Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-18 / 92. szám
6 Sólyom László, PÉTIKÉ Kassák Lajos Húsvétvasámap délután, amikor Kóczián Pál hazament a futballmeccsről, a szoba legsötétebb sarkában talált rá fiára, Petikére. Olyan bús-mogorván gubbasztott ott, mintha a Vörösmarty- vers dramatizált változatának címszerepére készülne. — Csókolom — morogta az orra alatt és villogott hozzá a szemével nagy dühösen. — Szervusz — fogadta apja a köszönését és lehajolt hozzá. — Hát neked meg mi bajod? — Semmi — dörmögte a legényke tömören. — Mégis? — faggatta az apja. Pétiké azonban hallgatott tíz évének konokságával. Hiába is próbálta szóra bírni anja. inkább hagyta, hogy meghőmérőzze. Láza nem volt. Ekkor következtek az ígérgetések. Először ötvein fillér készpénz, majd forintos fagylalt. végül két pofon. Peti azonban hű maradt a költő megénekelte druszájához és hallgatott. — Tartsd meg magadnak! — dühösödött meg az apja és kiment a fürdőszobába. Ott furcsa illat csapta meg az orrát. — Te öntötted ki a kölnit a fürdőszobában? — fogadta a feleségét köszönés helyett. Az asszony le sem tette a reti- büljét bement a fürdőszobába. — Hát ilyen pacsulit használok én? — támadt nagy mérgesen a férjére. — Szépen vagyunk, már meg sem ismered a kölnim szagát. Félórába került, amíg megbékítette a feleségét Kóczián. Akkor kezdték együtt nyomozni a rejtélyt. Petit is megkérdezték, mi a véleménye a fürdőszobai szagról — A nagymama öntötte ki, nem én — védekezett a kisfiú. — Mit öntött ki a nagymama? — Hát a kölnit a locsolómból! — Mit beszélsz te összevissza? — támadt a gyerekre az anyja. — Miért? — kérdezte rosszat sejtve az apja. — Hát... — sütötte le szemét Pétiké, majd fövetette tekintetét és dühösen az apja szeme közé nézett: — Miattad! — Miattam? — Igen. Mert azt mondta a nagymama, hogy neked okozok kellemetlenséget azzal, ha locsolni megyek. — Nekem? — bámult a gyerekre az apja és anyjára nézett, hogy talán ő érti ezt. De amikor az asszony is csak meresztette a szemét, újra Petikéhez fordult: — Miért lenne az kellemetlen nekem, ha te locsolni mégy holnap? — Hát..., mert... azt mondta a nagymama, hogy akkor azt mondják majd, hogy te kéri... kiéri.... szóval olyan szellemben nevelsz engem. — Áhán! — bólintott Kóczián és a feleségére nézett, majd újra a fiára. — Aztán megmagyarázta a nagymama, hogy mi az a klerikális szellem? — Kérdeztem, de 5 azt mondta, hogy ne törődjek vele, úgyse érteném és kiöntötte a locsolómat — vallotta a gyerek és nagyokat nyelt, hogy a pimasz könnyektől megőrizze férfiasságát. — Az édesanyád .. i — mondta jelentős hangsúllyal feleségének Kóczián. — Maradtál volna itthon, vagy vitted volna magaddal a fiadat! — válaszolta az asszony és kirobogott a konyhába. A férfi kettesben maradt a fiával. Néhány mély lélegzetet Váci Mihály Kossuth-díjas költő. Nyíregyházán született 1924-ben. Volt tanyai tanító, középiskolai diákotthon-igazgató, tisztviselő, lektor. Jelenleg az Uj írás című folyóirat szerkesztője, valamint Szabolcs megye országgyűlési képviselője. Verseskötetei: Ereszalja (1956), Nincsen számodra hely (1957), Bodza (1959), Mindenütt otthon (1961 és 1962). Ismertebb műfordítása az 1963-ban megjelent Tvnrdovszkij Egyre messzebb című poémája. Tizenegy költeményét közölte a Tiszta szigorúság (1963, második kiadás: 19G4) című antológia. 1964-ben A zsezse-madár címmel tanulmányait, cikkeit jelentette meg. Kétszer tüntették ki József Attila-díjjal, 1956-ban az Ereszalja, és 1962-ben a Mindenütt otthon című köteteiért. Az eddigi legteljesebb gyűjteményét, mély társadalmi felelősséget sugárzó új verseit jelentették meg 1964-ben Szegények hatalma címmel, amelyért az idén a Kossuth-dijban részesítették. vett, számolt tízig, azután némileg megcsillapodva, maga mellé ültette Petikét. Beszélt az ünnepekről, a népszokásokról. Pétiké bölcs gyermeki tapintattal úgy tett, mintha minden szavát figyelné, értené. Még bólogatott is hozzá. De valójában csak annyit fogott fel az egészből, hogy az apja csöppet sem ért egyet nagymamával. Tehát van remény rá. hogy holnap reggel a második emeleten lakó copfos Pannikához becsöngethet és — ha ugyan sikerül valahonnan kölnivizet szereznie — meglocsolhatja. S amíg ő azokról a tömött hajfonatokról ábrándozott, amelyeket olyan jólesik megráncigálnia, édesapja már ott tartott, hogy ... — ... a locsolás, a télapó, a fenyőfa, sőt a Szilveszter is, Petikéin, népszokások! Pétiké most- először bólintott őszintén és nagyon agyába véste azt a kedves szót, hogy „népszokás”. — Tudod, mi odahaza a Mátrában — folytatta az apja — kivittük a leányokat a patakra és vödörszám locsoltuk rájuk a vizet! — Az lenne jó — lelkesedett Pétiké. — Úgyis hívtuk a húsvéthétfőt, hogy „vízbehányó hétfő”. — Vízbehányó! — mulatott Peti. — Csuda jó! & is majd viszem a korsót... — A korsót? — nézett rá apja. — Nekünk nincs vödrünk! — válaszolta panaszosan Pétiké. — A fölmosó vödörrel mégsem locsolhatom meg Pannát. — Nonono! — intette fiát Kóczián. — Maradjunk a locsolónál. Gyere, az utcán még árulnak kölnivizet. — Á, már késő van — legyintett Pétiké — és kár a pénzért. De az a kegyetlen apja csak levitte és vásárolt neki egy üveg kölnit. Sőt. reggel személyesen bocsátotta útjára, s gondosan ellenőrizte, hogy nincs-e nála más, mint az a „vacak” kis locsoló. Kossuth-díjas író, költő 1887- ben született Érsekújvárott. Számos lapot szerkesztett. így például a Ma, Munka, Uj Idők, Alkotás, Kortárs című lapok, folyóiratok főszerkesztője volt. Első verseskötete Világanyám címmel 1915-ben jelent meg. Azóta napjainkig több mint hatvan könyve látott napvilágot magyar nyelven, regények, novellák, versek, képzőművészeti és irodalmi cikkei, tanulmányok. Kétszer (1935- ben és 1956-ban) adta ki válogatott verseit, önéletrajzi regényét Egy ember élete címmel a Nyugat közölte (első három kötetét a folyóirat 1924., 1926.. és 1927: évfolyamában, a negyediket pedig 1931-ben, második kiadás: 1957.). Főművei még: Angyalföld, amelyből filmet is készítettek, Boldogtalan testvérek (válogatott elbeszélések, 1957.), Marika énekelj! (két kisregény, 1962.), Szerelem, szerelem (versek. 1962.), Munkanélküliek (regény, 1963.); Vagyonom és fegyvertáram (versek, 1963.), Az út vége (regény, 1963.) és A tölgyfa levelei (versek, a költő rajzaival, hanglemezmelléklettel, 1964.). Sokrétű irodalmi munkásságáért, de különösen az utóbbi években megjelent lírai és prózai alkotásaiért tüntették ki az idén a Kossuth- díj első fokozatával, Építés Uj város épül a régi házaktól délre közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában. Megmozgatják a földet legyalulják a dombokat és az állványzat vasszerkezetével hálózzák be a tájat. Tavasz van most színesedne át a mező a madarak most építenék meg fészküket. De ütött a halál és a születés egyazon órája. Holnap már nem is ismersz rá a helyre ahol az eget jegenyék támasztották alá ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyájátj Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke nagyhangú fiaikat kecses mozgású lányaikat. Mint a kenyér Tavaszi szél szivárog, teli van véle az árok, térdig emelt szoknyában lábolnak benne a lányok. Szívdobogásnyi rózsák, kertjeink lángbaborítják. messzi egek madara száll ide költeni hozzánk. Párolog, mintha csak fájna, eleven, lüktet a barázda, omlik a rög eke-élen, de még beledobban a tájba. Fáinknak édes a nedve, földjeink jó maggal vetve, tábláink árok-partján felesel a csalán nyelve. A föld illata szálldos, mélyre lélegzi a város, pirosul, szokik a vére súlyosabb szívdobbanáshoz. Mint a kenyér, ha dagasztják, kél melegen ez az ország. — Rozsda ne érjen a késhez, ha karéjait osztják. Balázs Anna: Gyermek születik H atalmas robbanás rázta meg a házat. Az asszonyok felsikoltottak és magukhoz rántották gyermeküket. Karjuk közé ölelték eszelősen. Vakolat hullott a fejükre, egy percre csend lett, vagy talán csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott, aztán újra tompa, nagy dörrenés rázta meg őket, sötét lett és mintha a föld a lábuk alól felugrott volna. Megtelt a pince jajgatással. Neveket kiáltottak, aztán a házparancsnok rekedtes hangja hallatszott. — Nem kell megijedni, nincs semmi baj. Mindenki maradjon a helyén! Gyufa sercent, egy kis zseblámpa fénye kutatta végig az embereket. Halottsápadtan álldogáltak, a padok feldőlve hevertek. volt akj a földön ült, csodálkozó. tágult szemmel bámult a fényre, mintha maga sem hinné el, hogy él, Bartyánné elájult az ijedtségtől, kislányát alig tudták görcsösen szorító karjai közül kiemelni. Az óvóhely vasajtaja nem nyílott. Hiába emelgették, nem mozdult. A parancsnok félrehívta Novákot ék suttogott vele. Aztán hátramentek a vészkijárathoz és bontani kezdték a falat. A pincében néma csend támadt. A téglák egyenfcint mozdultak ki a falból és nemsokára hallották, hogy odatoltról is dolgoznak. A falon egyenletes kopogtatás kereste őket. Visszakopog tattal:, aztán hallgatták, hogy lassú zör- renéssel hullanak a téglák a két férfi munkája nyomán. A vészátjárót vastag törmelék temette be. Már többen adogatták egymásnak hátra a kiemelt omiadékot. A levegő lassan megsűrűsödött. Homlokukat kiverte a veríték. A gyerekek vizet kértek de a tartály, amely másik óvóhellyel közös kis előtérben volt, kintszorult. Nem lehetett megközelíteni. Ilus rémületéből alig tudott magához térni. És ez a tűrhetetlen meleg, talán lángban áll felettük a világ... Nehezen telt az idő. Végre kiszabadult a vészátjáró nyílása. Egy ember arca jelent meg benne. Poros bőrére éles csíkokat szántott az izzadtság. — Élnek? Először a gyerekek és az asszonyok jöjjenek. Ilus is felállt. Elengedte kis- húga, Eta kezét. Most érezte meg, szinte fájdalmas-görcsösen szorították egymást egész idő alatt. Másik kezével ájult félelemmel ölelte át lüktető hasát. Amikor talpon volt. egészen könnyűnek érezte magát. A bőre felszínét kellemes, tüzelő meleg öntötte el. Felnyögött. Megfogták. Elsőnek vitték át a nyíláson. Miután a föld alatt három-négy házat is megkerültek, óvatosan lefektették egy tömött óvóhely idegen ágyára, ahol idegen, ijedt arcok bámultak rá. Forrónak érezte a fejét és szem,golyói mintha megmerevedtek volna. Belülről kegyetlen erős görcs rángott át rajta és alig néhány perc múlva szétpattanó teste megfeszült, mintha ketté akarna válni. Asz- szonyok állták el a heverőt, hogy a gyermekek és a sápadozó férfiak ne lássanak oda. Elviselhetetlen volt a pillanat. Mintha nem is az ő hangja ja ihatna foj- tottan és színtelenül. Egy idegen asszonynak az orra mellett nagy szemölcs ült, azt látta csak míg valami síkos, meleg kis testet nem érzett és utána egy vékony hangocskát nem hallott felsírni. — Kislány. — mondta egy hang és mintha mennyei zene hallatszana, a vékonyka sírás körül- muzsdkálta a fülét, egyszerre már nem hallott mást. Lehunyód- tak szempillái, végtelen fáradtság borította el. Mikor magához tért, anyja ült mellette és apja borotváiét- lam arcára tévedt a pillantása. Anyja Ms bugyrot tartott a karján. Onnan világított felé egy lángvörös arcocska, összeszorított apró öklök közül. Aztán megint apjára nézett és látta, hogy sötét szomorúságba van burkolva az arca. Újra lehunyta a szemét. Sóhajtott. Élnek, mind itt vannak, de tovább nem tudott gondolkozni, csak aludt, aludt. Mikor reggel felébredt erős volt és vidám._ Mellére tették a kislányt és ő örömmel nézte, hogy megtejesedik a szája széle, nagyokat nyel — Te legalább jóllakhatsz, — mondta egy piros képű, idegen asszony és rámosolygott Ilusra. _A ház majdnem egészen összedőlt minden holmijuk benne veszett. Nincs egyebük mint a raj- tuklevő, a pincében elvisel ődött egyszál ruha. Az óvóhely idegen
