Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-14 / 62. szám

Látható kulíúra III.

6

Amit hozzá kell számítani

Az eddigiekben általában olyan technikai eszközükről és termékekről, illetve azok vásárlásáról esett szó, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a művelődéshez, s — közkeletű szóval élve — egyenesen szolgálták a kulturális színvonal emelkedését. Ugyanezt mondhatjuk el a könyvről, televízióról, rádióról, újságról, folyóiratról akkor is, ha mint egyfajta mérőeszközt nézzük őket. Mert az, hogy egy bizonyos területen miből mennyi fogy, sosem véletlen dolog. A gazdasági helyzet mellett a fogyasztás mértékét az is befolyásolja: mennyire jutottak

el az emberek, hogyan formálódott tudati világuk, s egyáltalán: úgy alakult-e felfogásuk, ahogy a gazdasági helyzet objektíve előírja.

Van azonban az általános kulturális helyzetnek, s ezen belül az érdeklődési körnek olyan területe is amelyet elsősorban — és talán nem is helytelenül — a gazdasági körülmények változásánál szokás említeni. A tartós fogyasztási cikkekre gondolunk. Olyan eszközökre, tárgyakra, amelyeket nem használunk fel azonnal, hanem évekig, néha évii zedekig vesszük hasznát. Hozzá kell azonban ezeket számítani a kulturális életkörülmények alakulásához is, hiszen roppant nehéz elképzelni, hogy az átlagosnál alacsonyabb színvonalon álló ember ragaszkodna például a háztartási gépekhez, s a modem technikai eszközök vásárlása útján szakítana gyakran évszázados hagyományokkal. Márpedig különösen az utóbbi években a következőt láthatjuk: falun és városon egyre szaporodnak az ember életét megkönnyítő, otthoni tevékenységét kényelmesebbé tevő eszközök, háztartási gépek —? hogy csak ezeket említsük egyelőre;

Hasonlítsunk össze ismét két esztendőt, az 1963-as és az 1964- es évet. Amíg 1963-ban tartós fogyasztási cikkekre 141 millió 602 ezer forintot költöttek Tolna megyében, addig 1964-ben 157 millió 868 ezer forint volt az az összeg,

artiit nem napi élelemre fordítottak, hanem olyan áruk vásárlására, amelyeknek igen sok köze van például a szabad idő szaporításához mivel lényegesen megkönnyítik az emberek munkáját, a hétköznapi gondok megoldását. Főként az asszonyok azok, akik elsősorban könnyítést kaphatnak olyan dolgokban, mint a mosás, a főzés. Egy korábbi vizsgálódás adatai szerint ezek a munkák régi módon a nők idejének több mint a felét vették el, arról nem is szólva, hogy kézzel mosni kis híján inszakító munka.

Nézzük azonban sokat mondó statisztikai adatainkat részletesebben. Az említett két évben Tolna megyében 8965 család vásárolt mosógépet. Olyan egyéb berendezés, mint a centrifuga, villanysütő, villanyfőző, ugyancsak az említett két esztendőben több mint 3670 került ki a családokhoz az üzletekből. Nem soroljuk ide most az autókat, ám azok nélkül sem érdektelen megjegyezni, hogy 1963-ban és 1964-ben 8083 kerékpárt és 2312 motor- kerékpárt vásároltak a megye üzleteiben.

Van két cikk, amelyet kiemelünk a többiek közül. Megmutatják ugyanis, hogy két esztendő alatt is milyen óriási mértékben változtak az igények, s hogyan alakul nálunk a lakáskultúra. A televízióról, rádióról már a múlt héten írtunk. Most az összes híradástechnikai cikkeket említjük, a rádió és televízió mellett olyanokat mint a lemezjátszó, magnetofon, zeneszekrény stb .;, Ilyenek beszerzésére 1963-ban 22 millió 356 ezer forintot költöttek a megyében. Egy év azonban 16 millió forintos emelkedést hozott. 1964-ben már 38 millió 457 ezer forint volt az az összeg, amit a szórakozást és tájékozódást segítő technikai berendezések vásárlására fordítottak.

Külön jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, miként alakul a lakáskultúra. Nem azért, mert ítéletet lehet belőle mondani az általános kulturális helyzetre nézve, hanem elsősorban abból a szempontból, hogy az otthonok fontossága az életkörülmények alakulásával mind nagyobb szerepet kap. Az átlagembernél, de főként azoknál, akik az átlagnál tovább jutottak, az otthon nemcsak a pihenést szolgálja, hanem mindinkább a tanulás, művelődés céljait is. Az ipar és a kereskedelem választéka igyekszik idomulni az említett követelményékhez. Talán ennek is része van abban, hogy már 1963-ban 47 millió 924 ezer forint értékű bútort szereztek be Tolna megyében. Egy évvel később az említett ősz- szeg milliókkal szaporodott: 1964- ben ugyanis 56 millió 667 ezer forintot költöttek a megye lakói bútorvásárlásra.

S végül egy kérdés: van-e felső határ a látható kultúra eszközeinek beszerzésében. Kétségtelenül lesz egy idő, amikor az emelkedés üteme lassúbb lesz. Véglegesen azonban aligha rögzítődik, mert az új körülmények — a dolgok rendje szerir\t — még újabb igényeket szülnek. S ehhez igen sok köze van annak is, hogyan folyik a tudatformáló munka, miként alakul az iskoláztatás és az iskolánkívüli népművelés során a kulturális helyzet.

Szolnoki István

$. Nagy Sándor

PÁLOS ROZITA:

Tavasz — sejtelem

A semmi fáj. A tél megérti ezt makulátlan csendjeivel, gyökérbe ápolt illatával.

Nézd a kékfehér meddőséget! Micsoda tomboló tavasz-sejtelem viharzik benne el.

De várj!

Reménytől bűvös keretbe fogottan. míg a vadalma-virágok szerelme a térbe kizúdul.

Akkor —

nem múltakat, jelent, jövendőt — a mindent

megyünk el megkeresni, szerelmem.

KÁTAY ANTAL:

A hajnal sohase késik

Vörös tűhegyek csúcsain ébred, mi, koránkelők találkozunk.

Engem egy rokkant vekker ébreszt, őt csupán a törvé ny készteti kilépni olykor morc hegyek közül, de mindig ott van, honnét indulni kell.

Néha már bosszant. Szinte várom, hogy késsen egyszer, évmilliók után egyetlen egyszer, egyetlen percet, de rámsandit, s én félszegen, sután baktatok tovább a tűhegyek után, lemorzsolni félezer percét a mának.

A hajnal sohase késik. így igaz.

S micsoda baklövés, hogy bölcs hegyek, moszatok, atomok s mély-zöld tengerek titkai mellett ezt az egyetlen egyet nem lestük el még: ébredni pontosan,

: az útból semmit se másnapra hagyni!

A tenger mormoL Parton csattan a válasz: a megbízhatóság nem titok, erény!

Nem ellesni kell, de élni vele; messzi világlón, mint hajnali fény.

Egy nap vidéken

Apor

A nénike a második emeleti lakás ablakában a porrongyot rázta. Egy óvatlan mozdulat és a porrongy, mint barna zászló, lefelé lengedezett a szélben. A ház előtti fa csupasz ága hirtelen bársonydíszt kapott. Ay porrongy i^gyanis valaha szebb napokat látott, csipkés, barna bársonyruhához tartozott. Ebből a ruhából maradt meg ez a darabka, amely hosszú évek óta porrongyként hasznosította magát.

Az idős asszony partvist kerített, s úgy, ahogy volt, pongyolában az utcára sietett és a fa alá állt. A ruhamaradék azonban nagyon magasan kötött ki, nem lehetett a hosszú partvissal sem elérni.

— Hozzon csak ki innen o Röltex-töl egy széket! — szólt a néni a ház bámészkodó lakójának.

A székről sem lehetett a por- rongyot megcélozni.

— No, majd én, — mondta a boltból kisiető nyakigláb eladó. De még mindig hiányzott néhány centi a partvis vége és az ágon libegő porrbngy között.

— A Béla kellene ide, ő 190 centi, — mondta az eladó és visz- szatért a bdltba.

A járókelők megálltak a színhely előtt, hiszen Pesten mindenre akad néző. legyen az baleset, árurakodás, építkezés, idejét múlt plakát, vagy akármi, ami felkeltheti a figyelmet. Hogyne állnának meg, amikor egy öreg néni toporog a fa körül, mindenrongy

ki a magasba figyel. Kövekkel is dobálták a rongyot, a bársonydarab mégsem volt hajlandó leesni. Azután valaki létráért ment:

Egy kövér nő méltatlankodni kezdett:

— Ilyen felhajtást csinálni egy vacak rongy miatt! Itt a Röltexben pár fillérért kaphat, újat.

Több sem kellett a mellette álló asszonynak. Mérgesen kiáltott a másikra:

— Szép kis háziasszony maga! Még, hogy vacak! És pár fillér a Röltex-ben! A jó porrongy igenis érték. Igaza van a néninek A porrongyot is meg kell becsülni.

A kövér megvetően legyintett:

Nem vitatkozom. Egyébként telefonáljon a tűzoltóknak. Azok leszedik... Nulla ötös.

És elsietett, nagy sajnálatára a többieknek.

Amíg a veszekedés folyt, hoztak egy sámlit, rátették a székre, és onnan a partvissal végre elérték a barna bársonydarabkát, amelyet a nénike örömmel szorított magához.

— Érdemes volt ezért ilyen küzdelmet vívni? — kérdezte egy fiatal nő — Hideg van és a nénikén nincs meleg ruha. Megérte?

Az öregasszony összehúzta magán a pongyolát és a kapuból szólt vissza:

— Megérte, kedves. Persze, otthagytam volna, ha közönséges

porrongy lenne. De emlék

___

N

agyon kedves báli emlék...

PALÁSTI LÁSZLÓ

égy óra lehetett. Sárközi főosztályvezető végre kiszabadulhatott az értekezletről.

A titkárnőjével hivatta fel a feleségét. Jóformán még rá sem gyújtott, máris nyújtották neki a kagylót. Irén az első szavaknál sejtette, hogy Imre megint későn megy haza.

— Reggel vidékre utazom. Tervtárgyalás lesz a Porcelánműveknél.

Irén nem lepődött meg. Nyolc év alatt megszokta már az ilyen bejelentéseket. Feltette a vacsorát a tűzhelyre. A fiókban matatott. Lacika legújabb fényképeit vette elő. A legjobban sikerültek közül néhányat becsúsztatott a szürke öltöny belső zsebébe, s melléjük tett egy százforintost. Kuncogott magában, milyen arcot vág majd Imre, de érezte, hogy férjét nem éri váratlanul a dolog. Az új műút ott fut keresztül a falun, alig ötven lépésnyire Imre szülőházától. Valahányszor arra jár, mindig beugrik néhány percre. Tudja, milyen örömet szerez vele idős szüleinek, akiknek ő az egyetlen gyerekük, s a százasból futja egy kis ajándékra is.

Imrét nagyon szerették, őrá pazarolták minden szeretetüket. Az öreg Sárközi vasmunkás volt, ott rokkant meg a gyárban, ma is húzza a jobb lábát. Sovány, keszeg ember, a nehéz munka megviselte, de nem törhette meg. Hihetetlen szívóssággal dolgozott. Nem ivott, cigarettát sem vett, a legolcsóbb pipadohányt szitálta ki és sodorta meg. Mikor a gyárból sztrájkszervezés miatt kidobták akkor azért koplalt, amikor meg dolgozott, azért, hogy majd legyen miből élniük, ha megint elbocsátják. Hajnalban kelt, későn

feküdt, minden munkát elvállalt. Még vasárnap is. Templomozás helyett — bár vallásos volt — inkább dolgozott. Dühödt szívóssággal kergette a pénzt, hogy Imrét taníttathassa: az ő fia ne legyen „lapátos” ember!

S a fiú csakugyan nem lett „lapátos”. Jó feje volt, tanárai nem győzték dicsérni. Negyvenhétben egyetemre került, s mikor végzett, a tehetséges fiatal mérnököt felvitték a minisztériumba. Három év múlva osztályvezető lett. Édesanyja széliében-hosszá bán mesélt róla, de apja — ha a falubeliek Imréről áradoztak — csendes, megelégedett örömmel csak eny- nyit mondott: „Tudtam én ezt!”

S dolgozott tovább rendületlenül. A kis gyümölcsösből kiárult pénzt takarékba tette. Felesége baromfit nevelt, piacozott, gyűjtött. Mert Imrének új bútor kellett; Imre házat épít. Mindent csak Imrének. Nekünk már jól van így is — mondták, — de a fiúnknak legyen mindene.

A kocsi t közeledett a faluhoz. A hátsó ülésen a mérnökök — Imre beosztottjai — zajosan vitatkoztak. Takács, a mackójárású gépkocsivezető fütyürészve kémlelte az utat, de a szeme néha vigyázóan tapadt a műszerekre. Elégedetten hallgatta, milyen egyenletesen dolgozik a motor. Csak Imre csendesedett el. Nézte az egyre ismerősebb tájat. Nem tudott betelni vele. Igen, ez már az ő szülőföldje. S mindig menynyi újdonság. Alig néhány hete járt erre, s most ismét akad felfedezni való. Amott az a ház, az a piros tetős, már készen áll, pedig a múltkor még csak alapozták. A másik elé zöld drótkerítést feszítettek. A patak felett átívelő híd karfáját is kifestették.

A régi iskola bukkant eiő. Állványerdő borította; biztosan tatarozzák.

Mikor a kereszteződéshez értek; Takács szokás szerint lassított és háromszor hosszan, erősen megszólaltatta a dudát. Aztán cinkosan ráhunyorított Sárközire. De meglepődve vette észre, hogy Imre — az ismert jeladásra — nem mosolyog. Csak hátrapillantott a két mérnökre, s azután így szólt:

— Sajómonostoron álljunk meg, a presszónál^

A kocsivezető csodálkozott. De nem szólt. A két mérnök ugyan nem vette észre, de Imre maga is érezte, milyen színtelen, rekedt a hangja. Szinte felszabadultan lépett ki a kocsiból az eszpresszó előtt. A pénztárhoz sietett blokkért Háttal állt a belső teremnek, nem láthatta, hogy az egyik asztalnál falujabeliek sörözgetnek. De azok felismerték. S egyikük — a kis Szabó gyerek — otthon mindjárt el is újságolta az öreg Sárközinek, aki jókedvű dudorá- szással sietett haza hírül adni: „Készülj, asszony, Imre erre felé jár!”

— Jaj mit főzzek, mit süssek már? — sopánkodott Sárközi néni. — Mivel várjam a vendégeket?

Mert, hogy bejönnek, ahhoz kétség sem fér. Ö meg szeretett „kitenni” magáért, hadd lássák Imre kollégái, milyen anyja van a fiának. Gyorsan tyúkot fogott, vizet forralt, szalasztotta az öreget a boltba cukorért, mákért, s a fonott üveget is a kezébe nyomta.

Estefelé már minden készen állt. Tiszta fehér abroszt terített az asztalra, mert Imre nem szereti a mintásat. Az olyan pa-