Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
BAR AN VI FERENC: Kétíéle ízlés ■% Á bátrak hetnónk, hogy egy-egy irodalmi műsor milyen mértékben befolyásolja az országszerte működő irodalmi színpadok, színjátszó csoportok műsorát; hogy a tánczenei igényt ma már a televízióban látottakhoz-hallot- takhoz igazítják, noha a feltételek nem mindenütt adottak egy-egy ilyen igénnyel kialakítandó zenekarhoz, és így tovább. Persze a televízió az ízlésformálásnak csupán egyik eszközét képviseli. Mellette ott sorakozik a könyvtár, a mozi, a legkülönbözőbb ismeretterjesztő előadások jól szervezett és irányított rendszere is. Mindez tehát azt a lehetőséget körvonalazza, hogy az emberek tudatában élő múlt maradi vonásai a feledés jól megérdemelt homályába süllyedjenek. Helyüket a szocialista tudatformálás eleven vérkeringése foglalja el. Az igazi értékek elfogadtatásáért, befogadásáért vívott harcot össze kell kapcsolni az értéktelen, ósdi, elavult elleni harccal. Ez a dolgok rendjéből, természetéből következik! Hiszen annak az embernek, akinek lakását a giccsfestők má- zolmányai „díszítik”, vajmi keveset mond például a Szépművészeti Múzeum világhíres Régi Képtárgyűjteménye, Goya és Rembrandt remek képei. Azok számára, akik a családi képek „műhavas” tájain igyekeznek valamiféle hangulatot teremteni maguk köré, egyszerűen élvezhetetlennek tűnhet egy Renior-, vagy Gaugen-reprodukció. (Pedig ma már éppen a reprodukció az a „műfaj”, amely mindenki számára hozzáférhető, olcsó áron az új és régi lakások díszítését a legízlésesebb módon szolgálja!). Azok előtt, akik a reális élet, a mindennapos problémák irodalmi ábrázolása helyett a happy-endes szerelmi históriák, vagy a sérthetetlen jellemű lovagok és lovasok ponyvavilágát keresik, zárva marad annak a világnak ablaka, melyen át például Balzac, Victor Hugó, vagy Leo Tolsztoj, stb. csodálatos, érzelemgazdag világára nyílik pompás kilátás. Pedig a kaland és a romantika, a sze- , relem és a hősök gazdag lelki világa olyan vonzó tartozékai többek között ezeknek a világ- irodalmi klasszikus műveknek is, amelyek össze sem hasonlíthatók egyetlen ponyvával sem. Csak felül kell emelkedni az előítéleteken! A tudatban ugyanis olyan téves képzetek is élnek, hogy mindez a „tanult emberek” számára fenntartott világ, melyhez az alapfokú iskolai végzettséggel bíró embe- j rek nem férkőzhetnek közel. ’ BÉNYEI JÓZSEF: A szél beszél A szél beszél a fáknak, jó lenne hallani, mini mondanak az ágak lágy hullámzásai s a vad szárnycsapások mit rejtenek s takarnak. A szél beszél a fáknak, rázza a hideg gallyat. Ideges hullámzással reszket a fiatal fa, vagy állni mozdulatlan, vagy röpülni akarna, de gyökerei tartják. Csak furcsa remegéssel reszket, megdől, csapódi' így beszélget a széllel. Aki a földből nőtt ki, marad a föld kötöttje, elszállni soha nem tud, csak reszket mindörökre, mert nincs nyugalma sem már. Hajlong a görbe ág, gally örökké mozdulatlan. A szél beszél a fákkal. Pár évvel ezelőtt egy ravasz pesti fényképész nyakába vette masináját és felkutatta a leg- istenhátamögöttibb falvakat, tanyákat, hogy lencséjével időseket és fiatalokat, kicsiket és nagyokat megörökítsen. Hátizsákjában volt műhó és műhold is; tetszés szerint tudott nyári, vagy őszi. tavaszi és téli „tájat”, akár egy fehérre meszelt falusi konyha kellős közepén is teremteni. Egy-egy ilyen portyázásról tömött pénztárcákkal tért haza. Mostanában azonban már kezd megkopni népszerűsége. A „rendelők” egyre másra küldik vissza a giccses keretbe illesztett fényképeket, nem egyszer felháborodott hangú levelek kíséretében. A városligeti Helf- gott-iskola e kései tanítványa pedig nem tudja mire vélni, mivel magyarázni a változást. Ha azonban jobban ismerné azokat a gondolatokat, amelyek ma modelljeit foglalkoztatják, mindjárt közelebb kerülne a számára megmagyarázhatatlannak tűnő problémához. Arról van ugyanis szó, hogy elérkeztünk az ízlésformálás leglényegesebb pontjához: az emberi tudat átalakításának, átformálásának, vagy ha úgy tetszik, pallérozásának kérdéséhez. A külső változások mellett — új ornamentikájú házak, utcasorok — életünk rendje is lassan új arcot öltött. Szembeszökő ez a változás, ha a szellemi fejlődés egyes kérdéseit vizsgáljuk. Az utóbbi években tért hódított a televízió. A tv műsorait bíráljuk, sokszor joggal és okkal. Egyet azonban senki sem vitathat el tőle, azt ugyanis, hogy az emberek életére, gondolkodására óriási mértékben hat! S ezúttal nem csupán arra gondolunk, hogy a legeldugottabb falvak művelődési otthonaiban is fiatalok és idősebbek százai szoronganak esténként a televíziós készülékek előtt; hogy az események képpé formálódva százezrek számára váltak érzékelhetőbbé, hanem arra, hogy a televízió szinház- és filmközvetítései, a tárlat- vezetések, hangversenyterembeli látogatások, egyszóval az egész szellemi élet „házhoz szállítása” révén milyen döntő mértékben járul hozzá az ízlésformálás kérdéséhez. Elég, ha csupán egy-egy sikertelen, fiaskóval járó televíziós műsor országos -visszhangjára gondolunk. A nézők közvetve és közvetlenül olykor a levelek százaival bírálják, méghozzá a lényeget tapintó eredetiséggel a műsorok hibáit, következetlenségeit, színvonalát. De példaképpen azt is említHamis, ezerszer megcáfolt érvelés ez, ám folyvást szembe kell* szállni vele, hiszen miatta nagyon sokan rekednek kívül az igazi kultúrából. Persze nem kevés időbe, erőfeszítésbe telik, amíg mindenki egyforma intenzitással tud kapcsolatot teremteni ezzel a most formálódó szocialista tudatvilággal, s ezen belül az új ízléssel. De ebben a harcban nem is az a legdöntőbb, hogy ki-ki, maradéktalanul, egyik napról a másikra „át álljon” az új igények szabta követelmények, normák mellé, hanem, hogy mindenki megtegye az első lépéseket ezen az úton. Nincs is arra lehetőség, hogy az otthontól a munkahelyig, a pihenés és szórakozás megszervezéséig az élet minden területén egyszerre oldjuk fel azokat az ellentmondásokat, kötöttségeket, melyek még a régi tudatvilághoz kapcsolnak, s csupán nagyon fiatal hajtások kötnek az újhoz. Nem szükséges egyszeriben vallani és vállalni ennek az új ízlésrendszernek jól körülhatárolt törvényszerűségét, hanem elegendő ha folyamatosan, lépésről lépésre közelítjük meg. vesszük birtokunkba a szocialista tudatvilágot, a szocialista ízlést. Egykor azt mondották: „Ízlések és pofonok különbözőek”. Ezzel voltaképpen azt igyekeztek bizonyítani: ki-ki érje be annyival, amennyire körülményeiből, neveltségéből telik: próbálkozzék kialakítani valamiféle egységes, mindenki számára elérhető normát. Ma ezzel szemben azt valljuk: ízlés és ízlés között még vannak különbségek. Az új, korszerű és szocialista ízlés-rendszer kialakítása azon Iran azt sugalmazza: a múlttól örökölt, megkülönböztető, az embereket egymástól szétválasztó különbségeket fokozatosan megszüntessük. Hogy az ízlésbeli kettősséget felváltsa egy izmos, életképes, jól funkcionáló szocialista ízlés. Bános Tibor — Az olasz ellenállók emlékműve előtt — Az élet azt sosem becézte, ki a legtöbbet tette érte, ahhoz halálig mostohább volt ki — amíg élt — halálraszánt volt. Aki féllábbal a halálban az életért kelt harcra bátran, ki érte tett nagyot, vitézit — életét sosem élte végig. Az Ember mindig csúcsra tartott, üregek, sziklák közt kanyargóit, s legjobbjait előre űzte utat mutatni a sűrűbe. S akit a csúcs elsőre várt itt: nem jutott a hegy derekáig, társait vakmerőn vezetve elsőnek hullt farkasverembe. * Ó jaj, akik verembe estek, többé a csúcsra nem sietnek, kő-zúzta szívük maradékát felfalta szörnyű ordas-étvágy. Ó jaj, akik verembe estek, csontjukkal is farkast sebeznek, hörgés helyett kiáltnak esküt, szakadék fölött híd a testük. Ö jaj, a csontijukon keresztül az Ember nagy lépésre lendül, a leleplezett vermek árkán átlép bátrak halála árán! Mi fenn járunk a csúcsközeiben, tisztul az út, már nem kietlen, köröttünk szikla, farkas-árok helyén lobognak a gyopárok. Verembe esni nincs esély, így megzavarodunk, mint a mélyvíz, örvény vagyunk, nem tiszta, kék ár, vonulásunk tülekedés már. Ki a veszélyt, vermet kerülte: elsőnek futna a tetőre, ó jaj, csak egy csöppet vigyázna, hogy ne tiporjon a gyopárra! Árkokra nem kell már ügyelni, csak hogy ne gázolhassa senki sárba a zsenge hit virágát, a bizalom termékeny ágát. Mégis megyünk, makacs menetben, mögöttünk bátrak, mély veremben. - végső szavuk széltől sodorva utánnnk száll a hegyoromra: ..Addig ne szűnjön vonulásod, míg föléd.-magasodn! látod — nézd: csillagok körülragyogják — az élet hódíthatatlan ormát!” (Róma) __________ ________J S zalui János : VÍZ ÉS NAPFÉNY Nap szikrázóit, perzsel. A víz hívogat. Gyorsan ledobni a ruhát. A kabinosnő ordít. Nagy a tolongás. Egy nő elé pokrócot húz két férfi. Mögötte a nő mozog. Pisla figyeli a mozgást. Hiába takarja a pokróc, ő mindent lát. Most húzza le a kombinéját. Vajon milyen ltombi- néja lehet? A pokróc mögött a váll előredülied. Biztosan most veszi le a melltartóját. Szép melle lehet. Olyan, mint Terinek. Fehér, hegyes, kissé felfelé hajló. A pokróc lehullik. Ott áll a nő fürdőruhában. Valóban hegyes a melle. A Terié azonban még ennél is hegyesebb és keményebb. — Mit nézel? — Kérdezi Pista felesége. — A pokrócot. Ha leesett volna. — Gyere már, mert így soha sem vetkőzhetünk le. — Apu, a gumibéka ugye nem brekeg? — Az nem, mert gumiból van — És ha nem gumiból volna? — Akkor brekegne .. — Micsoda kérdései vannak ennek a gyereknek! — Szabad a vetkőző. No, most gyorsan be kell nyomakodni. Mit tolakszanak? Mi előbb jöttünk. Hadd kiabáljanak! A gyerek meg az asszony bent van. Utánuk könnyű mór bejutni. — Siess már! Miért lépsz a fehér bugyidra? — hangzik a kabinból Margit szitkózódása. Mindig kiabál. Azt mondja: ideges. Hát én nem vagyok ideges? Csak én nem mutatom.. Uralkodni kell az embernek magán. A kiabálás az uralkodni nem tudás és egy kicsit a műveltség fokmérője is. A nagy vastorokból szétárad a zene. Vérpezsdítő zene. Mennyi nő! Piros, sárga, kék, zöld, fehei fürdőruha-ka valkád. Ugrálnak a vízben. Ugrálnak és kiabálnak. Mintha mindenki itt akarná kiadni a mérgét, mint a futballmeccsen. Amott egy nő ugrál. Szőke. A haját lefogja a fürdősapka, de bőréről látni szőkeségét. Fehér fürdőruha van rajta. A fekete jobban állna neki. A férfi fekete. Kis bajusza is van. Jávor bajsza. Jávor már meghalt, de a bajuszviselete tovább él. Érdekes társítás. Fogják egymás kezét. Hol lemerülnek nyakig, hol meg előbukkannak ágyékig. Zubog és csillog a víz. Nevetnek. Megint lemerülnek, megint feljönnek. A fürdőruha a mellről lecsúszik. Micsoda kemény fehér mell! A nő sikolt. A víz alá menekül. — Mehetsz vetkőzni! i A gyerek kint visít. Az asszony meg kint kiabál. — Nem mehetsz addig, amíg apu nem jön. Az apu ón vagyok. Teri. amikor meglátta a gyűrű helyét, azt kérdezte: — Te nős vagy? — igen. Miért? Számít ez valamit? Lehajtotta a fejét. Így ült egy ideig, aztán elfeküdt a zöld füvön. — És mit szól mindehhez a feleséged? Nagy fekete szeme tágra nyílt, így várta a választ. — Ö erről semmit som iud. — És ha megtudná? — Ne törődj vele! Becsukta a szemét és ón megcsókoltam. Úgy, olyan hosszan, mint annak idején a feleségemét. Az istenit ennek a guminak. Hát nem elszakadt. Most mit csináljak a fürdőnadrággal. — Szivi. gyere csak be. — Mi történt? — Elszakadt a gumi... Margit a gumit varrja. De szűk ez a vetkőzőhelyiség. Jó lenne már kint lenni. Vajon eljött-e Teri? Megígérte. Én is megígértem neki: eljövök, feltétlenül eljövök. Persze nem gondoltam, hogy csomaggal. De mit mondjon az ember otthon. — Ugye jó. hogy eljöttünk? — Csak egy kicsit sokan vannak.- Na itt van a fürdőnadrágod. Vigyázz rá, ne nagyon ciháid. Feltűnés nélkül kell mindent csinálni. Ha Margit észrevesz valamit — nagy baj lehet belőle. Képes itt botrányt csinálni. — Te csak menj fürödni, majd én itt maradok a kisvízben a gyerekkel. — Pompás. Egyedül hagy.
