Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-09 / 57. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1365. március 9. S?»®E?3 2. Az őrnagy változatlanul udvarias volt, elmerült irataiba, mintha már meg is feledkezett volna a fogoly jelenlétéről. Az ejtőernyős halk köhögéssel jelezte, hogy még itt van. — Gyújtson rá! — szólalt meg végre Zubavin, s fejét fel sem emelve nyújtotta feléje cigarettatárcáját. — Őrnagy úr. szeretném elmondani ... — Olyan sürgős ez magának? Éppen magának? ... Gyújtson csak rá! — S ezzel újból belemerült az előtte fekvő iratok tanulmányozásába. Az ejtőernyős bólintott, mintegy jelezve, hogy megértette az őrnagy szavaiban rejlő iróniát. Rágyújtott, mohón szívta be a füstöt, de továbbra is nyugtalanul fészkelődött a széken. Az őrnagy végtelennek tetsző hosszú hallgatása kezdett már az idegeire menni. Hiába igyekezett uralkodni magán, nem tudta elrejteni nyugtalanságát. Ez az orosz őrnagy egyáltalán nem hasonlít arra a bosszút lihegő, vértől csöpögő ujjú cséklstára, amilyennek az amerikai és a nyugatnémet újságok, meg a diverzánskiképző iskola előadód festették az oroszokat. Hiába próbálta felfedezni az őrnagy arcán az önelégült kárörömet, a győző gúnyos mosolyát áldozata kínos vergődése láttán — az őrnagy arckifejezése változatlanul békés és nyugodt volt. Zubavin világos szőke haja engedelmes hullámokban simult tarkójára. Csodálatosan kék szeme hol villámokat szórt, hol mosolygott, hol az ember legtitkosabb gondolatait fürkészte, hol meg enyhe gúnnyal, jókedvűen csillogott. Mozdulatai lassúk, szinte akkurátusak voltak. Zubavin pontosan eltalálta foglya lelkiállapotát. Minden valószínűség szerint nem fog konokul tagadni, de nem is fog mindent őszintén bevallani. Fontos beismeréseket tesz majd, de a legfontosabbat elhallgatja. Zubavin csak mosolygott magában: „Nem te vagy az első, de nem is az utolsó, aki ehhez a cselhez folyamodik!” Összerakta az írásokat, rájukhelyezett egy súlyos levélnehezéket, s mereven farkasszemet nézve a diverzánssal megkezdte a kihallgatást. — Neve? — Taruta — felelt amaz készségesen. — Iván Pavlovics Taru- ta. Születtem ezerkilencszáz... — Taruta? — kérdezte hitetlenül az őrnagy — Különben jó, legyen egyelőre Taruta. Mi volt az útiránya? — Kiev. Zubavin most felállt, közvetlenül mellélépett, ujjával foglya álla alá nyúlt, arcát felfelé fordította, s figyelmesen megnézte feltűnően pisze orrát és az arcán meg az állán kiütköző himlő- helyeket. — Mikor végeztetett magán plasztikus operációt? Az ejtőernyős lehúnyta a szemét, erre a kérdésre nem számított. Hosszan hallgatott. Zubovin nem sürgette. Türelmesen várt, készen akár a részbeni beismerésre, akár az ellenség újabb cselfogására. — Három évvel ezelőtt — hangzott nagysokára a válasz. — Itt Jávorban valószínűleg sok ismerőse volt, és félt, attól, hogy felismerik, ugye? — Zubavin' most újra asztalához ült, tiszta papírt tett maga elé. — Kezdjük hát újra! Neve? — Karéi Groncsak. — Fedőneve? — „Medve”. — Persze kiképezték? — Speciális tanfolyamot végeztem. — Miféle speciális tanfolyamot? Hogy került oda? Kinek a szolgálatában áll? Groncsak minden kérdésre gondolkodás nélkül, azonnal válaszolt. Részletesen beszámolt arról, mikor és milyen körülmények között szervezték be az amerikai kémszervezet szolgálatába. Jávor környékén született, apja gazdag szőlőbirtokos volt. Amikor a szovjet hadsereg bevonult a Kárpátaljára, apjával együtt Magyarországra menekült, de — mikor a szovjet csapatok Budapest határára értek — onnan is tovább kellett szökniük. A horthys- tákkal együtt menekültek tovább, Németországba, ahol azután az amerikai megszállási övezetbe kerültek. Münchenben szervezték be. Iskolára küldték, messze, valahová a hegyek közé, ahol egy volt szanatóriumot alakítottak át iskolának. Szobája ablakából nem látott mást, csak az eget, egész ottléte alatt nem találkozott, nem beszélt mással, csak a tanáraival. Szobájában étkezett, az ételt mindig ugyanaz a mogorva, szótlan asszony vitte be hozzá. Gyakran vitték „sétára”. Zárt autóban rándultak ki ilyenkor pár kilométer távolságra a szanatóriumtól, de ez a „séta” nem jelentett mást, mint fáramászást, hegymászást és céllövészetet. Zubavin időnként fizikai undort érzett, mialatt hallgatta Groncsak elbeszélését. Nem került különös szellemi megerőltetésébe, hogy az elbeszélésből kihámozza az igazságot, és rögtön meglássa a hamis beállítást, a hazugságot, bármilyen „meggyőzően” hangzott is. A kihallgatás folyamán Zubavin kétségtelenül megállapította, hogy Groncsak nem tudta, kiket képeztek ki vele egy fedél alatt, vele egy időben, és inkább csak sejtette, kitalálta, hogy elég sokan lehettek még ott kívüle tanítványok, habár soha egyikük sem került a szeme elé. Az általános tanfolyam sikeres elvégzése után Groncsakot hegyi terepen végzendő vasúti robbantásokra specializálták, majd közölték vele, hogy Kárpátaljára fogják átdobni. Az iskola elvégzése után Karéi Groncsakot ellátták pénzzel és Iván Pavlovics Taruta névre szóló okmányokkal, melyekből az derült ki, hogy foglalkozása mozdonyszerelő. Március elején beültették egy autóba, kivitték egy katonai repülőtérre, ahonnan elindult élete utolsó repülőútjára... Groncsak vallomásának utolsó szavait már remegő hangon mondotta ed, szemébe könny szökött. A könnyeket azonnal letörölte ka- bátujjával. — Ezek a könnyek nem önnek szólnak, őrnagy úr. Tudom, hogy Moszkvát nem indítják meg a könnyek. Zubavin szóról szóra felírt mindent, amit Groncsak vallott, azt is, amit igaznak fogadott el, azt is, amiben kételkedett, azt is, ami nyilvánvaló hazugság volt. Majd később — gondolta — gondosan kiválogatja a vallomásból azt, amire szüksége van. Zubavin szigorúan betartotta a nyomozó hatóságra nézve kötelező előírásokat. Nem hitt a vádlott szavának, ha még oly hihetőnek tűnt is és semmit sem tekintett eleve hazugnak, még abban az esetben sem, ha világosan látta, hogy a vallomást tevő hamis útra akarja terelni a nyomozást. A legőszintébhnek tűnő vallomást is csak akkor fogadta el, ha azt előzőleg objektív adatokkal, megdönthetetlen tényekkel alá tudta támasztani. A jelen esetben is így óhajtott eljárni: Groncsak vallomásának minden egyes adatát a lehetőség szerint ellenőrizteti Egyelőre megelégedett azzal, hogy pontokba foglalta Groncsak vallomását, egyes lényegesebb pontokat megjelölt, de egyébként nem zavarta Groncsakot, hógy tetszése szerint csoportosítsa védekezésében az adatokat. Feladatát megnehezítette, hogy foglya látszólag a legkisebb ellenállást sem tanúsította, minden kérdésre azonnal a legkészségesebben válaszolt, adta a megtérő bűnöst, aki szánja-bánja bűneit. Talán abban reménykedett, hogy ezzel a magatartásával enyhíti a rá váró büntetést? Nem valami finom csapda akar ez lenni? Hátha valóban valami nagystílű kémmel van dolga, aki most megjátssza a tehetetlen, akarat nélküli bábfigurát... De nincs kizárva az ellenkező variáns sem: Groncsak tisztába jött gazdáinak embertelen felfogásával, meggyűlölte őket, és nem akar többé eszköz lenni a kezükben. Fogas kérdés mindahány. Zubavin nem sietett e kérdések megoldásával. Tudta, érezte, hogy sok fáradságába és idejébe fog kerülni, míg kihámozza a tiszta igazságot. — Hová irányították magát? Mik voltak a kijelölt célpontok? — folytatta Zubavin a kihallgatást. Karéi Groncsak részletesen felsorolta, mit kellett volna felrobbantania, mit kellett volna ideiglenesen üzemképtelenné tennie és mit kellett volna diverziós célokra előkészítenie. — Nem túlságosan nagy feladat ez egyetlen ember számára ? — kérdezte Zubavin. — Nemcsak én voltam megbízva ezzel a feladattal — válaszolt az ejtőernyős. — Nagyon szerény ember maga, Groncsak — mosolyodott el Zubavin. — Kik lettek volna a beosztottjai? — Hogy gondolja ezt őrnagy úr? Nekem beosztottjaim?! Hogy jöttem volna én ahhoz? Én voltam a beosztott! A szoba ajtaja hirtelen kitárult, s egy magas, vállas, egyenruhás férfi lépett be rajta: Gro- mada tábornok, a határmenti körlet katonai parancsnoka, a Szovjetunió Hőse. Az Aranycsillag most is ott ragyogott széles mellén. — Bocsásson meg, őrnagy, hogy így minden ceremónia nélkül berontok magához, de sürgősen szerettem volna megismerkedni ezzel az úrral, ö az, aki az egekből pottyant ide közénk? — kérdezte Groncsakra mutatva. — ö az, tábornok elvtárs. Gromada csak egy pillantást vetett az ejtőernyősre, korát meghazudtoló fürge léptekkel odasietett az őrnagyhoz — aki helyéről felállva fogadta —, és üdvözlésre nyújtotta kezét. Zubavin és Gromada régi ismerősök voltak. Zubavin nem sokkal a háború előtt került a határőrséghez, s a Távol-Keleten Gromada parancsnoksága alatt kezdte meg szolgálatát. Első sikeres tevékenységéért Gromada neveztette ki őrmesternek, tőle tanulta meg Zubavin a határőri szolgálat minden csínját-bínját. Különösen sokat tanult, amióta mint tiszt a csapattest törzskarában teljesített szolgálatot. Végig- küzdötte a háborút, utána jöttek az akadémiai évek, s végül itt Jávorban kapta meg az első önálló parancsnokságát. — Nos. mondott valami érdekeset? — kérdezte Gromada, s most már figyelmesebben megnézte magának Groncsakot, aki közben felugrott székéről, és feszes vigyázzállásban merevedett meg. — Üljön le! (Folytatjuk)
