Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-21 / 68. szám
4 TOLNA MEGYE! NEPÜJSAö 1865. március 21. Koszöntjük Illés Bélát Olvasóink népes tábora köszönti a hetvenéves Illés Bélát. Köszöntik őt a munkások és értelmiségiek, parasztok és tisztviselők, magyarok és nem magyarok: köszöntik őt a világ minden tájáról a szocializmus és az irodalom hívei. És ezen a széles táboron belül is elsősorban azok, akik Illés Bélának személyes hívei lettek, még ha nem ismerkedtek is meg az íróval személyesen. Mert Illés Béla sajátos varázsa talán éppen abban van, hogy rendkívül gyorsan kerül emberközelségbe olvasóival; előadói modora mintha jelenlévő hallgatósághoz, s nem távol lévő olvasókhoz idomulna. Ennek az előadói modornak első jellegzetessége egy mély és harcos humánum, amelyen szigorú helyzetek szorításában is ott csillog a derű; a nagy élet leszüremlett bölcsessége; az élet kedvesebb oldala iránt előzékeny írói figyelem. A másik jellegzetesség az a szuggesztív személyiség, amely az író személyét — legtöbbször nevét rejtve — mindig odaállítja művei középpontjába, vagy a középpont közelébe. Egész táguló életművének van egy önéletrajzi ihletettsége, s már az is rokonszenves írásaiban, ahogy ezt a személyességet a félig-leplezés darabos-célszerű mozdulataival eligazítja. Illés■ Béla a Nyugat hasábjain indult el írói pályáján, Ady Endre bíztatására. Hamarosan bekapcsolódott a munkásmozgalomba s már 19Í8-ban a forradalmi katonatanács tagja. A Tanácsköztársaság idején Újpesten végez pártmunkát; a bukás után Bécs- be emigrál, Kárpát-Ukrajnában dolgozik a mozgalomban, letartóztatják, kiszabadul, — a kommunista mozgalom hullámverése hajtja városról városra, országból országba. Közben íróvá érik, s amikor Ausztriából is kiutasítják, 1923-ban a Szovjetunióba megy. Tevékeny részt vesz a szovjet írók és a külföldi kommunista írók szervezeteinek munkájában: neve és munkássága elválaszthatatlan a proletárirodalomnak ettől a harcokban és sikerekben gazdag szakaszától. Illés Béla irodalmi-közéleti szereplése is külön „életmű”, de ennek a szerkesztői, elnöki, titlcári, társasági tevékenységnek a rangját és tartalmát szépírói munkássága biztosította. 13. ... Géppisztollyal felszerelve két határőr lépett be a szobába, ahol Gromada tábornok és az őrsparancsnok tartózkodott. Kablukov őrvezető jelentette, hogy az őrjárat útrakészen áll, várja az eligazító parancsot. Kablukovot már ismerte a tábornok, a másikat, a hirtelenszőkét most látta először. — Hogy hívják magát? — kérdezte Gromada a katonához fordulva. — Sztyepanov, tábornok elvtárs. — Sztyepanov? — híres név! Ki ne hallott volna a határvadászok közül a három Sztyepanov fivérről! Egyikük a nyugati határon hősi halált halt, a másik Karéliában súlyos sebet kapott, a harmadik a Bajkál tónál szolgált. A híres Sztyepanovok közül most a negyedik fivér, a legfiatalabb állt a tábornok előtt. — Régen van itt? — Nem régen, tábornok elvtárs. Mindössze egy hete. Csak három hónappal ezelőtt hívtak be. — De ha mint Sztyepanov számítja a szolgálati idejét, akkor azt hiszem, hogy még legalább vagy tizenöt évet hozzászámíthat — így van? — így van, tábornok elvtárs. — Szóval hát nem újonc a határszolgálatban. Fivéreiről sok jót hallottam. — Gromada most a parancsnokhoz fordult: — Kapitány elvtárs, igazítsa el a járőrt! Saposnyikov a tapasztalt parancsnok jártasságával vizsgálta meg a járőröket, végignézte őket a talpuktól a fejük búbjáig, ellenőrizte a fegyvereket, a tölténytárakat, a telefonkagylót, a teljes felszerelést. Különcsen figyelmesen vizsgálta a jelzőpisz- tolyokat, megnézte, gondoskodtak-e minden színű jelzésről. Végül, miután még arról is megIRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR FOL,'TATJUK győződött, hogy a kötszercsomagok, a vízzel telt kulacsok és a villamos zseblámpák is velük vannak, kiadta nekik a napi teendőikre vonatkozó parancsot. A tábornok — amint ez ilyen alkalmakkor szokásos — kissé oldalt állt vigyázzállásban. A parancs kiadása után Kablukov, mint kettejük közül a rangidős, szószerint elismételte a parancsot: hova és milyen irányban menjenek, milyen óvatossági rendszabályokat alkalmazzanak, és mit csináljanak, ha felfedezik a határsértőt. Érdekes volt megfigyelni, hogy mikor Kablukov a parancsot megismételte, még a hanglejtése is ugyanaz volt, mint Saposnyikové. A járőr távozása után Gromada Szmoljarcsuk iránt érdeklődött. — Minden rendben van, tábornok elvtárs. — Már nem olyan beképzelt? Ennek a kérdésnek az élét elvette ugyan, hogy Gromada mosolyogva tette fel, de mégsem volt egészen tréfadolog. Amióta ugyanis Szmoljarcsuk nevezetes emberré vált, és a kárpátaljai pioníroktól még egy ezüst cigarettatárcát is kapott, azóta igyekezett tekintélyesebbnek látszani, dús bajuszt növesztett, hogy ne tűnjék rögtön az emberek szemébe a fiatalsága, amit még mindig terhesnek érzett. Szerencsére Szmoljarcsuk „beképzeltsége” ezekkel a külső jelekkel véget is ért. Amint a szállást elhagyta és kilépett a határra, abban a pillanatban megír) t ugyanaz a Szmoljarcsuk őrmester lett, akinek a kormány a Lepin-rendet adományozta. — Szmoljarcsuk őrmester levétette a bajuszát. — Ez a maga nevelő munkájának eredménye? Saposnyikov vidáman hunyorított. — És Olena Komarcsuk meteorológusnőé. — Ahá, értem ... Egy óra - múlva Gromada tábornok éppen vacsoránál ült, a legénységi étteremben, amikor hirtelen felpattant az ajtó, és az ügyeletes lépett be rájta. Határozott, parancsoló arckifejezése azonnal szembetűnt. — Fegyverbe! — kiáltotta. A határőrök mind felugrottak, egy pillanat alatt elkészültek, és máris kint voltak az utcán. Gromada tábornok csak magában kérdezte: „Talán csak nem a várt «nagy vad» szerencséltetett a látogatásával?” * Este felé a kárpáti hegyekből leáradt a hűvös levegő, és a meleg Tiszavölgyet lassanként fehér, tejszerű nedves köd borította el. Kablukov és Sztyepanov pár lépésnyire a szállástól teljesen elmerült a ködben. Kablukov hirtelen megállt, s visszatekintett a parancsnoksági épület halvány fényeire. Utoljára látja most ezt a kedves, megszokott helyet éjjel. Amikorra őrjáratát befejezi, reggel lesz, akkor gyorsan összeszedi holmiját, s útra kel Jávorba, Jávoron . át Moszkvába és onnan tovább, a Fehér-tenger partján levő szülőfalujába ... De csak egy pillanatig tartott ez az elérzékenyülés. A következő percben már minden figyelmét feladatára összpontosította. — Micsoda szerencse! — kiáltott fel hirtelen. Zsebéből egv kis gombolyag erős, vékony spárgát húzott elő, s egyik végét átnyújtotta Sztyepanovnak. — Fogd! Gondolom, tudod,, mire való? — Nem én! — válaszolt amaz. Kablukov készségesen és körülményesen megmagyarázta. Az ilyen rossz látási viszonyoknál a járőrnek főképpen a hallására kell támaszkodnia. Ha egymás mellett, vagv egvmástól nem messze haladnak az ösvényen, egymás lépteinek zajától nem tudják megállapítani, gyanúsnak véljenek-e valamilyen neszt vagy sem. Ilyen esetben külön kell haladniuk — és nemcsak a jobb megfigyelés miatt, hanem azért is, mert hirtelen összetalálkozhatnak az ellenséggel, és egy meglepetésszerű géppisztolysorozat \ mindkettőjüket megfoszthatja életétől. Ha viszont külön haladnának, elveszíthetnék egymást szem elől. Azért kell tehát az összekötő spárga, hogy a kapcsolatot fenntartsa közöttük. Megállapodtak a jelzésekben is. Egy rántás a spárga végén azt jelenti — „Előre!”, két rántás — „Visz- sza!”, három rántás — „Állj!, Figyelj!” — Érted most már? — kérdezte Kablukov barátságos, gyámkodó hangon az újoncot, s igenlő válásza után kezébe nyomta a spárga egyik végét. — Erősen tartsd ám! ; Vagy kétszáz métert mentek így előre, egymástól nagy távolságban. Áz őrvezető kezében felvillant a zseblámpa fénye, de még ez az erős fény is alig tudott megbirkózni a sűrű köddel. A határsáv.;. A határőrök úgy ismerik minden zugát, akárcsak a saját tenyerüket, — még a legkisebb göröngyre vagy mélyedésre is pontosan emlékeznek; Az őrjárat lassan, óvatosan haladt. A villanylámpa fénye alig hatolt át a sűrű ködön. De Kablukovnak nem is igen kellett a lámpa, így is látott mindent. Úgy tűnt neki, mintha ma tízszer olyan jól látna, tízszer olyan jól hallana, mint előző nap, vagy mint a múlt héten. Finom hallásával csalhatatlanul meg tudta állapítani minden éjszakai nesz eredetét. A mélyből~‘'idehallat- szott a sebes sodrú Tisza áramlása. Az alámosott partból időnként le-lehullt egy darabka, s nagy csobogással esett a vízbe. A szél akadálytalanul táncolt a fekete nyárfák kopasz ágai között. Valahol felvakkantott egy róka. A sűrű köd a . tájékozódásban sem zavarta Kablukovot. A csapás mellett itt-ott elhullajtott ismertetőjelekből minden pillanatban pontosan meg tudta állapítani helyét. Egy kis köves árok fordulata mutatta, hogy útjának már. több mint egyharmad részét megtette. Innen ötven lépésnyire áll egy öreg tölgytuskó. Itt is vagyunk, a tuskó is a .helyén van. Hét perc múlva feltűnik majd a villámsújtotta tölgy fekete törzse, s röviddel utána a romház. Ez az utolsó őrjárata. Csaknem három teljes éven át alig volt nap, hogy ne lett volna kint a határon. Otthon nem lesz sem őrjárat, sem éjjeli riadó, nem fog fellobbanni a színes jelzőrakéta. Ha este lefekszik, reggelig senki fel nem költi. De hátha el sem fog tudni aludni, úgy megszokta már ezt az állandó készenlétet. Hányszor fogja majd a szívét összeszorítani a vágyakozó fájdalom, ha visszagondol ezekre a ködös éjszakákra, a Kárpátokra, a mindig jókedvű Szmoljarcsukra, az őrség paranésnokára, Saposnyikov kapitányra, bajtársaira és barátira — erre a feledhetetlen, szép, határvidéki életre. Kablukov elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy hiszen még rajta van az egyenruha és őrjáraton van a határ mentén, hogy még messze van a civil élettől, még el sem ment, s íme — máris visszavágyakozik a határra. Lenn a mélyből, a Tisza felől egyszerre valami új hang ütötte meg Kablukov fülét. Abban a pillanatban megmerevedett, feszülten figyelt. Igen, nem tévedett: amott a parton nyugtalanul csárogott egy seregélyesen :t. Vajon mi zavarhatta meg a madarakat? (Folytatjuk)
