Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-12 / 60. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄÖ 1963. március 12. EPíVEGENY VÁLTOZAT • SAMOS ENDRE BORO SEY-KETAIM 5. A kalauz behozta az ágyneműt, megvetette az ágyakat. Belograj gyorséin levetkőzött, ahogy azt katonakorában megszokta, és bebújt a takaró alá. A szomszédja is lefeküdt. — Megvan — kiáltott fel hirtelen Belograj, és felült ágyában. — Sándor Janovics, ismeri azt az idősebb feketeruhás nőt, aki a szomszéd kupéban utazik? — Nem, nem ismerem. Ki ő? Belograj visszafeküdt, két kezét feje alatt összekulcsolta, és tekintetét mereven egy pontra irányítva beszélni kezdett: — Képzeljen el magának egy isten háta mögötti helyet a szibériai vasúti fővonal mentén. Méteres hó mindenütt, amin ember keresztül nem hatolhat. Állandóan tombol a hóvihar. Sokára ér ide egy levél a frontról. Vjera Gavrilovna Melnyikova itt élt a tajgában, hat hónapig nem kapott semmi hírt a fiairól — Viktortól és Andrejtöl, az ikertestvérektől. S egy napon hivatalos borítékot kézbesítettek neltí, felszakítja... I — Elpusztultak? — kérdezte részvevőén Dzuba. • — Egy napon lett mindkettő a Szovjetunió Hőse. egy napon haltak hősi halált. Együtt temették el őket két szomszédos hegy lábánál. A hegyek ma Viktor és Andrej nevét viselik. — Belograj kis ideig hallgatott, majd folytatta. — Minden tavasszal gyász- ünnepélyt rendeznek tiszteletükre. Vjera Gavrilovna minden tavasszal előhúzza az ágy alól kis útibőröndjét, belerakja a volt bajtársaknak szánt ajándékokat, és tízezer kilométert utazik, hogy letérdepelhessen az Andrej és a Viktor hegy lábánál, s saját kezével ültethesse ed a friss virágokat fiai sírján. Májusban tér haza. — Maga is biztosan külföldön találkozott az asszonnyal? — Igen, egyszer eljött hozzánk Berlinbe. — És a te édesanyád most hol lakik? — kérdezte halkan Dzuba, tegezésre fordítva a szót. Belograj nem válaszolt. Dzuba nem sürgette a választ. — Nekem nincs édesanyám — válaszolt végül Belograj. i — Meghalt? — Éhen halt Leningrádban. j — És az édesapád? ' — A kurszki ütközetben esett el. j Dzuba részvevő hallgatásba merült, majd újra érdeklődni kezdett. | — Testvéreid vannak? I — Senkim sincs, mind elpusz- I tultak. — Szóval — folytatta állhatatosan Dzuha — ha az úristen Iván Belograjt magához rendeli a mennyek országába, a földön senki sem fog utána könnyet ejteni? — Dehogyisnem! Addig nem szándékozom itthagyni ezt a sártökét, míg legalább egy féltucat fiúutódról nem gondoskodtam. Belograj elálmosodott, eloltotta a felső világítást, a falnak fordult, és máris aludt. Reggel korán ébredt, kinn még alig hajnalodott. Óvatosan, hogv alvó társát fel ne költse, leszállt az ágyáról, csendesen megborotválkozott, felöltözött, majd lábujjhegyen kiment a folyosóra. Vjera Gavrilovna már ott állt az ablaknál. Földig érő pongyola és egy gyapjú vállkendő volt minden öltözéke. — Jó reggelt, Vjera Gavrilovna! Az őszhajú asszony csodálkozva fordult meg, ki ismeri őt ezen a távoli vidéken?..; Feszes tartású, rangjelzés nél- , hüli egyenruhás fiatalember állt előtte. Frissen borotvált rózsás arca, mosolygós szemei, a reggeli mosdástól még nedvesen csillogó haja, egész magatartása oly üdítő látvány volt ezen a borongós kora hajnalon, hogy az asszony akaratlanul is elmosolyodott... — Milyen gyorsan meg tudod hódítani az embereket! — kiáltott fel Dzuba, amikor Belograj visszatért a kupéba. De Belograj most nem volt beszédes hangulatban. Elővett egy doboz „Kazbek” cigarettát, és megkínálta vele a szomszédját. — Gyújtson, rá tata! — Köszönöm, nem vagyok dohányos — szólt Dzuba, s a fiatalember vállára tette kezét. — Vigyázz az egészségedre, fiam, ne gyújts rá éhgyomorra. Reggelizzünk meg előbb, aztán majd füstölhetsz kedvedre. Van egy kis házi kolbászom, sajtom, hoztam magammal egy doboz fekete kaviárt, no meg aztán egy' kis konyak is akad még. Csukd be az ajtót, és lakmározzunk. — Hát nem utasítom vissza. Megreggeliztek, a konyakból is fogyasztottak. Dzuba figyelmes lett a Belograj keze fején feltűnően látható tetoválásra. „Terézia” — olvasta a Kárpátalján gyakori nevet. — Ohó, barátocskám — kiáltott fel Dzuba, s megértőén kacsintott —, látom, te már közeli rokonságba kerültél a mi vidékünkkel! Menyasszonyod, vagy talán már törvényes feleséged? — kérdezte a tetovált névre mutatva. — Se az egyik, se a másik. — Hát ezt meg hogy értsem? Rövid két óra alatt Dzuba mindent megtudott, amire szüksége volt. Belograj nak kissé fejébe száilt az ital, és fecsegett vég nélkül. Ütitársa elégedetten mosolygott magában. Dzuba egy külföldi kémszervezet szolgálatában állott. Most azt a megbízást kapta főnökeitől, hogy a legsürgősebben, minden akadályt legyőzve szerezze meg egy huszonöt-huszonnyolc éves szovjet állampolgár iratait, s a lehetőség szerint minél többet tudjon meg az illető életéről. Belograj pontosan az az ember, akire neki szüksége volt, valóságos kincs! Alig egy hónapja, hogy leszerelt, s előzőleg öt éven át Berlinben teljesített szolgálatot. Most is csak azért szerelt le, mert közben érdekes módon Terézia Szimak, a Szocialista Munka Hőse keresztezte az útját. Belograj az Ogonyokban látta meg először Terézia fényképét, í azonnal megtetszett neki a mosolygós, egészséges fiatal leány. Levélben gratulált neki a magas kitüntetéshez, s egyben röviden magáról is beszámolt. „Ezerki- lencszáznegyvennégy októberében •— írta e levelében — sajátkezű- lég sepertem ki a hitlerista bitangokat, arról a földről, ahol maga rekordtermést ér ed; részben tehát nekem is köszönheti, hogy most ilyen nagy kitüntetés érte” — hangzott a tréfás befejező rész. Terézia hasonló hangnemben válaszolt, s így levelezés kezdődött köztük. Szerelemről ez- ideig még egyikük sem beszélt. Belograj azért mindig igyekezett a sorok közül kiolvasni azt, amit olvasni szeretett volna, és rendszerint meg is találta, amit keresett. A vége az lett a dolognak, hogy amikor letelt a szolgálati ideje, leszerelését kérte. Moszkvában pár napot egy távoli rokonánál töltött, s egyenesen útnak indult Kárpátaljára. Dzuba tisztázott egy fontos részletkérdést: Belograj nem küldte el Teréziának a fényképét, Terézia tehát nem ismerte őt. — Miért nem küldted el neki a fényképedet? — kérdezte. — Mit lehet megállapítani egy fényképről? Helyettesítheti a fénykép a» élő embert? — Igaz, igaz, de annyit mégis meg lehet állapítani a fényképről, hogy úgy általában megfe- lel-e az illető ízlésének a fénykép eredetije. — Még azt sem. Más a fénykép és más az élő ember. — Mondd, Iván, hogy határozhattad el magad arra, hogy végérvényesen leszerelj, és egy ilyen nagy útra indulj, amikor azt sem tudod, szeret-e az a lány vagy sem? — Hát hogyne tudnám?! Persze, hogy szeret! Nem úgy, természetesen, mintha személyesen is -ismemők egymást, de mégis szeret. — Hm... Ez igaz, de azért végeredményben számítani mégse lehet rá ... — Nem is számítok rá, én csak remélem, de ez annyi, mintha biztosan tudnám. — Lereszkedő- en mosolygott útitársára, mit tudja ez az öreg ember, mi a szerelem, honnan ismerné ő ki magát ilyen szívügyekben? .. . Belograj jókedvűen, s a konyaktól még mindig kicsit mámorosán, átment a szomszéd fülkébe. Egy órán belül már mindenkit ismert az egész vagonban. Az a szerény viselkedésű moszkvai kőműves Magyarországra utazik, hogy átadja az ottaniaknak sztahanovista tapasztalatait; a teltkeblű énekesnő Prágába utazik vendégszereplésre; a mérnök-alezredes a Kárpátaljára utazik, hogy átvegyen egy új hidat, amelyet az ő tervei szerint építettek. Azok a fiatal fiúk és lányok magyarok, most vannak hazatérőben. Mindegyikük hozott valami emléket magával a híres városból: fényképeket, valamelyik neves újító könyvét a szerző sajátkezű névaláírásával, egy újfajta traktor modelljét, egy darab rozsdamentes acélöntvényt — vagy egy golyótól átlyuggatott gárdistajelvényt. Iván Belograj addig el nem ment a magyaroktól, míg meg nem tanult vagy húsz-harminc magyar szót, és akkor magyarul próbált beszélni velük. A magyar fiatalok halálra nevették magukat, hogyan törte kerékbe Belograj a magyar nyelvet, de mégis megértették, mit akart mondani. Belograj a kínaiakkal is hamar összebarátkozott. Ezek nagyon tudnivágyóak voltak, semmit sem hagytak kihasználatlanul, amit a hosszú utazás nyújthatott, Ha valamilyen nagyobb állomásra értek, csoportosan kiszálltak a vonatból, és tolmácsuk — a fiatal kínai lány — kíséretében még az .állomáshoz közeli utcákat és tereket is felkeresték, hogy amennyire az idő rövidsége engedte, megismerkedjenek az illető várossal. Iván Belograj ilyen esetekben önként csatlakozott hozzájuk, mint „útikalauz”. Kievben hosszabb ideig állt a vonat. A kínaiak — és velük természetesen Belograj is — autókba ültek, hogy megnézzék a város nevezetességeit, de nem tértek vissza időre, s a vonat közben elment. Dzubának egy nagyon jól jött. Levette Belograj bőröndjét, és pontosan átvizsgálta annak tartalmát vigyázva, hogy minden darabot ugyanoda rakjon vissza, ahol előzőleg volt. Minden apróság érdekelte, ami Belograj életével összefüggött: a kis asztali ébresztő óra, amelyre egy kis lemezen még az is rá volt gravírozva, hogy kitől kapta ajándékba, a bokszketyűje, a borotvakészletet a kerek borotválkozó tükör, melynek hátlapját ismét Terézia arcképe díszítette, a könyvek, a teleírt noteszek. (Folytatjuk)
