Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
7 c-----------------------K ASSÁK LAJOS: Sxinetár Györgyi A szerelem hulláma Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevein a megváltás pillanata ez mikor késélen áll az áldozat és vakon egyensúlyoz. n ATILD KISASSZONY I « * * Állok és várakozom. Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem rég elfelejtettem. A mezőn felejtettem el mikor egy kislány szoknyája után rohantam. Mondom, egy kislány szoknyája után rohantam. Csak azt a szoknyát láttam amint ég és föld között repült és egy nevetést hallottam vörös és kék nevetést valahonnan már a távoli erdő sűrűjéből. Ö játékaink, zsendülő szerelmeink hullámai hízelkedés a szóban, pezsdítő áramok a tapintásban. Egy borjú jámborságával éltem kitárulkozva és meghitten. Mezítláb rohantam utánad te kislány s a felvert porban íme eltűntem se fényesség felettem se kísérő árnyékom. Már csak benned élek szalmahajú kislány ajkam mosolya, nevem hangzata nélkül. LÁNYI SAROLTA: Kíváncsiság Ötven-hatvan, vagy akár hetven év: mi az? Semmi. Az idők végtelenében egy pillanatnál is kevesebb. De milyen sok annak, aki tudja: mimindent mulaszt a végtelen időnek ama pillanatában amit legfeljebb a kisunokája ér meg. Sokáig élni maga nem szeretne. De kíváncsisága határtalan, hogy vajon mit rejt e bűvös szelence, mondjuk: a kétezeröívenedik év? Mennyi fej. Vajon melyik lehet ezek közül Terié? A víz. langyos. Hu, de perzsel a Nap. Megég az ember felső teste. — Gazember vagyok! Megígértem. Mit tegyek? Szeretem Terit? Nem tudom. Olyan jó volt ott a füvön. Rutinosan csókol. Biztos nem én vagyok az első. — Szervusz. Egyedül vagy? — Nem. A feleségemmel. — A kisfiad is itt van? — Itt. Ennek is pont most kellett idejönni. Amúgy sem bírom ezt a petyhüdt testű Kolvait. most meg egyenesen utálom. Nagy kopasz fej, savós szem. Arra született, hogy mindent elrontson. De hol lehet Teri? Gyerünk ki a vízből. Kívülről jobban be lehet látni a medencébe. Vajon hogy viselkedhet ez a Kolvai, amikor kettesben marad egy nővel. — Kimész? — Sétálok egyet. — Na, viszlát. Akkor találkozunk még. — Biztosan. Bár soha ne találkoznánk. Teri viszont előbukkanhatna már. Vajon mit szólna, ha meglátná Margitot? Margit szebb, mint Teri. A vízből integet valaki Barkóczi. — Szervusz. — Szervusz. A felesége vajon hol lehet? Mással van. Nagy hóhányó. Biztosan megint kíméli a feleségét. Egy asszony azt mondta neki: „Inkább a munkától kímélné.” Jól leégett. Nagy dumás. ö nem ismer olyat, hogy megcsalni. — Ha megszomjazik a vándor útközben, hát iszik. Hát én is így vagyok. Ha megszomjazom, hát nem szomjazom hazáig. Ez csak nem bűn? Lehet, hogy igaza van. Már harmadszor járom körül a medencét és még mindig nem került elő Teri. Becsapott volna? — Nem vagy éhes? — Ahá, itt foglalt helyet Margit? Milyen jóízű ez a rántott hús. Paprika és paradicsom mellé. Most már nem is jön Teri. Becsapott. Holnap már elmegy. — Hol van Pityu? — A kisvízben hagytam. — Egyedül? — Egy nagyobb gyerekkel... A kisvíz gyorsan áttekinthető. Pityu nincs. — Nem láttak egy kis gyereket? Hók fürdőnadrágban volt. Itt játszott. — De láttunk. Elment. Sírt és elment. Azt mondta: elveszett az anyukája, meg az apukája. — Merre ment? A na&yvíz felé. — Te menj balra és meg jobbra. Itt a fa alatt találkozunk. Ennyi ember között hogyan lehet megtalálni egy kis gyereket? Milyen felelőtlen ez a Margit. Hogy lehet egy négyéves gyereket magára hagyni? Biztosan elbámészkodott... A hangosbemondó még nem mondta be Pityu nevét. Ha megtalálják megmondja a nevét, az utcát, a házszámot is. Beleugrott talán a mélyvízbe? Visítozrmk az emberek. Amennyire el vannak foglalva ezek itt egymással, észre sem veMatild kisasszonnyal eggyek voltunk a szenvedésben. Sorsun- : kát a sötétség, a művészet és a inások öröme kötötte össze, — akkor úgy látszott, — elválaszthatatlanul. Én egy mozi gépházának ketrecébe zárva, az egész világot átható sikerekről álmodoztam, Matild kisasszony pedig a vetítővászon alatt q}ló elnyűtt zongora mellett, maga is kopott lélekkel nyuga- lomra^iágyott. A hely, ahonnan e különböző óhajok felröppentek, a „Kis Piszkos” néven becézett aprócska mozi volt, ahol én a vetítőgépet kezeltem, Matild kisasszony pedig a zongorát nyúzta. E kétféle látszólag különböző munkakör a nagyérdemű közönség gyönyörködtetésének szolgálatában egyesült. A gépház szolgáltatta a mulatsághoz a sötétséget és a világvárosi műsort, Matild kisaisszony pedig a kialakult hangulatot támogatta zongorajátékával. Délután háromtól éjfélig zúgott fülembe a vetítőgép egyhangú berregése, jótékonyan elkeveredve Matild kisasszony művészi színvonalával. Tom Mix a kiváló vadnyugati tehenész naponta négyszer mentette meg szemem láttára a sherif gyönyörű leányát, átlag százszor sütötte el pisztolyát — és mindig talált — és legalább tízszer ugrott át lóháton, vagy gyalog olyan szakadékokon, melyek fölött minden becsületes ember kitörte< volna a nyakát. Vasár- és ünnepnapon öt előadásban. Ezeknek a lélekrágó filmeknek izgalmát igyekezett fokozni Matild kisasszony tiszteletre méltó vakbuzgalommal. Nagy felkészültsé- gére jellemző, hogy sötétben éppen olyan pontosan ütött mellé, mint villanyfénynél. Ezt a fülsértő zenei hamisítást a moziban szik, hogy valaki beugrott a vízbe. Talán valaki éppen rajta tapos? — Nincs? — Nincs. — Talán a másik medencében. — Agyonverem, ha megtalálom. Hogy gyorsul az ember lépése, ha veszélyt sejt. Margit is így' futhat körül a másik medencén. Hol lehet Pityu? Nem elég, hogy meghalt, még a rendőrség is ráadásul. Csak kerülne elő. Pityu, édes Pityu, hol vagy? Már nem akarom megverni. Már csak látni akarom. A fától nem messze Margit áll, Integet. % — Megvan. Bemondták a han- gosbeszélőm. — De engem nem kísért ám rendőr — szipog Pityu. Öröm és méreg keveredik bennem, amikor pofon ütöm. Pedig megfogadtam, hbgy nem ütöm meg. Nem tudtam megállni. Sok mindent nem tud megállni az ember. Pedig meg kellene. Ezzel nem érdemes sehová elmenni. Mondd érdemes volt? — Nem. Margit a gyerekről beszél, én meg Terire gondolok. Holnap feltétlenül találkoznom kell vele. A vonat zakatol. Miért nem forrasztják a síneket. Akkor nem csattogna így a kerék. Margit ölébe haitja felét Pityu. Két ujja a szájában és alszik. Még a nyála is kicsordul. Margit haja kibomlik. Belekap a huzat Milyen szép így. — Jól becsapott. — Ki? Mit mondjak hirte— A gyerek. Azt hittem már, hogy belefulladt a vízbe... mindenki hallotta csak ő nem. Ö ugyanis süket volt, ami egy ilyen tizedrangú mozi zongoristájánál valóságos áldás. Egészséges füllel ugyanis aligha bírta volna végighallgatni naponta négyszer saját repertoárját és melléütéseit. A műsor pontosan hat műből állott. Nem tudom, milyen művészi meggondolás alapján állította össze Matild kisasszony ezt a hatágú gyűjteményt, de tény, hogy Liszt 11. rapszódiáján, Offenbach Barcaróláján. Strauss Dunakerin- göjén, Mozart Szökőkútvariáció- ján, egy ropogós magyar nótán is Ismeretlen szerző Ismeretlen ábrándján kívül soha más művet nem hallottam kibújni görcsös ujjai alól. A mozi zongorája mellett eltöltött húsz esztendő valószínűleg szétrágta, felmorzsolta Matild kiasszony szívében azokat a gyönyörű dallamokat, amelyek akkor gyűltek fel benne, amikor még nem hangulatkovácsnak, hanem előkelő hangversenytermek pódiumára készült. Már az is csoda, hogy ezt a nevetséges kis gyűjteményt meg tudta őrizni valahogy, ha itt-oít torzultan is, a mindig egyformán ismétlődő aláfestés művészetet sorvasztó éveiben. Ezt a hat művet játszotta, ha a film vihart ábrázolt, gyöngéd szerelmet mutatott, vagy kalandos leányszöktetést ígért. Ezt játszotta, ha tűz puszított, ha árvíz bömbölt, ha hó esett, vagy fényesen sütött a Nap. Ez a hat mű szólalt meg, ha kalandor film, ha társadalmi dráma, vagy Chaplin remeke volt műsoron, Tom Mix vágtatva közeledett a rablótanya felé: felhangzott a Liszt rapiszódia. A világítótorony őre távoli családjára gondol, s messze néz a tengeren, persze éjszaka: felsír a Barcarola. Ugyanaz nappal: Mozart szökőkút variációja vízcsobogással és a többi. A szerelmében csalódott leány a tóparton hamleti töprengésben bolyong: Barcaróla. Ha a halál mellett dönt, máris dübörög a Liszt rapszódia. Ha az életet választja. felcsap vidáman a Duna- keringő. Sustorgó erdő, csendes táj, alvó hegyvidék, magányos lovas a fák között, leányka a mezőn: Ismeretlen szerző, ismeretlen ábrándja!... és így tovább végtelen keveredésben és mégis örök egyhangúsággal ismételte Matild kisasszony naponta nyolc keserves órán át e vérszegény műsort. Néha aludt is közben egy kicsit, volt, hogy valami édesbús regényt olvasott, míg ujjai alatt kopogtak a billentyűk, de legszívesebben sötétben játszott, s talán álmodozott. Ki tudja? Egy művészlélek titkai kifürkészhetetlenek. Olykor kinéztem a gépház kis figyelőablakán. Matild kisasszony sárgára festett frizurája úgy virított a homályban, mint egy óriási citrom, amelyet elfelejtettek leszakítani. Matild kisasszony szerette a szerelmet és ha tehette szerelmes is volt valamelyik daliás filmszínészbe. Negyvenhat esztendős, fáradt leányszíve élénkebben vert, mikor a cukormoso- lyú Harry Liedtke nézett le a vászonról. Ez a hevesebb szívdobogás ujjain át rezdült ki a világba. Ilyenkor ugyanis még a szokottnál is hamisabban játszott. Ezekből a soronkívüli melléütésekből következtethettem nagy érzelmi változásaira. Szobáját sűrűn változó, reménytelen szerelmeinek fényképeivel tapétázta. Egy ki nem bontott szív, egy megáporodotí lélek soha meg nem valósulható álmainak panoptikuma volt ez a fényképekkel teletűzdelt szoba. A képeket én adtam Matild kisasszonynak. Hálából évente egyszer meghívott magához, megkínált egy pohárka savanyú likőrrel és átjátszotta nekem, csak nekem a Liszt rapszódiát. Persze hamisan. Barátságunknak a hangos film vetett véget. A technika kiszorította Matild kisasszonyt a moziból. A mikrofon elgurította görcsös ujjai alól a zongorái. Néhány évvel később a kültelken találkoztam vele. Gyúrta « zenét a mulatók talpa alá. — Hívtak egy moziba pénztárosnak ■— mesélte életútját Matild kisasszony. — Mehettem volna ruhatárba is, de nem mentem. Maga tudja legjobban, mennyire összenőttem a zenével. Hiába, a művészet... a muzsika... — Még folytatta volna a meghitt vallomást, de a tömeg közepéből berikoltott egy hang: — Gyorscsárdást! — & Matild kisasszony leüli a zongorához s egy pillanattal később felharsant gépiesen a Liszt rapszódia. A zene úgy csapódott utánam, mint egy tragikomikus üzenet életemnek abból a korszakából, amely ben csókolódzó filmszínészeket ábrázoló plakátok hátára írtam verseimet. Akkor azt hittem azért olyan gyönyörűek azok, mert a Liszt rapszódia, a Barcaróla, a szökőkút-variáció és az ismeretlen ábránd hangulata kergette világra őket. holott olyan gyötrő és gyatra volt valamennyi, mint Matild kisasszony rettenetes rapszódia- vagy szökőkút-torzója. Azé a Matild kisasszonyé, aki nem tud élni muzsika nélkül és arra a legbüszkébb, hogy nyomorúság, nélkülözés és nehéz lemondások sodrában is erős tudott lenni és hű maradt a zenéhez. Utoljára a gettó egyik sötét odújában láttam Matild kisasszonyt, öreg volt és töpörödött. Citromsárga haja megőszült. Hasadt üvegű, drótkeretes pápaszem ült ráncos orra nyergén és remegő kezében óriási könyvet tartott. Olybá tűnt ott a pince sarkában egy alig pislákoló gyertya fényudvarában, nagy könyve fölött gömyedezve, mintha a biblikus idők homályából csalogatták volna elő misztikus erők. Amikor a közelébe értem, észrevettem, hogy sovány és sápadt gyerekek ülnek körülötte és ő elrekedt hangon mesél nekik. — A művészet erősebb a halálnál kicsikéim, mert az alkotok elmennek ugyan, de a mű, amit teremtettek további századokon át is gyönyörködtet. A gyerekek tágra nyitott szemmel hallgatták Matild kisasszonyt. Mögéje kerültem. Belestem a bibliába. Nem hittem a szememnek. A könyv, amit kezében tartott a dűlás dühe elől, a pusztítás romjaiból, a világégés lángjai közül kimentett legféltettebb kincse, a Liszt rapszódia partitúrája volt. Meghatottan néztem ezt a különös kis sovány emberkét, megcsodáltam áhitatos rajongását és azt hiszem, abban a pillanatban megértettem: lehet, hogy Matild kisasszony sohasem jutott el a művészeiig, de érzelmi világa tiszta volt és nemes. És nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik emeli fel jobban az embert?
