Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-16 / 90. szám
Jt V 4 ' TOLNA MEGYEI VEPÜJSAG 1965. április 16. Büszkeségünk az Országház A parlament lépcsősora. |BBÖ foto — Seidne* ZsSKéte íektótetej) Légii elvétel az Országházról. | (MTI foto — Járai Rudolf felvételezi Ui i Ä meredek, esőtől félázott Ös- ' vényen szögestalpú turistabakancs nélkül nagyon nehéz volt .a kapaszkodás. Clark, noha tudta, hogy üldözik, déltájban mégis csökkentette az iramot. Később megengedett magának egy félórás pihenőt is. Óriási, sötét fenyő alatt húzódott meg. és kiszámította, mennyi időre van szüksége, hogy elérje a Pop Iván hegy csúcsát azaz. a román— szovjet határt. Ha állandóan olyan iramban gyalogol, mint ma, ha semmi sem kényszeríti kerülő útra, ha nem alszik, csak keveset pihen és nem gondol az éhségre — még akkor is legalább 30 órára van szüksége. Bírja-e erővel ezt az utat? Nem zárják-e le ezalatt a határőrök a leghoz- záférhetetlenebb, legrejtettebb ösvényeket is? (Sark fáugrott és nekiindult a Tiegynek! Az erdő csakhamar ritkulni kezdett, egyre több füves tisztás került az útjába. Az egyik ilyen tisztáson áthaladva, Clark váratlanad nyerítést és lódobogást hallott a köves ösvény felől. Már nem volt ideje a visszavonulásra. Meglátták. Bekövetkezett az, amitől félt: egy alacsony, zsákokkal megrakott tó mellett, szőrével kifelé fordított subában, széles karimájú fekete kalapban, bőrcsizmában, bottal kezében egy ember baktatott vele szemben. Clark nem lassította meg lépteit. Közeledett ahhoz az emberhez, aikiről azt sem tudta, ki fia-borja, de akit halálra ítélt A hegyi pásztor, amikor szembekerült Clarkkal, megállt, tiszteletteljesen megemelte kalapját, és barátságosan üdvözölte: — Végre itt van! Isten hozta. Két napja lessük magát. Uzsgo- rodból jött, ugye? Az állatorvos? Hol a vezetője? Clark nem felelt, kíváncsian végignézett a pásztoron, akinek már csak egy-két perce volt hátra az életből. Clark komor hallgatása, merev, semmi jót sem ígérő tekintete megijesztette a pásztort. Már nem mosolygott, félénken lovához húzódott, mintha védelmet keresne mellette. Clark lőtt. A ritka hegy; levegő letompította a lövés hangját, a dörrenés legfeljebb kétszáz mé_ térré hallatszott. A pásztor tarisznyájában nem talált semmi ennivalót, semmi felhasználhatót. A holttestet az egyik közeli bokorba vonszolta, a lovat az erdőbe vezette, egy fához kötötte, hogy ne vegyék észre az ösvényről, és folytatta útját. Letért a pásztorösvényről, bement a sűrű erdőbe. Iránytű szerint haladt. Messziről elkerülte a tisztásokat. Csak a sötétség beálltával tért vissza az ösvényre. Közeledett az éjszaka, de Clark egyre csak ment, ment. Hajnal előtt pihent egy keveset. Fenyőgallyakon aludt a szabad ég alatt. Korán reggel, hajnalhasadáskor indult tovább. Egyre közelebb jutott a határhoz, de ereje már fogytán volt. Második napja szakadatlanul ömlött az eső. Az északi hágók felől gamolygó nehéz, sötét feUegek májusban egészen szokatlan hideget hoztak. A mély szakadékokban hajnaltól napestig félhomály uralkodott. A tűlevelű erdők komoran feketéllettek a sűrű ködön át. A csermelyek és patakok csobogva, zúgva rohantak lefelé a Tiszába. A bőrig átázott, teljesen kimerült, elgyengült Clarknak végül is el kellett hagynia az erdő járhatatlan sűrűjét, és rá kellett térnie a hegyi legelőkre vezető veszélyes ösvényekre. A kockázat nagy volt, de még nagyobb, egyenesen leküzdhetetlen volt az a vágya, hogy egy meleget adó pásztortűz mellett megszáradjon, kenyérrel és juhtúróval jóllakjon, s rágyújtson egy cigarettára. Clark egy zöldes-vöröses mohával szegélyezett patakot követve, füves tisztásra jutott, amelyet három oldalról meredek, sziklás hegycsúcsok öveztek. Három pásztorkunyhó állt a forrás mellett. A tisztáson juhnyáj és tehéncsorda legelészett. A szél a friss tej és a gyapjú savanyú, szédítő illatát hozta Clark felé. Akármennyire is csábító volt mindez. Clarknak mégis volt akaratereje, hogy az erdőben bevárja a sötétség beálltát. A legelőn csak két pásztor volt, hatalmas, gyapjas juhászkutyák segítettek nekik. A pásztorok megfejték a juhokat és a teheneket. A tejet a fából készült fejővödörből egy hordóba öntötték, amelyet fehér gyolcskendővel takartak le. A hordót a hegyoldalba vájt pincébe gurították, majd pihenni tértek. Nemsokára a szélső kunyhó tetőnyílásán át szikrázó füstfelhő emelkedett az ég felé. A pásztorok vacsorához láttak. Clark először is jól akart lakni. A pincében bizonyára nemcsak tejet, hanem juhsajtot is fog találni. De hogy tud oda eljutni anélkül, hogy a kutyák észre- vennék? Megkerülte a legelőt, és a másik oldalról ereszkedett le a pincéhez. A kutyák a kunyhó küszöbén ültek a tűz közelében. Minden figyelmüket lekötötte a pásztorok vacsorájának maradványa. Nem érezték az idegen szagot. Clark jóllakott, magához vett egy nagy darab juhsajtot és kilépett a pincéből. Alig tett azonban néhány lépést, amikor meghallotta maga mögött a kutyák ugatását. Megállt. Most mit tegyen? Bottal elűzze a kutyákat, lelője egyiket a másik után, farkasüvöltést utánozva visszavonuljon (ez aligha fog sikerülni, mert a kutyák összeharapják), vagy segítségül hívja a pásztorokat? A legutóbbi megoldást választotta: már teljesen összefagyott, csurom víz volt, s igen erős volt benne a vágy. hogy megszáradjon, néhány órát aludjon a pásztortűz mellett, és elszívjon egy cigarettát. Bízott abban, hogy nem kelt gyanút a pásztorok között. A juhsajtot a közeledő kutyák felé hajította, felkapaszkodott egy görcsös fenyőfára, és kiáltozni kezdett: — Hahó! Hahó! A kunyhó küszöbén megjelentek a pásztorok. — Ki az? — kérdezte szigorúan egy fiatal, erős hang. A kutyák veszettül ugattak, fogukkal tépték a fenyőfa kérgét. — Segítsetek, jó emberek, megesznek! A fiatal, erős hang rákiáltott a kutyákra, erre azok elhallgattak, morogva megindultak a kunyhó felé, de közben vissza-visszanéz- tek és fogukat vicsorították. Clark lemászott a fáról. A pásztorok megvilágították viharlámpájukkal az idegen arcát, és hallgatagon, bizalmatlanul néztek rajta végig. (Folytatjuk) Cigarettafüst és bűz. Ä söntés- 1 pulton csillog a bor, a sör, a pálinka. Benne tocsog a pohár. Dr. Horványi Elek a pohár után nyúl. — Töltse meg még egyszer! ■— Nem lehet. Elég volt. Maga már be van rúgva. A törvény tiltja, hogy kiszolgáljam! Kimért, határozott a csapos hangja. A csapos nagy darab ember, fehér kötény van előtte. Úgy áll ott a söntéspult mögött, mint a hentes. — Nekem mondja, hogy mit ír elő a törvény? — gurgulázza Horvágyi. — Nekem? Én csak tudom.Legyint. A sarki asztalnál idősebb ember ül. Horvágyi letelepszik melléje. — Dr. Horvágyi! — Marosi! — Maga miért iszik? Marosit meglepi a kérdés. Még a kalapját is- hátra tol ja. A kalap alól kibuggyan őszülő haja. — Mert jólesik — válaszol. — Maga talán nem azért iszik? — Nem! Nekem innom kell! Érti? Innom kell! Horvágyi az asztalra borul. Marosi megemeli a poharát. Iszik,, aztán szól: fizetni szeretne. A pincér nem jön. Horvágyi feltámasztja magát, a nyaka meg- qsukiik. Szalui János TÉVEDÉS — Tudja, hogy ki a gyilkos? — kérdi. — ? — Nem tudja!? Igazán nem tudja?! Pedig már mindenki tudja. Csak rosszul tudják! Marosi ül és hallgat. Már a fizetőpincérről is élfeledkezett. Nem érdekű semmi más, csak ez az ember. Csak ez a dr. Horvágyi. aki tiszta véletlenségből ült le az asztalához. Három emberről van szó. Apa, lánya, meg a gyerek anyja. Minden a gyerek miatt történt. Még világosan emlékszik az első tárgyalásra; Ott állt az apa és az anya. Dr. Horvágyi kérdéseket tett fel: — Neve? — Rétvári Klára. — ön Harmath István félesége —lt? — Igen, de elváltunk. — Mikor?-- Törvényesen két hete. — És most mi a követelése? — A gyerekemet kérem. Harmath Istvánhoz fordult. A kérdések hasonlóak voltak, csakhogy itt megkérdezte: — Mi volt a válás oka? — Elhagyott a feleségem. — És most kivel él asszonyom? — Az édesanyámmal. — Igen, az édesanyjával a főmérnök úréknál! — Kérem, ön ne szóljon közbe. Ki az a főmérnök, akiről az alperes megjegyzést tett? — Miatta hagytam ott őt! Dr. Horvágyi bólintott és nagyot nyelt, mintha meg akarná emészteni ezt az egészet. — Asszonyom, ön dolgozik? — Igen. — És ki gondozná a gyereket? — Az édesanyám. — És önnél ki gondozza a gyereket? — fordult Harmath-hoz. — Fogadtam mellé egy asz- szonyf. — A szeretőjét! — Asszonyom, kérem, őrizze meg a nyugalmát. Hosszú, fárasztó tárgyalás volt. Nem tudtak dönteni. Újabb tárgyalást tűztek ki. A vélemények megoszlottak. Voltak, akik azt mondták: az asz- szony kapja a gyereket, mert a törvény az anyát pártolja elsősorban, de voltak az ügy ismerői között olyanok is jócskán, akik azt mondták: ők az apának ítélnék, mert az bolondulásig szereti, az anyja meg csak borsot akar tömi ezzel is a férj orra alá, és a gyerektartásra fáj a foga. Két hét múlva újra tárgyalták az ügyet. Dr. Horvágyinak bizalmasan odasúgta egyik ismerőse: hallotta, hogy Harmath valami botrányra készül, ha nem az övé lesz a gyerek. A biróság válaszsúlyokat rakott grammonként, csipetenként az igazság mindkét serpenyőjébe. Hol egyik, hol másik javára billent a mérleg. Az asszony lényegében nem él erkölcstelen életet, ezt a helyszíni vizsgálat is bizonyítja. Az, hogy otthagyta a férjét valakiért, az még nem bűn. Joga van hozzá. Az ember szomszédjai mind azt vallották: Harmath bolondulásig szereti a gyereket, Mindent megvesz neki, szé_ pen járatja, a kertben még lo- vacskázik is vele, viszont igaz, hogy viszonya van a gyerek gondozójával. Igaz. azt is beszéUk, hogy el akarja venni, de nem tudja sehogy sem rászánni magát, mert még mindig az első feleségét szereti. — És mi lett a döntés? — Az anyának ítéltük a gyereket! És ebben az én szavazatom volt a döntő! Amikor megkérdezték Har- rnathot: belenyugszik-e a döntésbe, így válaszolt: — Nem! Fellebbezek! A fellebbezést tudomásul vették. A volt férj és a volt feleség együtt hagyta el a tárgyalás színhelyét. Látszólag minden rendben volt. De csak látszólag. A volt feleség a vonatra indult, a volt férj marasztalta. — Gyere be. Mindjárt jön haza az Ági! — Sietnem kell. — Nem akarod a gyereket látni? — Dehogynem. De, hamarosan úgyis nálam lesz és ott is marad. — Az majd kiderül. — A bíróság nekem ítéli, ebben biztos lehetsz.
