Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-05 / 54. szám

4

TOLNA MEGYEI VEPÜ.TSÄO

1965. március 5.

■■■ ~M—

BJUT-TAl AZONBAN B&V S^TKJA - 77BAS0

Szalui János:

Halszálka

u

Pislákol a tavaszi na-pfémy. Mint az itt fekvő emberek élete.

— Készüljön!

Nagy István megrebben. Várta ő már a köpcös műtőst, de most mégis mintha váratlanul jött volna. A rossz mindig váratlanul jön. A műtét pedig mindig rossz, még akkor is, ha a leghíresebb orvos végzi, j — A koktélt megkapta?- Meg.

Betolják a kocsit. Nagy Istvánt felteszik. Arca sápadt, erőtlenül integet. Mintha valahová messze indulna. Ismeretlen helyre. Pedig már kétszer műtötték. De ez a mai — ez mindennél félelmetesebb. Két hónapig vizsgálták, mire kiderült: daganat van a hasában. Nem tudják milyen daganat. Ez majd csak a műtőasztalon derül ki. Felesége tegnap bent volt nála. Sírt. Az ember meg panaszkodott: pungálták a hasát. Le

sem kötözték, csak bekenték jóddal és beleszúrtak egy tűvel. Azt mondták nem fáj. Persze, nekik nem. Mert neki nagyon fájt. Sze- i rencse, hogy már hozzászokott a fájdalomhoz.

Elvitték. Az ágya üresen maradt. De már készítik a vissza- jövetelre. Ha ugyan visszajön. I Felrázzák a matracokat, eligazítják a lepedőt, a haskötőt is keresztbe fektetik az ágyon, i — Szegény! — sóhajt a tanár, aki talán nem is sejti, hogy ezzel a sóhajtással az egész kórterem gondolatát fejezi ki. Ö is ott áll az ablaknál a többiekkel. Ha baj van, tudni miért? Talán azért, mert mindig oda menekülnek. Nem. onnan ki lehet látni az utcára? Lehet. Ott egészséges emberek járkálnak. Jólesik látni őket. De irigylik is az egészségüket.

A tanár az órájára néz. Fél kilenckor vitték el, — állapítja meg. öt bízta meg Nagy István, stoppolja az időt. Az ilyen műtét legalább két órás. Ha előbb hoznák, akkor csak kibontották, összecsomagolták. Akkor nagy baj van, végzetes baj.

És ettől mindenki fél. A tanár is félt. Vidám volt, amikor bejött, mindenkivel viccelődött. Bemutatkozott. Egy embert, az Oroszi bácsit éppen aznap műtötték. Naza- , rénus az öreg. Először imádkozott, j hogy tűnjön el a sérv, de ez nem | segített.Egy ideig türelmesen tartót j ta egyik kezével a homokzsákot, a másakkal meg az imakönyvet. Imádkozott és nyögött. Vizet kért, később és a tanár vitt neki. Akkor még Jánosnak szólította Oroszi bácsi is, meg a traktoros Farkas is, akinek mindkét lába, valami fantom lábára emlékeztetett. Visszérrel műtötték és úgy be- I tekerték gézzel, hogy láb helyett formátlan valami látszott. Az ! ágyára oda kötötték a csikót, mel- ■ lette ott állt a kampósbot. A [szomszéd betegtől kapta: Kovács Pétertől, akinek jobb lábát térd alatt levágták. Fura ember volt ez a Kovács. Magas, hetven körüli, ősz bajuszú. Ha felkelt nagy robajt csinált. A szája állandóan járt. Ha kiment a WC-re. a tanár mindig felébredt. És figyelte. Bejött, alátartotta kezét a vízcsap alá, gyorsan összedörzsölte, és utána bevizezte homlokát. Megtörölte a kezét és utána a száját. Soha sem a homlokát, a száját, amit be sem vizesített. A tanár nem tudta megfejteni a titkot.^ miért a száját törüli a törülközővel és miért nem a homlokát, amit bevizesített.

Kovács Péterrel az orvosok is vicceltek. Ha bejött a tanársegéd, megkérdezte: „Na, mikor tolja

megint a vonatot?!” Először senki sem tudta, miért e kérdés. Később maga Kovács mesélte el. őrségben állt az egyik vasúti viaduktnál a felszabadulás után. A mozdony nem bírta a dombot, prüszkölt, majd megállt. Akikor még fiatalabb volt vidám ember

Gondolta, megvicceli a masinisztát, ha visszafelé jön, legalább bekiabál neki: „Micsoda mozdonya van, nekem kell kisegíteni a dombon!” A szerelvény végére ment és nekifeszítette a vállát a vagonnak. A mozdonyvezető mit sem sejtve visszaengedte a szerelvényt, hogy kimozdítsa álló- helyzetéből, és utána elinduljon felfelé. Kovács a vonat alá került és ott maradt a fél lába. Az orvosok megcsinálták és akkor ő ismét elrontotta. Meghallotta: a harmadik községben meghalt egy ember. Sokáig élt Franciaországban. két príma francia műlábat hagyott maga után. Irt az özvegynek és az özvegy ingyen neki adta a két műlábat. Felcsatolta és ment. Boldog volt. De nem sokáig, mert a műláb kikezdte a csontot. Ismét vágni kellett a lábából. Térd alatt vágták le. Később kiderült: kicsit vágtak le és ismét műteni kell. Megműtötték másodszorra is, és kifeszítették a térdét. Kovács mindig a térdét piszkálta és rettenetesen izgatta: miért feszítették ki a lábát. Ha jött a vizit és megkérdezték tőle: hogy érzi magát, mindig azt felelte: köszönöm jól, csak vegyék már le ezt a hereberét — és a lábára mutatott.

A tanárnak nagyon tetszett ez a szó: herebere és azon gondolkodott, hogyan juthatott ilyen szó az öreg eszébe.

Kovács volt az első. aki megkérdezte Berkesi tanárt:

— Magát mivel mű tik?

— Gyomorral.

— Az nem jó.

— Nem.

Kovács Péter lecsukta a szemét. Elfáradt. Farkas, a traktoros két könyökének és a csikónak a segítségével megpróbálta ülőhelyzetbe tornászni magát. Jajdult és visz- szaroskadt. Ahogy elnyúlott az ágyban a takaró alatt is látni lehetett: magas, erős ember. De a betegség az erős embereknél is erősebb.

Nem tudni, milyen apropóból, de megszólalt Oroszi bácsi.

— Hát akkor ketten vagyunk Jánosok. Valahogy meg kell különböztetnünk egymást. Én Jancsi leszek, maga meg János.

— Nem. Én leszek Jancsi, maga meg János. Maga az idősebb. Rám jobban illik a Jancsi. Ahogy elnézem, megvan maga már hatvanöt éves is.

—_ Mennyi? Jó lenne! Hetvenkettő. Már a tsz-ben is nyugdíjba tettek, de azért télen eljárok a városba fűteni. És maga micsoda kint?

— Tanár.

Erre megemelkedtek a fejek.

— Akkor maga se nem János, se nem Jancsi, hanem tanár úr.

— Legyek én csak Jancsi.

— Nem lehet. Maga tanult ember.

— De az én szüleim is parasztok.

— Akkor is. Maga tanár úr.

Hajthatatlanok maradtak. Oroszi bácsi fél óra múlva már így szólította:

— Tanár úr, legyen szíves, szóljon a nővérnek.

A folyosóról behallatszott; a kórterembe:

— Nővérke, jöjjön. Az Oroszi bácsi kéreti.

Berkesi tanár a folyosón maradt. Rágyújtott

— Dobja el azt a cigarettát! — szólt rá egy hétrétgörnyedt beteg.

— Miért?

— Én már eldobtam. Rengeteget szenvedtem a gyomrommal.

— És most?

— Jaj, most még többet. Megműtötték. Jaj, nagyon fáj. Nem tudok kiegyenesedni. Ha ezt tudtam volna...

— Hát mit gondolt: megműtik és már tarthatja a tányért, hogy tegyenek bele töltött káposztát. Ha csak ennyi lenne az egész, a klinika előtt egymást vernék az emberek, hogy ki kerüljön előbb sorra,Eloltotta a cigarettát és bement.

Az órájára pillantott.

— Még csak húsz perce, hogy elvitték Pista bácsit. Milyen nehezen múlnak a percek.. i

— Magánál is így vártuk a percek múlását! — jegyezte meg Farkas. — Két órát volt fönn. Pontosan két órát.

— Azért a szövettani eredményre kíváncsi leszek. Mert ugye az a legbiztosabb. Amit azok kimutatnak, az biztos.

— Maga még fiatal. Magának nem lehet rákja.

— Ki tudja?

— Hogy erre nem tudnak már valami gyógyszert kitalálni! Mondja, hogy lehet ez? Maga mégis tanultabb ember.

— Nem tudom. De lesz gyógyszer erre is.

— Ha az Isten is úgy akarja — szólt közbe Oroszi bácsi;

— Az istennek ehhez semmi köze — fortyant fel a tanár.

— Az isten adta magának is a sérvet, vagy a munkától kapta?

— Hát a munkától.

— Mert az isten így akarta, ugye?

— Azt nem tudom.

— De azt tudja, ugye ha az isten valamilyen büntetést kimért magára, akkor azt vállalni kell. Magának nem lett volna szabad megműtetnie magát!

— Miért? Nem került pénzbe, nagyon fájt.;;

— Nem a pénz miatt. A vallása miatt. Isten rendelése a sérv. Tehát el kell viselni.

— De mikor annyira fájt!

— Imádkozni kellett volna;

— Jó. Maga nem hisz Istenben, én hiszek. Ne vitatkozzunk ezen.

Kovái ébredezni kezdett;

— Hát ez csodát csinált tegnap! Most már megnyugodott.

Kovái felébredt. Tisztviselő, és a Bányaival, a főmérnökkel pertuban van. Bányait még ezután müttk. Jókedélyű fickó.

— Na végre, hogy beszélni lehet veled. Tudod, hogy mit csináltál tegnap? És, hogy néztél ki? Olyan voltál, mint egy hulla, amikor lehoztak és kiabáltál.

— Miket?

— Szidtál mindenkit. Olyanokat mondtál: ez kibírhatatlan, ilyen még nem volt. Én meg azt mondtam neked: persze, hogy nem volt még ilyen, hisz ez az első gyomorműtéted. És még mondtál valamit.

— Mit?

— Azt kiabáltad: istenkém, istenkém. Már féltem, hogy cserbenhagysz. Azt mondtad: nem hiszel istenben és amikor bajba kerülsz, akkor istenkémet kiabálsz. Engem majd a frász tört ki, mert az Oroszi bácsi már nevetett a bajusza alatt. De aztán hozzátetted: istenkém. istenkém, aki

nem vagy abban a magas égben. Hiába: mégiscsak materialista

vagy te.

— Majd meglátom, te mit csinálsz? Mikor mész?

— Holnapután. Most készítenek elő. Higítok, koncentrálok. Hát ez förtelmes valami. Ezzel vallatni lehetne. Reggel adtak egy liter teát, ezt húsz perc alatt meg kellett inni, délben sós sajt lesz és hajnali négyig egy szem vizet sem kapok Most száraz már a torkom. Mi lesz még délután? Most jut eszembe: a nővér azt mondta, ha felébredsz, kelj fel.

— Keljek fel? Hogyan? Kiszakad a hasam.

— Dehogy szakad.

— Honnan tudod? Nem a te hasadat varrták össze.

— Azért én is tudhatom, nem?

(Folytatjuk)