Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

R ef lektorfényben

Gábor Miklós

Hamlet-alakításáról hónapokig írtak az újságok s még ma is beszélnek róla azok, akik látták. De nem ez volt egyetlen olyan szerepe, amely kitörölhetetlenül belénk ivódott. Éppen ezekben a hetekben újították fel filmGábor Miklós. (MTI foto — Gere László felvétele)

színházaink a Budapesti tavasz című filmet, amelyben tíz esztendő távlatából is kimagasló

síkból is mindig jelen van. Ezt Shakespeare zseniálisan látta meg. Részben ezért követi nála olyan gyakran a súlyosan tragikus feszültséget valamilyen mulatságos jelenet. Persze, nemcsak ezért. De ő arra ugyancsak gondolt, hogy nem lehet három órán át állandóan csak drámai feszültségben tartani az embereket. Az élet egészének az ábrázolására törekedett. Ez persze nem könnyű dolog, hiszen az élet ezerszínű. Neki mégis sikerült. Éppen a Hamlet példájával bizonyíthatom ezt. Bár lelkén nyomasztó súly nehezedik, mégis tud csúfolódni a környezetén, sőt a sírásóval még csipkelődő szójáték-csatáha is elegyedik.

Míg beszél, tekintete állandóan a körülöttünk ülők arcát figyeli, ügy mondja, szinte bocsánatké- rőem:

— Figyelni kén az embereket. Nemcsak munkájuk közben, akkor is, ha leülnek néhány percre megpihenni; Mindig, mindenkitől tanulhatunk és kell is tanulnunk! Hadd említsek egy példát. A napokban láttam Psota Irént a Yermában. Ki hitte volna, hogy ez a kedves lány olyan

Hamlet (MTI foto — Bartal Ferenc felvétele)

színészi alakítást nyújtott Gábor gyönyörű asszony tud lenni és Miklós; És sorolhatnánk még olyan tomboló szenvedély van hosszan emlékezetes szerepeit, benne! Még mi sem, akik ismer- Nyugodt szívvel mondhatjuk: jük és szeretjük, nemcsak mint Gábor Miklós, a színész, már el- kollégát, mint barátot is. Amiérkezett a csúcsokig. S mint em- kor megnéztem, másnap a Ham- ber? letet másként játszottam, mint

Ülünk a cukrászdában, szál- addig: új színeket, új ámyalato- maszálon szívjuk a narancs le- kát fedeztem fel. Amikor egy tevét és ő régi emlékeket idéz. hetséges színészt, lakatost, köny- K őzben nevet és mosolyog, még velőt vagy festőt munkája kőz- a látszólag jelentéktelenebb epi- ben láthatok és felfedezhetem az zódokon is. így magyarázza vi- addig ismeretlen igazi lényét, ké- dámságának okát: pességeinek újabb és újabb’ vo— Senki sem tud állandóan násait: ezek a legszebb ünnep- csak tragikus feszültségben élni. napjaim!

Igaz, kicsattanó jókedvben sem. Mindezt egyszerűen, magától Valami, ha még oly kevés, a má- értetődően mondja, mintha másKRECSMÁRY LÁSZLÓ:

Tavaszi hangok

Tavasz van,

tavasz van,

tavasz van, látod, hát újra csak

tavasz van!

A természet

mindig ismétli önmagát.

!yenkor mindig

virágruhát öltenek a fák, s olyanok,

mint egy-egy hatalmas csokor — ilyenkor mindig

kitörnek a fényre a csírák, mint belőlem a szavak,

hogy:

szeretlek,

szeretlek,

szeretlek, s elismétlem,

nem is tudom hányszor, hogy szeretlek,

szeretlek,

szeretlek, — hiszen a természet is

mindig ismétli önmagát, hiszen tavasz van, s ilyenkor mindig virágruhát öltenek a fák.. i

képp nem is lehetne élni. És közben változatlanul mosolyog s kezében játékosan mozdul a szalmaszál.

— Tanulni mindig, mindenkitől. Hogy miért tartom ezt eny- nyire fontosnak? Mert egyetlen író sem tudja azt megírni, amit a színész a színpadon megteremt. Mert egyetlen író sem gondolhat arra, ami éppen az én idegeimben rejtőzik. Az élő ember! Ez a legfontosabb! De mikor láthatod meg, hogy milyen is az az ember igazán, akivel egy asztalnál ülsz és mindennapi dolgokról beszélsz? Csak akkor, amikor azt végzi, amit igazán tud és amit csak ő tud. El tudnád-e képzelni feketézés közben a kitűnő futballistáról, hogy milyen ragyogó szervezőkészség rejtőzködik benne? Csak ha a pályán látod! Játék közben. És csak ott veheted észre, hogy veszélyes helyzetben a másodperc töredékrésze alatt pontosan meglátja, mit kell tenni és már cselekszik is: egy fejmozdulattal irányít, mozgat, lelkesít tíz embert. És ezt mind csak ott ismerheted meg.

Elgondolkozik egy pillanatra, úgy folytatja tovább.

— Tálán azért tartom olyan fontosnak ezt, mert a régi nagy színészek, közül csak keveset ismertem, hogy tanulhattam volna tőlük. Odryt sohasem láttam. Csak fényképem van róla és néhány lemezem. Gyakran felteszem ezeket a lemezeket. És hallgatom a hangját. Nézem fényképeit. És ha egy szerepre készülök, olykor gondolok arra: hogyan is mondaná ezt Odry?

A beszélgető-csevegő Gábor Miklós a művész, aki szenvedélyesen keresi mindig és mindenkiben az újat. Aki kutatja az élő embert és azt, ami benne a legértékesebb rejtett sajátja, hogy a színpadról aztán százszoros kamattal adhassa vissza, amit tőlük kapott. Jákó Pál

Bárány Tamás:

PAPP LÄSZLÖ:

Emlékezés

— 1919 —

Aranybetűs időszak, ünnepellek!

Üdvözlet néktek öreg katonák,

Veteránok, ti százszor hadra-keltek! Elhoztátok egy ország tavaszát.

Súlyos bilincsek hullottak a porba, Minden gróf, burzsuj szűkölt, remegett Mert dübörögtek, daloltak az utcán Az új ütemű, bátor seregek.

Szép lehetett az első szabad Május Tizenkilencben; ragyogott az ég.

Bíborszín zászlók lengtek a szelekben Égig nyújtózott, ujjongott a nép:

Hurrá Tavasz! Hurrá te szép Jövendő! Hurrá te győztes, zsendiilő világ! Dédelgesd a meggyötört, zord, füstös Külvárosoknak robotos fiát.

Csodálkoztak az óriás platánok A kastélykertben, mikor a lakat Lepattant a gőgös kapuzárról S jött zsibongva a legfrissebb csapat: Labdázhatott a híres grófi parkban Minden kis sápadt proletárgyerek Értük pompáztak akkor a virágok A bokrok és az ezüst fenyvesek.

Hőseink — a porladók s az élők — Megharcolták nagy csatáikat.

Nem ösztönözte soha őket hírnév Csak az Eszme, csak az öntudat.

Mentek, mert kellett... várt a kötelesség Nem sajnálták az erőt és a vért Szeressük őket, tűzzük szuronyukra Az emlékezés gyémántrendjelét.

POLNER ZOLTÁN:

Ünnep előtt

Felszakadt örömű táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja. Zölden gőzölögnek a szárítkozó fák a napban,

A faluk széles zápor teknőiben tisztára mossák az apró házakat s kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt.

SZERENCSE

á ki még életében nem látott szürke embert, az aligha tudja maga elé képzelni Romanek Edét, a Szőrmeelosztó tisztviselőjét. Ügy volt ő szürke, ahogyan az ég kék, ahogy a tavaszi mező zöld: hivatásszerűen.

Mint a neve is mutatja, a Szőr- meelosztó jelentős intézmény; s egy ilyen hatalmas gépezet olajozottan forgó kerekei között úgy el tud tűnni az afféle kis csavar, szinte észre sem veszi senki. Legközvetlenebb munkatársain kívül őt is csupán egy helyütt ismerték név szerint a vállalatnál: a bérelszámolóban.

Soha dicséretben nem részesült igaz dorgálásban sem. Az értekezleteken nem „hozták ki” a nevét sem a buzgók, sem a hanyagok között. Prémiumosztáskor szóba sem került soha, hiszen a felsőbb régiókban nem is ismerték a nevét.

Mindez, mondjuk meg sietve, igazságtalanság volt a sorstól. Romanek Edében ugyanis kiváló tulajdonságok szunnyadtak: a megbízható, szolgálatkész és lelkiismeretes hivatalnok szobrát lehetett volna róla megmintázni, ha akad valahol szobrász, aki huszonöt évi szolgálata alatt egyszer is észreveszi.

A sors azonban, ha gyakran igazságtalan is. szerencsére nem mindig figyel oda — így aztán néha látszólag következetlen dolgok történnek egyesekkel. Romanek Edével például az történt, hogy egy alkalommal, évekkel ezelőtt, pénteken megvásárolt totó- szelvényét szombaton elfelejtette

kitölteni, s az üres cédula a zsebében maradt egészen vasárnap estig. Amikor a rádió bemondta az eredményeket, búsan ébredt rá feledékenységére, s mert töltőtolla úgyis kezében volt, szerény kárpótlásul az üres szelvényre rávezette a tizenkettes találat eredményeit. A szelvényt aztán borús gondolatok közepette zsebre-1 vágta.

Másnap a hivatalban — pontosan tizenegykor, amikor rágyúj tat első cigarettájára — véletlenül kirántotta zsebéből a papírrongyot, amely, ha történetesen szombaton délben tölti ki s nem vasárnap este — vagyont érhetett volna.

Egyik kollégája éppen ott állt mellette, s udvarias mozdulattal felvette a földre hullott papírlapot.

— Miért nincs bedobva? — kérdezte.

— Elfelejtettem.

— Hány találatod lett volna?

Romanek lehajtotta a fejét.

— Tizenkettő.

— Mutasd! — kiáltott a kolléga vöröslő füllel; reszkető kézzel feltépte az asztalról az újságot s belenézett.

— Ember! — üvöltötte kétség- beesetten — háromszázezer forintot dobtál ki a zsebedből!

Romanek vállat vont.

— Több is veszett Mohácsnál...

A kolléga döbbenten meredt

rá, tagolatlan hangokat hallatott, majd szélvészként elhagyta a szobát.

Tíz perc alatt a Szőrmeelosztónál leállt a munka: mindenütt Romanek szerencsétlen szerencséjéről. illetve szerencsés szerencsétlenségéről beszéltek.

— Ki az a Romanek? — kérdezte valaki az ellenőrzési osztályon.

— Az a nagy, magas... — felelték.

— Dehogy! Az a kis alacsony, köpcös...

A dolog nem maradhatott eny- nyiben; fel kellett menni a könyvelésbe, a szerencsés embert szemrevételezni.

.. .A nap hátralévő részében mindenki azt számolgatta, hogyan is osztotta volna be a háromszáz- ezer forintját, ha történetesen ő tölti ki azt a cédulát úgy, mint Romanek; de be is dobja, nem úgy, mint Romanek.

*

Az események ezután rohanva követték egymást. Manapság persze senki sem babonás — de hát mégiscsak más az, ugye, ha egy szerencsés kezű ember veszi kézbe a dolgokat.., Ezután csoport- vezetője mindig hősünket küldte kényesebb ügyekben az osztály- vezetőhöz, s egy idő múltán az osztályvezető már csak rajta keresztül érintkezett a főosztályvezetővel. Minek szaporítsam? Három hónap múlva a Szőrmeelosztó minden fontosabb előterjesztését, beszámolóját Romanek vitte fel az irányító szervhez, az igazgató kifejezett kívánságára. Visszajövet pedig személyesen kellett beszámolnia tapasztalatairól. Volt nap. hogy az igazgató háromszor is hivatta; üzleti ügy-