesen lefegyverezni Terézia barátnőit. Ezzel a húsz percig tartó munkával jobban megnyerte a lányok bizalmát, tnint akármilyen szép szóval, tekintettel, vagy mosollyal. Amikor végül kiegyenesítette hátát, megtörölte verejtékes arcát, s bocsá- natkérően, zavartan nézett a szőlőkapáló lányokra, mint aki elnézést kér, hogy belemelegedett a munkába, úgy érezte, hogy azok most már végleg maguk közül valónak tekintik. Most már, gondolta, minden lány azt fogja duruzsolni Terézia fülébe: micsoda IRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR nagyszerű ember a te Ivánod, Terézia! ... Clark ezért töltött annyi időt az Álmoshegyen, ezért fáradozott olyan buzgalommal. Egyéb tennivalója már nem akadt, nyugodtan tovább mehetett. A puha dűlőút a partmenti kertek felé vezetett. Clark elhaladt mellettük, és a Tisza menti zöldgáton karikázott tovább. Kíván! csian nézett át a másik partra, oda, ahonnan azon a szörnyű, ködös éjszakán elindult... — Elvtárs, álljon meg! A bokrok mögül két határőr lépett elő: egy törzsőrmester (ez Szmoljarcsuk volt) és egy közkatona. Clark hirtelen fékezett és leugrott gépéről. Amikor elővette papírjait, még tréfálkozott is: — Magukat, elvtársak, persze nem az én személyem, hanem a papírjaim érdeklik. Hát csak tessék, Itt a katonakönyv, itt a határmenti övezetbe szóló tartózkodási engedély. A törzsőrmester hosszan, figyelmesen vizsgálta az okmányokat. — Merre megy? — kérdezte végül a katonakönyv lapozgatása közben. — Ide, a „Hajnal a Tisza felett” kolhozba, a Gogol utca 92-be, Terézia Szimakhoz. Nem ismerik a nevét? Szmoljarcsuk nem felelt. Tovább nézte az iratokat s bár azok teljesein rendben voltak, mégsem igyekezett elengedni a leszerelt törzsőrmestert. Clark türelmesen várt. — Talán valami nem világos? — kérdezte mosolyogva, amikor a határőr lassúsága már kezdte kihozni a sodrából. Szmoljarcsuk most sem felelt, csak arra gondolt: „Miért idegeskedik?”, s még figyelmesebben vizsgálta a katonakönyvet. — Ej, nehéz dolog zöldsapkásnak lenni! — jegyezte meg gúnyosan Clark. — Még ha az édesanyáddal találkozol, annak se higgy, amíg nem ellenőrizted a papírjait. — Elővette a cigarettatárcáját, cigarettát sodort. — Gyújtsanak rá! Nem akarnak? Ahogy tetszik ... De fiúk! — kiáltott fel türelmét vesztve — ne tartsatok vissza hiába, ne rövidítsétek meg a boldogságomat. Clark alaposan megfontolta, mit mondjon. Hadd érezzék a határőrök, hogy ő is éppen olyan, mint ők, s egyáltalán nincs alájuk rendelve. — Milyen boldogságról beszél? — kérdezte a határőr, és Clark szemébe nézett, majd tetőtől talpig végignézte, különösen nagy figyelmet szentelt katonai csizmájának. — Arról, amelyikről a nóta szól. — Clark kinyitotta tárcáját, és megmutatta Terézia aranykeretes kartonlapra felragasztott színes fényképét. — Nézzétek, hát nem boldogság ez? Szmoljarcsuk nem válaszolt, visszaadta a papírokat. Clark búcsúzóul kezet nyújtott a határőrnek. Szeretett volna leikébe látni, hogy megtudja, miért vizsgálta olyan figyelmesen a teljesen hibátlan iratokat. A törzsőrmester arcán azonban a nyugtalanságnak nyoma sem volt. „Minden rendben!” — gondolta Clark. Amikor pedig Szmoljarcsuk barátságosan megszorította a kezét, teljesen megnyugodott, sőt mosolygott is. Clark a gátról egy kis ösvényre tért le. Néhány perc múlva már a faluban volt, végigkariká- zott a Gogol utcán, s egy három ablakos ház előtt megállt. A ház falát sötétzöld vadszőlőleve- lek borították. Clark szándékosan becsapta maga mögött a kertajtót, nagy zajjal ment fel a tornácra, és megnyikorgatta az ajtót: — Szabad bemenni? A nyitott ablakban megjelent Terézia, fejét szőke hajfonat ko- szorúzta. Egyik kezében selyemruhát, a másikban vasalót tartott. A váratlan vendég láttára rózsás arca lángbaborult, szeme meglepetést és kíváncsiságot árult el. — Jó napot Terézia! — Clark levette sapkáját, és végigsimította göndör haját. — Jó napot — felelt zavartan a lány. — Nem ismersz meg? — kérdezte Clark, s zavartalanul gyönyörködött Teréziában. A lány tagadólag rázta a fejét. — Nézz meg jobban, hátha megismersz. Terézia tekintetét a vendégre szegezte. Nem. Soha nem találkozott vele. Hacsak egyszer is látta volna, feltétlen emlékezne rá Ilyen jóképű katonát nem szoktak elfelejteni. Clark világosan látta, milyen benyomást tett a lányra. Nem kisebbet annál, mint amilyenre számított. Hát még mi lesz akkor, ha meghallja andalító beszédét, mézes szavait!... — Engedje meg, hogy bemutatkozzam — mondta Clark szerényen — Iván Fjodorovics Be- lograj, leszerelt gárdista törzsőrmester. Terézia az ablakpárkányra tette a vasalót, lecsapta a ruhát, kezét a szívére szorította. — Iván! Iván Belograj! Te vagy az? Clark óvatosan felemelte a forró vasalót, áttette a kőlépcsőre, lepöccintette a párkányról az égó festéket, s csak azután mondta halkan, lesütött szemmel: — Igen, én vagyok, Iván Belograj. Terézia az ablakon keresztül kiugrott a tornácra és feléje nyújtotta napbarnított kezét. Clark elkapta és melegen megszorította. Most minden kockázat nélkül — ebben biztos volt — átölelhette és megcsókolhatta volna Teréziát, de visszatartotta magát. Nem szabad siettetni az eseményeket. Mindennek eljön a maga ideje. Clark végigsimította haját, körülnézett, mélyet lélegzett: — Milyen jó itt nálatok! A nap vörös koronája magasan úszott a nagy alföld felett. A hegyek hosszú, hűvös árnyéka a folyóig nyúlt. A hóborította szakadékok mélyéből friss, hűvös levegőt hozott a szél. Az almáskertekben csalogányok énekeltek. A háztetők felett, a Tisza mindkét partján egyenes, fehér oszlopban emelkedett magasba a füst. — Hogy kerültél ide Iván? — tért magához Terézia — hiszen te Berlinben szolgálsz! — Csak szolgáltam, de most — folytatta hangját felemelve, és jelentőségteljesen nézett Teréziára — idejöttem szolgálni. („Hogy neked szolgáljak — mondta a tekintete — miért nem tessékelsz be a házba?”) — Jaj Istenem! — Terézia az ajtóhoz szaladt, sarkig kitárta. — Tessék befáradni. A férfi ünnepélyesen átlépett a küszöbön, kinyújtotta kezében maga előtt tartotta a csokor orgonát. — Hányszor átléptem már ezt a küszöböt — álmomban ... Legyen béke és boldogság ebben a házban! — Clark visszafordult és Teréziára nézett: — Vagy talán megvan a te boldogságod amúgy is, s az én kívánságom fölösleges? — Nem, nem, a te kívánságod is jól jön — mosolygott Terézia. — Szóval leszereltél? — Leszereltem. Az a katona, akinek sebesült a szíve, nem katona többé. A célzás világos volt, de Terézia ártatlan szemekkel nézett Clarkra, és boldogan mosolygott. — Nem vagy éhes, szomjas, Iván? Akarsz egy kis tejet? (Folytatjuk)
