Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAQ 1965. április S5. Megtalálták egymást Azzal kezdem a levelem., ami most a világon a legfőbb gond. Ez pedig az alkoholizmus elleni harc. Az utóbbi időben én is ezt tanulmányoztam és a következőket tudtam meg. Megtudtam például, hogy London a középkorú részegesek városa. Eddig csak azt tudtam, hogy a világ legrosszabb levegőjű városa, de most kiderült, hogy nemcsak azért, mert itt sok a gyár, a köd leszorítja a füstöt, hanem azért is, mert a középkorúak itt részegeskednek a legtöbbet és ezzel elrontják a levegőt. Ezt egy angol közgazdászcsoport állapította meg, akik szerencsére nem jártak mifelénk, mert akkor ugye esetleg Szekszárd is bekerült volna valami módon valamilyen rangsorba.... Szó, ami szó, mindenütt harcolnak az alkoholizmus ellen és éppen ezért terjed. Mert állandóan ellene beszélnek, hát mindenki kipróbálja milyen is lehet alkoholmámorban lenni, ügy látszik az alkoholizmus elleni harc híre eljutott az elefántokhoz is. Az még nem derült ki hogyan, de tény hogy eljutott. Többen azt mondják: úgy. hogy egy cirkuszi elefánt Glasgow-ban járt és ott meglátta az antiplakátokat, amelyekkel teleragasztották az egész várost. Ezt írták rá: „Az ital a legnagyobb ellenségünk!’’ A derék glasgowiak átírták ezeket a plakátokat, Mégpedig a következő kiegészítést írták az eredeti szöveg alá: Szeresd ellenségedet, mint felebarátodat!” ügy látszik, hogy a derék transwaali elefántok csak a kiegészítésről hallottak valamit, mert annyira berúgtak. hogy hármat le kellett közülük lőni. Áttörték a Krüger park kerítését, megszöktek és a környező farmokban nagy károkat okoztak. És nem bort ittak, nem is rumot, Csak egy bizonyos marcela nevű fa gyümölcséből lakmároz- talc be. amely felforrt a gyomrukban és alkohollá változott. Nem tudom: mit érezhették az elefántok, de azt tudom, hogy mit éreztek az amerikai televíziós alkoholpróbán résztvevők. Az egyik amerikai televízió műsorában ugyanis nemrég alkoholpróbát végeztek. Az egyik omahai cowboytól megkérdezték az ötödik pohár wisky után: „Mit érez most?” Kedvet a hatodikra!” — hangzott a válasz. Hát ezért nehéz az alkoholizmus ellen harcolni! De hát mi ellen könnyű? Részt vettem például az amerikai Connecticut állam képviselőházának ülésén, ahol éppen azt a törvényjavaslatot tárgyalták, hogy fel kell oldani a fogamzásgátló szerek használatának tilalmát. El is fogadták, amikor szót kért Elmer Mortensen képviselő. Nagyon szomorú volt, a hangja suttogásnak tűnt, amikor a következőket mondta: „Nem mondhatok egyebet, mint azt. hogy ez a törvény már nagyon elkésett”. Az ülés után megtudtam a derék képviselő tizenhárom gyerek apja. De nem könnyű öreg exkancellámak sem lenni. Különösen akkor nem, ha az újságírók is molesztálják. A napokban például egy szabad szájú újságíró megkérdezte Ade- nauert meddig szándékozik még élni. Adenauer így válaszolt: „Tizian száz esztendeig élt, és én még el sem kezdtem festeni.” Viszont könnyű hamiskártyásnak lenni Amerikában. Itt ugyanis úgy gondoskodnak a hamiskártyásokról, hogy olyan különleges kártyákat hoztak fogalomba, amelyek a hozzávaló szemüveg segítségével hátlapjukról könnyen felismerhetők. Bárkiből lehet hamiskártyás, ha a szemüvegéi nem felejti otthon. És ha otthon felejti? Akkor beiratkozhat a feledékenyek klubjába. Kap egy jelvényt, amelyre felírják a nevét, a lakcímét, hogy bármikor hazataláljon. Ebbe a klubba könnyű belépni, ha csak el nem felejti az illető a kapuban, hogy be akart lépni. Viszont nem könnyű megnősülni, különösen úgy nem, mint ahogy ezt Ralph Klotz amerikai tengerész tette. Stílszerűen, a vízben, helyesebben a víz alatt tartotta esküvőjét, íme, a házasságok nemcsak a földön, de már a tűzben is köttetnek, ö aztán, ha elválik igazán elmondhatja: „Kirnt vagyok a vízből!” De nem könnyű becsületesnek lenni sem. A francia Riviéra egyik előkelő szállodájában figyeltem fei a következő táblára. Helyesebben a rajta olvasható következő szövegre: „Hölgyeim és uraim. Önök itt előkelő társaságban vannak. Értéktárgyaikat készséggel megőrizzük a szálloda páncélszekrényében.” És végezetül: nem könnyű a dolga az újságírónak sem. Itt van például az Express főszerkesztőjének az esete. Ez a francia folyóirat többek között azt írta Albert Kalondzsiról, Csőmbe hűséges munkatársáról, hajdani miniszterelnökről, a Dél Kaszai tartomány botcsinálta császáráról, aki most rágalmazási pert indított a lap főszerkesztője ellen, hogy Kalondzsi és közvetlen munkatársai egy banketten megették hat politikai ellenfelüket. Hogy igaz, vagy nem igaz a hír. azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Csombénak sikerült 49 pártot megszüntetnie és ma már alig 214 párt van Kongóban. Hát nem könnyű mesterség az újságírás. Persze ott, ahol ilyenek fordulnak elő. Nálunk ugye egészen más a helyzet. Nálunk az újságíró csak arról írhatna: hány tyúkot. kacsát, libát, sertést fogyasztottak el egy-egy banketten. De, hát erre senki sem kíváncsi. Nem bizony! Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: A mély meghatottság érzésével írjuk e sorokat. A Komszomolsz- kaja Pravda szerkesztőségében éppen az imént találkozott egymással anya és fia, akik 23 éve nem látták, és nem ismerték ♦ egymást. X Waldemar Schilke, aki a Német Demokratikus Köztársaságban lakott, tudomást szerzett róla, hogy ő voltaképpen orosz, akit a fasiszták a háború idején magukkal vittek Németországba. Waldemar szerette volna megismerni múltját, megtalálni szüleit, de kutatásai hiábavalónak Xhirnnvultak. Ekkor a Komszo* molszkaja Pravda ismertette Wal- jdemar sorsát, s közölte rövid, - gyermekkori visszaemlékezéseit. E visszaemlékezések és a fényképek alapján az újságban megkezdődött a kutatás. A szerkesztőség rengeteg levelet kapott, tele javaslatokkal, kérésekkel. sőt ilven, ellenkezést nem tűrő állításokkal: ff „0 az én fiam“. [A leveleket gondosan elolvasták ''t'-ak egyet, amely \ Szibériából, Irina Ivanovna Kuli- 4 i -ezett. A lap január ♦ 24-i számában „Anyai emlékezet” Jcím alatt közölte Kulikova elbeszélését. A szerkesztőség azon [volt, hogy minden részletét ► visszaadja az anya drámai visszaemlékezéseinek, aki a háború Réveiben férjét, otthonát és gyermekeit egyaránt elvesztette. A .szerkesztőség arra számított, hogy ► Kulikova fia, ha él és az elbeszélést olvassa, majd új képekre, jelenetekre fog visszaemlékezni [gyermekkorából. Az anya és a [fiú emlékképeit összevetve aztán ► igent, vagy nemet lehet mondani. [Egyszerre nem lehetett kimondani" ► az ieent, -noha a két ember visszaemlékezései a legkisebb részleteikig megegyeztek. A szerkesztőség ► úgy döntött, hogy a személyes találkozásé legyen az utolsó szó. A Komszomolszkaja Pravda kipárta, hogy Schilke Moszkvába ►utazzék. Waldemar, akinek Irina [ivanovna Kulikova részletes elbeszélését lefordították, nyomban ► kijelentette: egy percre sem kételkedik benne, hogy Kulikova az ► ő édesanyja. A szerkesztőség azonban kételkedett. Közben egyre érkeztek a levelek. Köztük olyanok is, amelyeket figyelembe kellett venni. Minuszinszkből az alábbi sorokat írták: „Azt hiszem, hogy Waldemar az én unokaöcsém. Engem Wilhelm Hrisztianovics Silkének hívnak. Német őseim még Péter cár idejében telepedtek le Oroszországban. Én nem ismertem Waldemart, akiről szó van, de nővérem, aki Kievben lakik és ugyancsak Silke a családi neve, (nem vette fel férje nevét), azt írta, hogy 1938-ban született egy fia, akit Waldemarnak hívtak”. A szerkesztőség ezért Kulikovával együtt a levél íróját is Moszkvába hívta. Moszkvai találkozó Waldemar Moszkvába érkezéséről a szerkesztőség még egy asz- szonyt értesített, aki hasonló körülmények között veszítette el Kiev környékén a gyermekét. A tévedések elkerülése végett mérlegelni, tisztázni kellett minden részletet. Könnyű elképzelni, milyen nagy izgalommal várta mindenki a moszkvai találkozót. A szerkesztőség egyik munkatársa Waldemart várta a repülőtéren, a másik pedig Kulikovát kalauzolta. Kulikova a visszaemlékezések új részletein kívül határozottan kijelentette: „Az ő fián feltétlenül meg kell lennie néhány kelés, továbbá akrofula és fülmegbetegedés nyomainak. Az ő fiának feltétlenül ritka fogúnak kell lennie. Az apjának, az anyjának, a nővérének egyaránt ritka a foga”. Bebizonyosodott, hogy ezek az ismertetőjelek megtalálhatók Wal- demaron. Ekkor aztán a visszaemlékezések új fontos részletei tisztázódtak. Waldemar megérkezése napján az egész „bizottság” késő estig hallgatta a fiút és csaknem minden szavát feljegyezte. Csak este nyolc órakor szakították meg a beszélgetést. Február 24-én este a Szovjet Hadsereg Napja alkalmából Moszkva díszkivilágításban tündökölt. Az ablakból látni lehetett a díszsortüzek fel- lobbanásait. Waldemar szótlanul állt az ablakban. Volt miről elgondolkoznia, hiszen hosszú évek Hordozható ivóvíztisztító berendezés Az egyik csehszlovák gépgyár hordozható ivóvíztisztító öerendezé- I sét teherautó szállítja. Az 5,5 m hosszú, 2,8 m széles, 2,2 m magas be- 1 rendezés percenként 120 liter vizet tisztit. Alkalmazása különösen a la- 4 kott helyektől távol eső nagy építkezéseken, vagy távoli üdülőhelyeken J előnyös, valamint minden olyan esetben, amikor az ivóvízellátásban zavar T mutatkozik. X Négy teleszkópos szerkezet emeli le és állítja a földre teherautóról a ♦ berendezést. A 120 literjperc teljesítményű búvárszivattyú folyóvízbe, tó- X ba vagy bármilyen más vízforrásba állítható. Az ivóvíztisztító -berendezés- 4 hez tartozik még a vegyi tisztitó, az egy hétre elegendő víz tartalékolásáéra elegendő tároló, a tisztító és gyors homokszűrő, a villamos aggregét, la- X boratórium és vezérlő asztal. Az infrafűtés és a jó szigetelés a téli üze- émeltelést is biztosítja. A berendezés segítségével különösebb előkészület 2nélkül, gyorsan lehet ivásra alkalmas vizet előállítani; kiszolgálásához )mindössze egy személy szükséges. óta először látta hazáját és győzelmeinknek e fellobbanását. Az egybegyűltek részletes elbeszéléseinek és Waldemar visszaemlékezéseinek egybevetése nem hagyott kétséget affelől, hogy Irina Ivanovna Kulikova megtalálta a fiát. Waldemar és Kulikova visszaemlékezéseinek „egyeztetésekor” (visszaemlékezéseiket mindketten külön-külön, egymás távollétében mondották el), a szerkesztőség pontos képet kapott, a részletek legkisebb ellentmondása nélkül. Anya és fia egymástól függetlenül így emlékeztek vissza a távoli múlt eseményeire: A visszaemlékezések „Egy férfi fürdetett a folyóban, arra ügyelve, nehogy benedvesítse a fejemet, amely fájt és be volt pólyózva”. — „Az apja fürdette őt a folyóban és arra ügyelt, nehogy bevizezze a fejét, mert a gyerek skrofulás volt”. „Nálunk tyúkok voltak a padláson. ..” — „Nálunk tyúkketrec volt a szénapadláson.. „Jól emlékszem, amikor leégett a malom. Láttuk a tüzet az ablakból”. — „A nagymama tüzet pillantott meg az ablakból. — Ég a malom! Mindnyájan rohantunk oltani”, „Jól emlékszem: amikor elvettek a mamámtól, egy katonaruhás férfi megsimogatta a fejemet és kekszet adott”. — „Amikor a gyereket elvették tőlem, ő sírva fakadt és rugdalózott. A parancsnokunk benyúlt a táskájába és süteményt adott neki”. Ilyen pontosan egyeztek a visszaemlékezések. Nem férhetett hozzá kétség: Anyáról és fiáról van szó. Ezt arcvonásuk is menten elárulta. Az anya és fia találkozására délben került sor a szerkesztőségben. Nehéz lenne szavakkal visz- szaadni a 23 évi különválás és rengeteg szenvedés után könnyes szemmel egymás karjaiba omló anya és fiú találkozását. Mélyen meghatódva ültünk ott, s nem szégyelltük könnyeinket. Aztán két órán át tartó, meghitt beszélgetés következett, kisebb szünetekkel, felkiáltásokkal, 23 esztendő óta hangosan ki nem ejtett szavakkal: „Fiam! Drága Fiam! Szakasztott apja...”. S a fiú oroszul: „Mama, drága Mama.. Elsőnek Wilhelm Hrisztianovics Silke üdvözölte őket a nagyteremben, ahol mindenki összejött, aki csak a szerkesztőségben volt. A megilletődött Viktor Levcsenka (Waldemar Schilkének ez volt az eredeti neve), boldogságtól el- elcsukló hangon beszélt. Nem csoda, hiszen azt találta meg, ami az életben a legdrágább: az édesanyját és a hazáját. Köszönetét mondott mindazoknak, akik ezt valamilyen módon elősegítették. Aztán az anya beszélt. Az egyszerű asszony a következőket mondotta: „Szeretnék szívből köszönetét mondani azoknak, akik segítettek megtalálni 23 éve nem látott, drága fiamat. Biztos voltam benne, hogy nem halt meg. Szívem érezte, hogy előbb-utóbb megtalálom. Szeretnék köszönetét mondani a demokratikus Németországból azoknak, akik fiamat felnevelték. Legyen átkozott a háború és a fasiszták! Mit műveltek velünk! Vérrel öntözték földünket, elvettek tőlünk, tőlem is mindent. Azt akarom, hogy többé ne legyen háború, csak béke legyen! Azt akarom, hogy minden anya boldogan éljen és maga nevelje fel gyermekeit! Mindent köszönök, nagyon köszönök Önöknek”,
