Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-28 / 99. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1965. április 28. J 1. ősz van. A naptár 1944. október 23-át mutatja. A kelet-porosz tavak felett vastag ködfelhők csüngeneik. A Führer Rastenburg melletti főhadiszállásán nyugtalanul járkálnak fel-alá az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = a Wehrmacht főparancsnoksága) vezetői: Keitel, Jodl, Guderian, de Maiziere. Délután 3 óra van. A tanácskozóterem asztalain térképek fekszenek kiterítve, s a falakat is térképek borítják. Az uraknak várniuk kell. A legfontosabb személy még nincs itt. 15 óra 25. Hitler megjelenik. Feltűnően nyugodt és kiegyensúlyozott. A Morell által beadott szokásos délutáni injekció megtette hatását. A vezérkar vigyázz- ba áll, Keitel vezértábomagy jelenti: „Mein Führer, a helyzet megbeszélésére megjelentünk.” A térképek tanulmányozásához azonban még nem lehet hozzákezdeni. Hitler a mellén lévő zsebében kotorászik és bosszankodva jegyzi meg, hogy nincs nála a szemüvege. Rövidlátó. A nyilvánosságnak azonban erről semmit. A segédtiszt elrohan, s pillanatok múlva visszatér a Führer szemüvegével. Hitler beszélni kezd: „A bolsevista szörnyetegeket rövidesen visszakergetjük az ázsiai sztyeppékre!” Félbeszakítják. Az ajtót felrántja valaki. Egy ezredes zuhan be, izgatottan liheg, kezében papírt lobogtat. Képtelen rá, hogy szabályosan tegyen jelentést. Tehetetlenül dadog: „Mein Führer... rádiótávirat a frontról... az ellenség... az oroszok jönnek!” Az urak meghökkenve és kínosan te- kintgetnek egymásra. Van, aki kiejti szeméből a monoklit. Ez a fickó őrült! Az I. Bjelorusz Fronthoz tartozó 37. szovjet hadsereg részei átlépték Kelet-Poroszország északi határait. A Führer főhadiszállását veszély fenyegeti. Hitler szemében felháborodás és harag. Dühösen jelenti ki: „Kelet-Po- roszország az utolsó emberig védekezni fog!” S utána „a Birodalom első katonája” gyorsan szállására siet. 1945 első napja. Újév van. A Birodalom nagyjai a Führer Ziegenberg (Hessen) melletti új főhadiszállásán gyülekeznek. Hitler fogadja Schörner vezértábornagyot, a „vas Ferdinándot” és kitünteti a kardokkal, gyémántokkal és tölgyfalombbal ékesített vaskereszt lovagkeresztjével. Utána a hírhedt repülőezredes, Rudel következik, aki a Führer által nemrégiben alapított tölgyfalombbal ékesített arany lovagkeresztet kapja. Kint azonban tovább tombol a háború. Az invázió megkezdése óta Keitel vezértábomagy, Mont- gomery tábornagy és Eisenhower tábornok rádiótáviratokat vált egymással. Keitel száznapos fegyverszünetet javasol a nyugati fronton. 76 hadosztály operál ott. A hadsereg-főparancsnokságnak szüksége van rájuk, hogy keleten vethesse be őket. Annak érdekében, hogy a nyugati szövetségeseket tárgyalásokra késztessék, valamennyi még rendelkezésre álló harci és bombázó repülőgépet meggondolatlanul koncentrált támadásra vetették be az amerikai repülőterek ellen. A „Teutonicus-akció” néven ismert vállalkozás sikere kétes volt. A teljesen meglepett amerikaiak nagy vereséget szenvedtek ugyan, a támadók azonban visszaútban saját légvédelmi ágyúik gyilkos tüzébe kerültek, mert nem tájékoztatták őket a bevetésről. Csak kevesen úszták meg ép bőrrel. A fasiszták, nem egészen 45 perc alatt elvesztették támadórepülőgépeik 80 százalékát. E csapás Göringet, a légierők parancsnokát olyan súlyosan érintette, hogy szó nélkül hagyta el kíséretével a Führer főhadiszállását és — Felső-Bajor- országba sietett újévi vadászatra! • ' „Ahogyan a főnixmadár hamvaiból újjáéledt, úgy bontakozik ki a romokból a német akarat, hogy újat teremtsen.” A német nép sohasem fog kapitulálni. Ezek a szavak a Führer újévi beszédében hangzottak el. A „nemzet lelkiismeretére” hivatkozott. A frázist frázis követte a mikrofonban, s csupán a Royal Air Force-ot és az amerikai légihaderő főparancsnokságát (USAF) felejtette ki a számításából Hitler. Ott éppen az utolsó intézkedéseket tették a bajor városok bombázására. A következő 24 órában foszfor- és robbanóbombák ezred hullanak majd Nümbergre és fullad a város füstbe és hamuba. 1945 első napjaiban Goebbels sem maradt tétlen. Mint a „totális háború folytatásának teljhatalmú birodalmi megbízottja”, szolgálati úton, a nemzeti szocialista párt körzetvezetőin keresztül jelentette be. hogy újabb élelmiszer-korlátozások lépnek életbe, s egyidejűleg a legteljesebb takarékosságra szólította fel a lakosságot a harcoló csapatok érdekében. Hitler közvetlen környezetében csupán egy valaki volt, aki teljes nyugalomban igyekezett élvezni újév napját: Hess utódja, Martin Bormann, az egykori mecklenburgi jószágigazgató. Visz- sza vonult magánlákosztályába. Egy üveg hőn szeretett Napoleom- konyak mellett, levelet írt Ober- salzbergbe feleségének. Sorai megmaradtak az utókor számára: „Kedves Gerdám! Gondoskodj róla, hogy legyen élég mézed a bunkerban. Hol vannak egyébként a méhkasok?” Bormann méhkasai biztonságban voltak; • 1944—45-ben összesen hét táviratváltás történt Keitel, Eisen- hower és Montgomery között. Curchill és Montgomery hajlandók voltak száz napra szabad utat engedni a németeknek keleten, de ezt feltételhez kötötték: a szövetséges csapatok motorizált egységekkel, egy még meghatározandó „biztonsági útvonalon”, harc nélkül beszivárognak Németországba. Keitel azit javasolta, hogy az angol—amerikai csapatok állítsák meg előretörésüket, hogy a Werhmacht még „megsemmisítő csapóst” mérhessen a Vörös Hadseregre a Visztula és az Odera között. Javaslatában azt ajánlotta, hogy a nyugati szövetségesek azonnal felvehetnék ismét a harci tevékenységet, ameny- nyiben a keleti hadjárat egy meghatározott időpontig nem fejeződik be győzelmesen. (Folytatjuk) Zsákutca Hideg téli nap, harminc forint, rövid alsónadrág, egy napra való élelem. Irány a nagyvilág! A gyerek nagyvilági kalandozásából mindössze 12 kilométeres autókázás lett, mert Tamásiban már várták a rendőrök, s aztán visszaküldték Pincehelyre szüleihez. Mert hogyan is végződött volna másképpen egy 13 éves éves gyermek ötvenhat-végi disszidálási terve? Aztán folytatódott minden a maga rendjén: a család élte a maga megszokott életét, a kis Jancsi (Teljes nevén Csonka János) felnőtt, férfivá lett. Az egész dolog ma már nem is lenne különösebben érdekes, hiszen elég sok ilyen kalandvágyó gyermek akadt annak idején, jó- néhánnyal találkoztam magam is, az egyikkel a határmenti őrsön, amint éppen melengette a fagytól meggérnberedett végtagjait, a másikkal, a szekszárdi rendőrségen, amint kártyavárat építve várta szüleit, a harmadikkal otthon a családi otthonban, amint élvezte szüleivel együtt a visszaérkezés boldog perceit. Van, akivel azóta is mindennap találkozom az utcán, szerelőruhában [ siet napi teendőire. De amíg ezek élik a tisztes, dolgos hétköznapokat, a Csonka gyerek valahogyan nem jutott révbe, kalandozása nem ért véget, sőt jövőjéről sem tudnék semmi reményt keltőt mondani. Keresem a családi otthonban, Pincehelyen, a Petőfi utcában. Otthon van az apa, aki egyébként beteg, csak könnyebb munkát tud végezni. Az anya rengeteget dolgozik, de ő is sokat nyomja a betegágyat. Otthon van a kisebbik, még iskolás korú gyermek is. — A János fiúk ügyében jöttem. Az apa sürget, hogy mondjam, mi a célom. Érezhetően arra gondol, hogy talán hall majd valami újat a fia felől, mert, mint később ki is derült, nem valami sokat tudott róla. Az anya gyanús szemekkel mért végig: — Mit akarnak vele? Csak nem történt valami baj? — Nem. nincs semmi különös, csak szeretném tudni, mi is történt vele a disszidálási kísérlet óta? — M; nem akartuk, — nem is tudtunk róla, — hogy elmenjen, dehát milyen a gyerek, bele- ,';t+/' a társasé1* Mindenesetre megkapta a magáét pofon formájában . A gyerek az atyai pofonon ki- vül mást is kapott, de akárhogyan is vesszük, roppant keveset, nem is lehet csodálkozni azon, hogy élete nem éppen a rendes kerékvágásban folytatódott. Az apa elvitte Dunakeszibe, beíratta ipari tanulónak. A gyerekből nem is akármilyen, hanem lakatos szakmunkás válhatott volna. Igen ám, de ezzel szinte véget ért a szülői gondviselés, ezentúl legfeljebb némi hazai élelem csomagolásában, küldésében nyilvánult meg. — A gyerek kimaradt az intézetből, mielőtt befejezte volna a tanulást — így az apa. Következik a miért. — Ennyire már nem ismerem a dolgait. Majd megtoldja egy kis sza- badkozással: — De azért jól érti a mesterséget. Hogy mit ért hozzá, az most külön kérdés, a lényeg az, hogy szakmunkás lehetett volna, de nem élt a lehetőséggel, félkész ember maradt, s vitathatatlan, hogy saját hibájából. Mindenesetre, azóta nincs a faluban, — városlakó. Néha hazalátogat. Híre azonban valahogyan r \
