Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-24 / 70. szám
4 TOLNA MFGYF1 NEPÜJSAG 1965. március 24. K» vagy Barmok! Letapossák a saját fajtájukat! Majd a laktanyában kihallgatjuk Üldöznek FOLYTATJUK Hűséges emberek Felkérem Rózsi nénit... Ötvenhétben ő volt a legjobb lerakó. Amikor a brigádjáról írtam, és velük beszélgettem a szárítófészer alatt, azt ígérték, hogy a következő évben is elsők lesznek. Azután meg arról tudósítottam, hogy Vaszkó La- josné brigádja, elnyerte a szocialista munkabrigád címet... És végül hírt adtunk akkor is, amikor kinevezték a palánki gyár vezetőjének. — Nehéz volt vezetőnek lenni? — Vezetőnek azt hiszem mindig nehéz lenni. Nekem különösebb zökkenőt nem okozott, mert előtte is sokat foglalkoztunk a brigádon belül a termelés problémáival. Az embereket ismertem, tudtam, hogy mellettem állanak. — Az első beszámolójára hogyan emlékezik? — Amikor először szóltam, mint vezető, dolgozótársaimhoz, féltem. Mert a brigádtagként való munka, és felszólalás egy gyűlésen is, mégiscsak más. Akkor az ember legszívesebben arról beszél, ami a brigádnak a gondja. Talán kicsit el is felejtkezik a más jellegű gondokról —, ami a vezetőket nyomja —, túl a brigád gondján. De sikerült. Azt hiszem meg is tapsoltak, — És az első év munkája, hogyan sikerült? — Teljesítettük a tervet. Évek óta adósság nélkül, nyereséggel zártunk. — Csak a múlt év nem sikerült. Majdnem kétszáz mun- Icaórát esett az eső ... Szerencsénkre a költségek jól alakultak. Idén, ha az időjárás jobb lesz, ismét teljesítjük a tervet. Sajnos a téglagyártó ipar még eléggé az időjárástól függ. Egy termelési tanácskozáson részt vettem én is, ahol a gyárvezetőnő, beszámolt a termelésről. A gyár egyik idős dolgozója, aki a gyűlést vezette, idősebb talán húsz évvel is Vaszkóné- nál, így kérte fel a beszéd megtartására: — Most pedig felkérem Rózsi nénit, a beszámolót tartsa meg. — Rózsi néni. — így szólítja Kis bácsi, az örökké zsörtölődő kemencemunkás, Szabóné a présnél dolgozó asszony, és így a homokozó gyerek. Most, a gyárban is nagy dologra készülnek. A felszabadulási versenyben, idén többet akarnak nyújtani, mint a múlt évben. Akkor „csak” a szocialista brigád címet érdemelték ki. Most kezdődik a versenyük a szocialista gyár címért... Hosz- szú, fáradságos, kemény munkát követelő feladathoz fogtak, de bizonyára a célhoz érnek a téglagyári elvtársak. Hisz olyan vezetőjük van. aki példamutatásával magával viszi most is a munkásokat, mint amikor még a lerakóbrigád vezetője volt. — pálkovács — Verseny a szocialista üzemvezetőség címért A szocialista brigádverseny- mozgalom gazdag hagyományokkal rendelkezik a Déldunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál. Éveken át sikereket értek el a brigádok, mind a termelésben, mind az önművelésben példamutató munkát végeztek. Jelenleg 11 csoport vesz részt a szocialista brigád-mozgalomban. A versenyben lévő brigádok közül hét már a cím birtokosa, míg két csoport már jelvényt is kapott. A szekszárdi üzletigazgatóságnál most dolgozzák ki annak a feltételeit, hogy a szocialista munka műhelye — áramszolgáltató vállalatnál üzemvezetőség — versenyt is beindíthassák. A dolgozók kérésére most az üzletigazgatóság vezetői e versenyforma kidolgozásán fáradoznak. 15. Az idomítás első napján minden kutya nevet kapott. Szmoljarcsuk kutyáját is megkeresztelték. A Vitéz nevet természetesen gúnyból kapta. Az idomítok nem bírták megállni, hogy valami tréfás megjegyzést ne tegyenek a hosszú lábú, lelógó fülű Vitéz rühes farkára, kiálló bordáira. Szmoljarcsuk az idomítótelep zajától távol, külön foglalkozott kutyájával. Tanította és gyógyította. Alig múlt el egy év és Vitézből egészséges, kitűnően idomított kutya lett Rá sem lehetett ismerni: megerősödött, meghízott, s hibamentesen dolgozott ott is, ahol más kutyák tehetetlenek voltak, tízórás nyomot is tudott követni. Vitéz mintegy ötven métert előre szaladt, akkor megállt, és farkát csóválva halkan vinnyogni kezdett. Ez annak a kétségtelen jele volt, hogy valahol a közelben barátokat, határőröket érzett. Vitéz jól ismerte az őrház minden katonájának és tisztjének szagát, sohasem tévesztette össze őket másokkal. Szmoljarcsuk hallgatózott. Jobbra, a határsávon túl egyenletesen, óvatosan lépkedett az őrjárat. „Ez Kablukov és Sztyepanov” — gondolta a törzsőrmester. Vitéz egyre csak csóválta a farkát, utasítást várt Szmoljarcsuk magához intette, megsimogatta és leültette. Váratlanul fénysugár szelte át a ködös sötétséget. A fénynyaláb nagy ívet írt le, majd megállapodott a földön, és ide-oda cikázva haladt tova. Szmoljarcsuk, a tapasztalt nyomkereső azonnal megértette, miről van szó: a laza talajban nyomokat fedeztek fel. Talpra állította a kutyát, előremutatott, és parancsoló hangon mondta: — Előre! Vitéz megérezte vezetőjének nyugtalanságát, és maga is izgalomba jött. Teljes erejéből húzta maga utón Szmoljarcsukot, aki IRTA-'HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR A híd túlsó felén mély tankcsapda ásít; partján terepjáró teherautó rövidebbre fogta a pórázt és igyekezett visszatartani a kutyát. Vitéz két-három perc múlva elérte a kritikus pontot: az ösvényről hol jobbra, hol balra szaladt le, majd visszatért, s tovább akart futni. Szmoljarcsuk megértette, hogy Vitéz érzi az idegen nyom szagát. Valóban, alig tettek meg tíz métert, Vitéz a földhöz lapította fejét, felborzolta szőrét és hirtelen jobbra fordult. Szmoljarcsuk futva követte a szovjet terület belseje felé, mitsem törődve azzal, hogy végigtapos a határsávon. A nyomozó számára az a pillanat a legnehezebb, amikor a kutya felfedezi a szökevény nyomát. Ilyenkor az állat vad erővel szeretne rohanni a határsértők után, ki akarja tépni a pórázt vezetője kezéből, hogy teljes szabadságot kapjon. Szmoljarcsuk nagyon jól ismerte négylábú barátjának energikus természetét. Most semmiképpen sem szabad hosszúra engedni a pórázt, ellenkezőleg, állandóan vissza kell tartani az állatot. A törzsőrmester szapora léptekkel követte kutyáját, s közben egyre bíztatta: „Kövesd a nyomot, kövesd a nyomot!”. — Állj, ki vagy!? — hallatszott a sűrű ködből Sztyepanov hangja. Szmoljarcsuk bemondta a jelszót. A villanylámpa fellobbanó fénye megvilágította csizmáját. Kablukov őrvezető jelentést tett: — Törzsőrmester elvtárs, a határsávon nyomokat fedeztünk fel, álcázott nyomokat. — Mennyit? Frissek? — A törzs- őrmester választ sem .várva, azonnal a határsávhoz sietett, rávilágított a nyomokra, és kiadta a parancsot: — Értesítsék az őrházat. Vitéz dühösen vicsorította fogát, nyitott szája habzott az izgalomtól. Szmoljarcsuk félrevonta a kutyát, hogy egy kissé megnyugodjon, leültette, ő maga pedig visszatért a nyomokhoz. — No, nézzük, mifélék ezek az álcázott nyomok — szólt, és átadta villanylámpáját Sztyepanov- nak. — Világíts ide! Szmoljarcsuk mindenekelőtt a látható nyomokat vizsgálta. Négy kérdés merült fel agyában, ezekre kereste a választ: Hány határsértő szökött át szovjet földre? Mikor történt a határsértés? A határsértők milyen irányba vették útjukat? A nyomokból milyen következtetést lehet levonni a határsértők testi alkatára? — Nem rossz álcázás — jegyezte meg. A felfedezett nyomokkal párhuzamosan Szmoljarcsuk végigment a határsávon. Eközben meggyőződött arról, hogy a saját lábnyomai és az idegen nyomok körülbelül egyforma távolságban követik egymást. A következtetés világos volt: Itt emberek jöttek át, akik ravaszul álcázták lábnyomaikat. Vajon mikor jöttek át? A nehéz ködtől nedves talaj a nyomokban valamivel világosabb volt, mint egyebütt. Tehát a nyom viszonylag friss, a határsértők még nem járhatnak messze — állapította meg Szmoljarcsuk. Vajon merre tartottak a szökevények, a hegyek felé, vagy a Tisza irányába? Járás közben az ember a testsúlyát először a lábujjhegyére helyezi és akármit is húz a lábára, a lábujja felől mélyebb nyomot hagy, mint a sarkánál. Szmoljarcsuk megmérte a nyomok mélységét, és megállapította, hogy a Szovjetunió belseje felé a nyomok mélyebbek. Most még csak azt kell megállapítani, hogy a határsértők hányán voltak, és mifélék lehettek? Amíg ezt nem tudja az ember, addig nem kezdheti meg az üldözést. Szmoljarcsuknak pontosan kell tudnia, milyen ellenféllel van dolga. A határsértők nappal megtehetik, hogy egymás nyomába lépnek. ködben azonban ezt a fogást vajmi tevés sikerrel alkalmazhatják, bármennyire is szeretnék; Szmoljarcsuk nehézség nélkül megállapíthatta, hogy hárman jöttek át a határon. A nyomok hosz- sza és szélessége különböző volt, és néha nem is fedték egymást. Szmoljarcsuk megmérte a lépések hosszát —, s megkapta a feleletet az utolsó kérdésre is: a 70— 80 cm-es nyomtávolság azt mutatta, hogy mind a három határsértő férfi volt, méghozzá jól megtermett férfi. A törzsőrmester leguggolt, az adatokat feljegyezte vörös, bőrkötésű noteszébe, majd elővett egy vízhatlan zacskót, gipszet öntött belőle a földre, kulacsából jó bőven meglocsolta, ujjával megkeverte és a híg pépet beöntötte az egyik nyomba. * Riadó!... A harmincéves határőri tapasztalattal rendelkező tábornok és a fiatal határőr szíve egyaránt megdobban, ha meghallja azt a szót, hogy „Fegyverbe!”. A szolgálatot tevő őrmester Gromadához lépett és tisztelgett: — Tábornok elvtárs, az őrjárat parancsnoka jelenti... Gromada a kapitányra mutatott — A határőr-parancsnoknak tegyen jelentést. — Kapitány elvtárs, Szmoljarcsuk törzsőrmester jelenti a határról, hogy a nyom szerint hárman szöktek át. Három férfi. — Három? Ejha! Ez már egészen más. Merre vezetnek a nyomok? — A határsértők északnak vették útjukat. — Északnak? — Gromada tekintete találkozott a parancsnokéval. Északon, a hegyek között és az erdőkben gyér a lakosság, ott gyorsabban le lehet számolni a határsértőkkel. Sokkal bonyolultabb lett volna a helyzet, sokkal nehezebb lett volna a keresés, ha a szökevények Jávor városa felé vették volna útjukat. Szerencsére azonban nem ez történt. De miért mentek a határsértők észak felé? Mi keresnivalójuk van arra? Mi a céljuk? Köztük van-e az. akiről az ejtőernyős Karéi Gron- csak beszélt, s ha igen, mi dolga van egy szakképzett vasúti rob- bantónak a hegyek és erdők között? — Milyen friss a nyom? — kérdezte Gromada. Saposnyikov kapitány az őrmesterre tekintett, aggódva várta a választ: vajon mit fog mondani. — Szmoljarcsuk azt jelenti, hogy a nyom friss. Egyórás. — Kik üldözik a határsértőket? — Szmoljarcsuk Vitézzel, Kablukov őrvezető és Sztyepanov közkatona. Szmoljarcsuk társa a határsáv mellett maradt. — Helyes. — Gromada fejbiccentéssel jelezte, hogy az őrmester távozhat, majd a határőr-parancsnokhoz fordult: — Hogyan döntött, kapitány elvtárs? Saposnyikov tenyerét erélyes mozdulattal az ötös határszakasz térképére helyezte: — Ide kisegítő őrjáratokat küldünk a határ védelmére. Itt — a másik tenyerét a térkép alsó felére nyomta — lezárunk minden utgt, és megszervezem a párhuzamos üldözést. — Egyetértek — mondta Gromada. — Döntése helyes. Küldjön még egy őrjáratot a határsértők valószínű útjának elvágására. Hol is van ez az út? Saposnyikov egy pillanatig gondolkozott. — Nagyon csábítónak látom ezt a bokrokkal benőtt kis völgyecs- két. a kemény medrű és sekély vizű patak kivezet az autóúthoz, (Folytatjuk)
