Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-28 / 99. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1965. április 28. J 1. ősz van. A naptár 1944. októ­ber 23-át mutatja. A kelet-porosz tavak felett vastag ködfelhők csüngeneik. A Führer Rastenburg melletti főhadiszállásán nyugtalanul jár­kálnak fel-alá az OKW (Ober­kommando der Wehrmacht = a Wehrmacht főparancsnoksága) vezetői: Keitel, Jodl, Guderian, de Maiziere. Délután 3 óra van. A tanácskozóterem asztalain térképek fekszenek kiterítve, s a falakat is térképek borítják. Az uraknak várniuk kell. A leg­fontosabb személy még nincs itt. 15 óra 25. Hitler megjelenik. Feltűnően nyugodt és kiegyensú­lyozott. A Morell által beadott szokásos délutáni injekció meg­tette hatását. A vezérkar vigyázz- ba áll, Keitel vezértábomagy je­lenti: „Mein Führer, a helyzet megbeszélésére megjelentünk.” A térképek tanulmányozásához azonban még nem lehet hozzá­kezdeni. Hitler a mellén lévő zsebében kotorászik és bosszan­kodva jegyzi meg, hogy nincs nála a szemüvege. Rövidlátó. A nyilvánosságnak azonban erről semmit. A segédtiszt elrohan, s pillanatok múlva visszatér a Führer szemüvegével. Hitler beszélni kezd: „A bolse­vista szörnyetegeket rövidesen visszakergetjük az ázsiai sztyep­pékre!” Félbeszakítják. Az ajtót fel­rántja valaki. Egy ezredes zuhan be, izgatottan liheg, kezében pa­pírt lobogtat. Képtelen rá, hogy szabályosan tegyen jelentést. Te­hetetlenül dadog: „Mein Führer... rádiótávirat a frontról... az el­lenség... az oroszok jönnek!” Az urak meghökkenve és kínosan te- kintgetnek egymásra. Van, aki kiejti szeméből a monoklit. Ez a fickó őrült! Az I. Bjelorusz Fronthoz tar­tozó 37. szovjet hadsereg részei átlépték Kelet-Poroszország észa­ki határait. A Führer főhadiszál­lását veszély fenyegeti. Hitler szemében felháborodás és harag. Dühösen jelenti ki: „Kelet-Po- roszország az utolsó emberig vé­dekezni fog!” S utána „a Biroda­lom első katonája” gyorsan szál­lására siet. 1945 első napja. Újév van. A Birodalom nagyjai a Führer Zie­genberg (Hessen) melletti új fő­hadiszállásán gyülekeznek. Hitler fogadja Schörner vezértáborna­gyot, a „vas Ferdinándot” és ki­tünteti a kardokkal, gyémántok­kal és tölgyfalombbal ékesített vaskereszt lovagkeresztjével. Utána a hírhedt repülőezredes, Rudel következik, aki a Führer által nemrégiben alapított tölgy­falombbal ékesített arany lovag­keresztet kapja. Kint azonban tovább tombol a háború. Az invázió megkezdése óta Keitel vezértábomagy, Mont- gomery tábornagy és Eisenhower tábornok rádiótáviratokat vált egymással. Keitel száznapos fegyverszünetet javasol a nyugati fronton. 76 hadosztály operál ott. A hadsereg-főparancsnokságnak szüksége van rájuk, hogy keleten vethesse be őket. Annak érdekében, hogy a nyu­gati szövetségeseket tárgyalások­ra késztessék, valamennyi még rendelkezésre álló harci és bom­bázó repülőgépet meggondolatla­nul koncentrált támadásra vetet­ték be az amerikai repülőterek ellen. A „Teutonicus-akció” né­ven ismert vállalkozás sikere ké­tes volt. A teljesen meglepett amerikaiak nagy vereséget szen­vedtek ugyan, a támadók azon­ban visszaútban saját légvédelmi ágyúik gyilkos tüzébe kerültek, mert nem tájékoztatták őket a bevetésről. Csak kevesen úszták meg ép bőrrel. A fasiszták, nem egészen 45 perc alatt elvesztették támadórepülőgépeik 80 százalé­kát. E csapás Göringet, a légi­erők parancsnokát olyan súlyo­san érintette, hogy szó nélkül hagyta el kíséretével a Führer főhadiszállását és — Felső-Bajor- országba sietett újévi vadászatra! • ' „Ahogyan a főnixmadár ham­vaiból újjáéledt, úgy bontakozik ki a romokból a német akarat, hogy újat teremtsen.” A német nép sohasem fog kapitulálni. Ezek a szavak a Führer újévi beszédében hangzottak el. A „nemzet lelkiismeretére” hivatko­zott. A frázist frázis követte a mikrofonban, s csupán a Royal Air Force-ot és az amerikai lé­gihaderő főparancsnokságát (USAF) felejtette ki a számítá­sából Hitler. Ott éppen az utolsó intézkedéseket tették a bajor vá­rosok bombázására. A következő 24 órában foszfor- és robbanó­bombák ezred hullanak majd Nümbergre és fullad a város füstbe és hamuba. 1945 első napjaiban Goebbels sem maradt tétlen. Mint a „to­tális háború folytatásának telj­hatalmú birodalmi megbízottja”, szolgálati úton, a nemzeti szo­cialista párt körzetvezetőin ke­resztül jelentette be. hogy újabb élelmiszer-korlátozások lépnek életbe, s egyidejűleg a legtelje­sebb takarékosságra szólította fel a lakosságot a harcoló csapatok érdekében. Hitler közvetlen környezetében csupán egy valaki volt, aki tel­jes nyugalomban igyekezett él­vezni újév napját: Hess utódja, Martin Bormann, az egykori mecklenburgi jószágigazgató. Visz- sza vonult magánlákosztályába. Egy üveg hőn szeretett Napoleom- konyak mellett, levelet írt Ober- salzbergbe feleségének. Sorai megmaradtak az utókor számára: „Kedves Gerdám! Gondoskodj róla, hogy legyen élég mézed a bunkerban. Hol vannak egyébként a méhkasok?” Bormann méhkasai biztonság­ban voltak; • 1944—45-ben összesen hét táv­iratváltás történt Keitel, Eisen- hower és Montgomery között. Curchill és Montgomery hajlan­dók voltak száz napra szabad utat engedni a németeknek kele­ten, de ezt feltételhez kötötték: a szövetséges csapatok motorizált egységekkel, egy még meghatá­rozandó „biztonsági útvonalon”, harc nélkül beszivárognak Né­metországba. Keitel azit javasol­ta, hogy az angol—amerikai csa­patok állítsák meg előretörésüket, hogy a Werhmacht még „meg­semmisítő csapóst” mérhessen a Vörös Hadseregre a Visztula és az Odera között. Javaslatában azt ajánlotta, hogy a nyugati szövet­ségesek azonnal felvehetnék is­mét a harci tevékenységet, ameny- nyiben a keleti hadjárat egy meg­határozott időpontig nem fejező­dik be győzelmesen. (Folytatjuk) Zsákutca Hideg téli nap, harminc forint, rövid alsónadrág, egy napra való élelem. Irány a nagyvilág! A gyerek nagyvilági kalando­zásából mindössze 12 kilométeres autókázás lett, mert Tamásiban már várták a rendőrök, s aztán visszaküldték Pincehelyre szülei­hez. Mert hogyan is végződött volna másképpen egy 13 éves éves gyermek ötvenhat-végi disszidálási terve? Aztán folytató­dott minden a maga rendjén: a család élte a maga megszokott életét, a kis Jancsi (Teljes nevén Csonka János) felnőtt, férfivá lett. Az egész dolog ma már nem is lenne különösebben érdekes, hi­szen elég sok ilyen kalandvágyó gyermek akadt annak idején, jó- néhánnyal találkoztam magam is, az egyikkel a határmenti őrsön, amint éppen melengette a fagy­tól meggérnberedett végtagjait, a másikkal, a szekszárdi rendőrsé­gen, amint kártyavárat építve várta szüleit, a harmadikkal ott­hon a családi otthonban, amint élvezte szüleivel együtt a vissza­érkezés boldog perceit. Van, aki­vel azóta is mindennap talál­kozom az utcán, szerelőruhában [ siet napi teendőire. De amíg ezek élik a tisztes, dolgos hétköznapo­kat, a Csonka gyerek valahogyan nem jutott révbe, kalandozása nem ért véget, sőt jövőjéről sem tudnék semmi reményt keltőt mondani. Keresem a családi otthonban, Pincehelyen, a Petőfi utcában. Otthon van az apa, aki egyébként beteg, csak könnyebb munkát tud végezni. Az anya rengeteget dol­gozik, de ő is sokat nyomja a be­tegágyat. Otthon van a kisebbik, még iskolás korú gyermek is. — A János fiúk ügyében jöt­tem. Az apa sürget, hogy mondjam, mi a célom. Érezhetően arra gondol, hogy talán hall majd valami újat a fia felől, mert, mint később ki is derült, nem valami sokat tudott róla. Az anya gyanús szemekkel mért vé­gig: — Mit akarnak vele? Csak nem történt valami baj? — Nem. nincs semmi különös, csak szeretném tudni, mi is tör­tént vele a disszidálási kísérlet óta? — M; nem akartuk, — nem is tudtunk róla, — hogy elmenjen, dehát milyen a gyerek, bele- ,';t+/' a társasé1* Mindenesetre megkapta a magáét pofon formá­jában . A gyerek az atyai pofonon ki- vül mást is kapott, de akárho­gyan is vesszük, roppant keveset, nem is lehet csodálkozni azon, hogy élete nem éppen a rendes kerékvágásban folytatódott. Az apa elvitte Dunakeszibe, beíratta ipari tanulónak. A gye­rekből nem is akármilyen, hanem lakatos szakmunkás válhatott vol­na. Igen ám, de ezzel szinte vé­get ért a szülői gondviselés, ezen­túl legfeljebb némi hazai élelem csomagolásában, küldésében nyil­vánult meg. — A gyerek kimaradt az inté­zetből, mielőtt befejezte volna a tanulást — így az apa. Következik a miért. — Ennyire már nem ismerem a dolgait. Majd megtoldja egy kis sza- badkozással: — De azért jól érti a mester­séget. Hogy mit ért hozzá, az most külön kérdés, a lényeg az, hogy szakmunkás lehetett volna, de nem élt a lehetőséggel, félkész ember maradt, s vitathatatlan, hogy saját hibájából. Mindenesetre, azóta nincs a fa­luban, — városlakó. Néha haza­látogat. Híre azonban valahogyan r \

Next

/
Thumbnails
Contents