Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
NÉPŰJ ÜNNEPI HELLÖILI Barát Endre: Számonkérés M aron István közvetlenül a felszabadulás után került vissza a falujába. Keserves volt az ifjúsága: inasélet, restelkedés a rossz ruha miatt, szidalmak és pofonok. Később városi hányódás, tüntetés... röpcédulák..; Detektívek, verés, börtön..; Aztán háború... Behívás, büntetőszázad .., Ukrajna, szökés, partizántábor;;. Röviden ennyi az élete. S most itthon van. Amikor elment anyjához, az aggodalommal fogadta; szinte nem is örült neki. Nohát, titkár lett a fia. Hatalma van, néki, aki a semminél is kevesebb volt. Ez nem lehet természetes dolog, ez valami különös, félelmetes ünnep, olyan, ami naptárban nincs; olyan, aminek igen keserves lehet a böjtje. Saját maga miatt is rettegett, hiszen ha őt nem is bántják, de biztos, hogy régi helyeit elveszíti: elzavarják az úri házak mosótek- női mellől. Maron István negyven felé járt már; sovány, kissé hajlott alakja, barna, himlőhelyes arca, betört nyergű orra volt — s valahogy mégis szinte mégis szépnek hatott. Homlokába hulló sötét haja s átható nézésű, okos szürke szeme tette kellemessé az arcát. Csüggedten nézett anyjára: — Mit akar maga, miért gya- tóz minket? Ne haragudjon, én tisztelő fia vagyok, de tönkretesz az efféle beszéddel! Éppen maga, aki egész életében mosta a szennyesüket. De azért annyira se becsülték, még a gyerekeik se ... Hogy köszöntsék ..; Maga mondta el, Csaba úrfi, akit dajkált .:. Az is, hogy felnőtt, észre se vette már... Ránézett a fiára, keserűn, féltőn és mégis, szinte gyűlölettel: — Hát te... Nem felfordult világ ez, ahol tégedet polcra tesznek?! — Te börtön lakója voltál... — Tudhatja, hogy én nem loptam, nem raboltam. Tudja ugye, tudja anypám. — Én azt tudom. — Hát akkor mi bűnöm volt? Maronné tehetetlen mozdulattal felelt: — Valami volt, mégis, ha már becsuktak. A jóért nem csuknak be senkit. — Hát ha anyám... — nagy lélegzettel kezdte s máris abbahagyta. — Szegény anyám — suttogta. S valami hirtelen rátörő szánalom, mely felháborodását, keserűségét váltotta fel, arra késztette, hogy megragadja anyja kezét és megcsókolja. És elment. Maronné fejcsóválva s jóleső kis elismeréssel nézett utána. — „No hát, ezt mán hogy eltanulta az uraktól.,.” A z ügyvédné zihálva sietett fiához, hogy tudassa vele, mi történt hajnalban. Gál ügyvéd urat letartóztatták ..: Gál Csaba éppen valami mozgalmi dalt tanított be az énekkarnak. Ábrándos szemű, hosszú fekete hajú fiú, erős, jótartású, bár kissé hízásra hajló. Jól érezte magát, megbecsülték, hívták mindenhová, — ünnepségekre, táncra, zongorázni s még amellett énekkarokat tanítani. S ez nem volt egészen társadalmi munka, — fizették is, bár ó nem kért fizetést. Tudták róla, hogy hadnagy volt, — de azt is, hogy megszökött, otthagyta ezt a hadnagyságot. Javára írták ezt — s igazolták; szemére sem vetették már soha tiszti rangját a Horthy- hadseregben. „Legalább néki volt esze” — így ítélték meg a cselekedetét. — Anya, mi van? Otthon valami baj van?! Az asszony elsírta, mi történt. Most nagyon bízott a fiában. Biztos, hogy hallgatnak rá, törődnek vele s kedvéért apját kiengedik. Már ebben Gál Csaba nem volt annyira biztos. Megdöbbent — s fájt, hogy apját elvitték s azon méltatlankodott magában, hogy miért éppen őt? Hiszen az öreg semmit sem csinált, igazán, még a semminél is kevesebbet. — Menjen haza mama..; máris indulok, elintézem.,. Ment a Főtér felé: a pártház felé, hogy a titkárt keresse, hogy apja szabadságáért könyörögjön. Régi emlékek villantak fel benne: az ügyvéd-apa képe... a ha- rácsoliás mohó ösztöne, a gyanús ügyek vállalása, becsapott kispa- rasztok, birtokátiratások, pörök elnyújtása a végtelenig... Mindez néhány hónapja még nem számított bűnnek... Bessenyei György író szobrát a Művelődésügyi Minisztérium a nyíregyházi tanítóképző főiskolának ajándékozta. A 16 mázsa súlyú, fehérmárványból készült szobrot, Róna József alkotását a főiskola előcsarnokában állították fel. (MTI foto — Újlaki Vilmos felvétele.) K ezét csókolom ..; — köszönt az előszobában a titkárnőnek. — Maron elvtársra várni kell... — mondta a sovány arcú leány. Ö már régebbről ismerte Csabát; Falus Margit, a postamester nagyobbik [lánya, büszke, lefojtott, sértődős. ' Harmincesztendős lehetett, kérője akadt volna, de rátarti volt, — iparoshoz nem ment, urak meg nem vitték, egy-egy táncra csupán. Persze, nékik másra is kellett volna .;. Csaba is hívta már, sétálni este, a fasorba, — öt-hat éve ennek, de gyűlölettel utasította él; Már a köszönése miatt is. — Kisztihand ;. így szólott ez akkor a fiatalemberek ajkáról, így volt divat, — ha nem „igazi” úrilánynak, úriasszonynak köszöntek, hanem az asztalos lányának, az útmester lányának, a péknének, a csizmadia-kisasszonynak, a boltosnénak... S azok sorába tartozott Margitka is. — Azokat hívja a fasorba... — mondta akkor Csabának hidegen — akiknek kezétcsókolommal köszön. Lehet, hogy erre gondolt a fiatalember, a régi elutasítás, a sértődött és kihívó leányhang csapott felé a múltból — s ezért változtatta most meg a köszönését? De- hát a kisztihand amúgyse járja már. — Várni kell... — mondta Margit szomorú hangján a herva- dás feléje nyúlt már — és ő bánta talán, hogy büszke volt, elutasító ... s hogy a fasorba mást vittek sétálni, olyat, akinek fülét nem bántotta annyira az a kisztihand ... Egy-két perc múlva kinyílott az ajtó, odabenn ketten is voltak. bőesűztafti, eímenteft. Cáf GsaBa felállóit, belépett, i — Tessék leülni! — szólította Jfel udvariasan a mosóné fia. — Köszönöm. Én ... Azzal kez- ,dem mindjárt, hogy az édesapáimat bevitték. 1 — Gál doktor urat? — Letartóztatták. Éppen őt. ■ Nincs talán itten nála bűnösebb? [ Ismerte jól ön is... ! („... ismertem én; igaz, minidig rendesen öltözött. Sohase láttam részegen. Az anyám napszámával sem maradt adós ...”) — Dehát... Mi is jól ismerjük egymást A titkár elvtárs édesanyja .... — Igen, igen... — hirtelen támadt izgalmában egészen elrekedt — édesanyám húsz évig mosni járt magukhoz. G ál Csaba támadást érzett; rossz érzéssel, szorongva hallgatta a titkárt. — Magam is jártam valamikor, Gál ügyvédéknél. Jók voltak hozzám. A kisasszony nem egyszer megkínált, tányér levessel, ebédmaradékkal. Nohát nem azért mondom, jó ételekkel, S az én anyám szerette őket. És önt is, Csaba úrfi... A másik most már mégiscsak közbevágbtt. — Bocsánat... Most miért mondja így? Én arról igazán nem tehetek, hogy olyan világ járta. — Persze, hogy nem ... — Maron hangja halkabb lett, szavai lassúbbak s nyomasztón súlyosak. — Persze, hogy nem. De azért... Miért nem köszönt maga sohase az én anyámnak? — Nem?!.... — Tudom, hogy szerette magát, otthon is emlegette, s dicsérte, hogy milyen szép, milyen helyes fiú. S maguknál, ha tehette, az ölébe kapta, szavamra mondom, engem sohase becézett így ... Megvetette őt? — Megvetettem? ... — Igen. De én, szavamra, csak — csodálkozom ... S valahogy ... fáj is egy kicsit. Maguknak minden szennyesét ő mosta ... hosz- szú esztendőkön át. A maga minden fehérneműjét, gyönyörű fehér ingeit. Még ma is azokban jár talán. És sohase köszönt neki. („Elég, elég, mi ömlött ki belőlem? Hát ezért ültettek engem ide? Hogy ezt felhánytorgassam? Nincs nagyobb bűnük? Ezt kérjem számon, éppen ezt, hogy nem köszönt?”) — Hát én most... Mit tegyek? Mit mondjak? Igazsága van — de mit tegyek? Bocsánatot kellene kérjek. Megteszem. És apámért könyörgök ... Ö nem bűnös, nem volt fasiszta, nem követett el bűnöket. Hangja elcsuklott. A párttitkár restellkedve félretekintett. Hát ezt tanulta ő? így kell bánni az emberekkel? — Igaza van, — hallotta a feldúlt fiatalember hangját. — Mivel is védekezzek? Ez így volt, ilyenek voltunk. Akik ránk dolgoztak, azokat semmibe néztük. Ki gondolt arra, hogy a „semmi’’ végez el mindent. Most, csak most gondolok erre. De sajnálom apámat — Rendben van, — a titkár, a maga fülének is idegenül hangzóan mondta — bánom, hogy felhoztam ezt a dolgot. Elmúlt... Én is csupán... — zavarbajött, legyintett. — Szavamra, szégyellem. Az ember annyit szenvedett és éppen ez a kis emlék, ez a semmiség ... Szóval, nem tudtam megállni, hogy elhallgassam. Valósággal védekezett. S erre máris rádöbbent: — Kérem... — mondta ismét keményen, sietősen — ez az ügy nem reám tartozik. De azért... Megpróbálom. Szólok az érdekükben. Ezt mondta és közben a fiúra pillantott, akinek arcán most már az elutasítottak sértettsége látszott. — Köszönöm... — mormolta csüggedten s kiment. A postamester lánya lopva utánanézett. De a fiú most meg se látta már. „Biztos, hogy nem tesz érte semmit...” — gondolta — „hiszen gyűlöl minket...” A főjegyzőhöz ment — az idegen volt, s tájékozatlan, alig két hete küldték a fővárosból; az nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy majd informál tat ja magát. Aztán elment Kelemenhez; az jegyző korában, egy-két hónapja még, apjának így köszönt: „Alázatos tiszteletem!” Hatalma nincs már semmi, persze, de ügyes, okos, — lám máris hivatalt kapott. A volt _ jegyző meghallgatta, fejcsóválva, résztvevőén, s egy kis ijedelemmel.' Hát, ha az ilyen csendes, eléggé passzív embereket lefogják, akkor még őreá is sor kerülhet. — Az ügyvéd úr ártatlan — így bíztatta Csabát. — Lehetetlen, hogy ellene vádat emeljenek. Menjen el a rendőrségre, ott megtudja talán, történt-e feljelentés .:. Aztán oda is elindult Csaba; De a rendőrségig nem jutott el. Mert apa és fia összetalálkozott. — Mi történt, apa? — már-már megölelte. De szégyenkezés fogta el. Álltak egymással szemben. — Semmi, fiam. Csak éppen... Valami információt kívántak. És azért hívtak be. — Azért? De hisz bekísérték... — És ha bekísértek? Tévedés volt. Maron István interveniált miattam. De te... Mi az? Máris bűnösnek tartod apádat! („Lehet, hogy bűnös vagy,- apa.;. Mások baját, gondját, elhurcolását láttad, tudtad, hallottad és te békén, jóllakottan jártál a kaszinóba. Udvarias voltál, kedves modorú, engem is jól neveltél, csak azt nem bántad, hogy keresztülnézek a mosónén, meg a fián, — aki most kiszabadított .. BARANYI FERENC: 19 4 5 Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, folyton-folyvást pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Fullér bácsit, hogy mindig csak bujócskát játszik, a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek. S Fullér bácsi nyújtózott egyet. ;
