Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-21 / 44. szám
7 Kováén Imrei GALAMBOSI LÁSZLÓ: Könyörgés Elődeink, az erős fáklyahordők száz hegyszorosban világítanak jelezve, jön a kőtömb-izmú vad. Csontok jajdulnak, medvefejnyi forgók. Remény-vasak repülnek, csatabárdok, a védekező bordája feszül, kiáltozása csillag-teli űr. Sorvad-sarjad a fény-árnyból nőtt átok. az örök harc hévül. Rojtos köd-omlás mögött parázs-csonkot etet a szél. A sárkányölőkről lantos regél: „és fogát veszté háromszor a Rontás, az ős-veszély tollára horpadt törzset, nyúzott hullákat hajigái a mély, karóba-rántott parasztként az éj hulló sugárral siratja a Földet”. Hallgass lánggal-fertőzött húrjaiddal, homály-csapdába merevülő száj fölé nem hajlik ébresztő Muszáj. Ne nyűdd rossz torkunk nyirkos ujjaiddal! Fuldoklónk izzó vas-gyűrűs kutakban, töviskoszorús kávákkal temet a vért görcsökbe űző rettenet. Világ-gyász hömpölyög. A jaj-futamban hangod hördül, ne béníts kísértésbe, a fényt csodálnánk, mint a venyigék, teremnénk, mentő kést fenjen az ég, gyógyító leplét bontsa ránk a béke. A két fiú DARÁZS ENDRE: Nyugdíjban A szív lassan m eg tud már nyugodni De az ujj, az engedetlen ujj. Ahelyett, hogy csöndesen malmozna. Asztalszélen indulót dobol. Az ujjak még örökkön keresnek, Csinálnak mindig valamit, Csak a két láb nyugszik meg sorsában. Asztal alatt csöndesen lapít. Úgy délután indulnak el aztán, Cammogva, e fontolt öregek, Sétáltatni viszik a tíz ujjat, Mind nagyszülők fészek gyereket. esetben ugyan a papírnak kellett őket megóvni. Miszterka. a szatócs fia nagyban szállította a védőeszközt, s a kegyes páter' úgy látta, hogy az utóbbi időben kevésbé jelentkeznek a fájdalom jelei ezeknek a csibészeknek az arcán. Elgondolkozott ezen s arra a megállapításra jutott, hogy a csibészek bőre nyilván nagyon megvastagodott már, így a hittanórák céljaira jobb nádpálcát kell beszereznie, hiszen a kegyelmes úristen előrelátásában erősebbre és vastagabbra is növeli a nádvesszőt. Másnap tehát sorba a dobogó elé állította a büntetésre várako-. zókat, jobbkezét reverendájába dugva, megnyilatkozott előttük imigyen: — Csirkefogó banda! Látom, nagyon megszoktatok már a vékony nádpálcát, s így szégyentelen módon csökkenteni meritek az úristen által rátok mért büntetést. Aztán Miszterkához fordult: — Eredj haza. gazember, teszteltetem a papát, s kéretem, válasszon ki nekem egy jó vastag nádpálcát... Itt a pénz! Közben megfigyelte, hogy a bűnösök arcán valami sötét árnyék suhan keresztül, s ajkát kéjesen összeharapva megállapította, a verés ilyen elhalasztása újabb boldog, kellemes érzést kelt benne. Miszterka apja valóban tökéletes nádpálcát választott ki, mely vastagságával kiegyenlítette a papírréteg védőképességét. így tehát tökéletesítésre szorult a találmány s egy délután kimondta Melhuba a technikai fejlődés új fokát jelentő szót: — Kartonpapír! Ettől kezdve nagy dobogással járt minden hittanóra, s a páter egyre gyakrabban sóhajtozott; — Uram isten, de vastag bőrük van! S parancsot adott Misaterkának, vegyen még vastagabb nádpálcát. A legvastagabb volt ez. mely valaha Koroupövba érkezett. Csapásai alatt repedt és morzsolódott a karton is. — Most mór semmi sem segít rajtunk! — sóhajtozott Melhuba a halastónál. A következő hittanórán szomorú szemmel, letörten meredt maga elé az egész osztály. Tudták, hogy minden küzdelem hiábavaló. Csak Veprek mosolygott csendesen. A félelemtől még bizonytalanabbul válaszoltak a kérdésre hogy mikor mutatkozott meg először az úr isteni jóságában az emberek előtt. S aztán ... tizenöten álltak a katedra előtt, Veprekkel együtt. Tíz már megkapta a maga részét s bömbölésíik betöltötte az osztályt, sőt az egész iskolát, ami kétségtelenül kellemes hatást gyakorolt a szentéletű, gyermekszeré- tő páterra, amikor Veprekre került a sor. Térdére hajtotta, a vastag nádpálca nagyot suhogott és bumm! Olyan zengés támadt, mintha valaki teljes erővel ütött volna egy cintámyérba vagy bottal vágott volna egy nagy tam-tamra. Az atya eleresztette a mosolygó Vepreket és felordított. — Le a nadrággal! Veprek arcáról eltűnt a mosoly, leengedte nadrágját, s egy bádogtáblát nyújtott át a páternek, amelyet tegnap hozott el a búcsú- járó helyről. S a páter megrendültén olvasta szövegét: „Adakozzatok a jóság javára!” Fordította: TÖTH TIBOR Ezen a dunántúli tájon sokáig állt a front. 1945. februárjában a község néhány hét alatt többször is gazdát cserélt. Az első felszabadulás után a szovjetek kórházat rendeztek be a faluban, a nagyiskola négy tantermében Amikor a németek rövid időre visszafoglalták a falut, a kórház sebesültjeit halomra ölték. Az itteniek- emlékoznek egy Vlagyimir nevű közkatonára, aki egyedül maradt életben a kórház sebesültjei közül. Azon a februári estén, amikor a hadiszerencse gonosz játékaként a szovjeteknek fel kellett adniok a falut, Vlagyimir elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy néhány bajtársa segítségével a menekülés útját válassza. Az első métereket futva tette meg. Utóbb azonban karsebe sajogni kezdett, lábai elnehezültek, tűzgolyók táncoltak a szeme előtt, elvágódott volna, ha nem nyúlnak érte bajtársai, akik közül csak kettő tartott ki mellette, a többiek csatlakoztak a visszavonuló egység fő erejéhez. A falu szélénél jártak, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a támadók minden percben utolérhetik őket. Letértek a nagyutcáról, s a kertek alatt próbáltak eltűnni üldözőik szeme elől. ] Felváltva vitték sebesült bajtársukat, s mikor az ellenség fényszórója pásztázni kezdte a terepet, mindhárman megbújtak az egyik útjukba eső ház kertjében. Vlagyimir elvesztette eszméletét, s hogy letették, eldőlt, mint a zsák. A másik kettő a sötétben megtapintotta az arcát: a szeme csukva volt, alig lélegzett. A közelben géppuskasorozat pattogott. Vlagyimirt lefektették a kertben sötétlő szalmakazal tövében... ...Az asszony, aki tovább mondja ezt a történetet, mindig fekete ruhában jár. Beesett arcú, csöndes és öreg. A ráncoktól nem látni az arcát. Szeme fakult: fáradtság, sok apró rebbenés. Kezét olykor az. alsó ajkához emeli. Ez a gondolkodás jele nála. Háta, ahogy a tűzhely melletti kisszé- ken ülve előregörnyed nehéz munkájú életéről beszél. És a kezei is. Egész életét a kezeiben hordja. — Én annak csalt örültem, hogy az oroszok bejöttek, na, mondom vége a háborúnak, mostmár hazajön az én fiam is. Attól kezdve csak vártam, ruháját, ingét rendbe tettem a csizmáját szépen kipucoltam, estére kelvén megágyaztam neki, a forró téglát a lábához odatettem, hadd melegítse, ha megjön. Akkor énnekem senkim nem volt, csak az az egy fiam. Szegény uramat a tüdőbaj vitte el, mert az is olyan volt, hogy inkább ő nem evett, hogy a gyerek ehessen. Járkáltam én sírva épp eleget, amikor megjött a behívó, ne vigyék el, j kenyérkereső, de elvitték, s mind- j járt a menetszázadba. írogatott,; nyugtatott, „ne féljen édesanyám, I megyek én, mihelyt lehet”. Hát \ vártam is az életem minden órá- j jában, mind ilyen az anya. — Már három napja benn vol- 1 tak az oroszok, amikor reggel | igen-igen jókedvűen ébredtem,! azt. álmodtam, hogy jön egy nagy gőzössel, nevet, integet,! mint mikor a vonat elvitte, de most a vonat közeledett befelé az állomásra. Biztos voltam felőle, hogy mostmár csakugyan hazajön. Első gondom az volt, hogy másnap kenyeret sütök, abból a kis maradék lisztemből. Este. hogy a német visszajött, féltem itt egyedül. Mi lesz ha jönni talál, bele a tűzbe. Még lámpát se gyújtottam, ültem a sötétben próbáltam kigondolni, hogyan :s legyen azzal a kenyérsütéssel. Jó késő lehetett, mikorra a lövöldözés abbamaradt, én meg azt gondoltam, mégis kimegyek szalmáért. hogy kéznél le®ven reggel, ha befűtöm a kemencét. Megyek a kazalhoz, egyszerre mintha jajgatást hallanék. Elfogott a remegés, alig bírtam a lábamon megállni. Szűzanyám, ne hagyj él, ott fekszik valaki a sötétben a kazal oldalában. — Csak a fiam lehet, a hangja is ugyanaz. Jött, a kert alól a ház felé, meglőtték, jaj istenem, hamar bevinni, a sebét kimosni, bekötni, életre melegíteni. — Amikor megemeltem, már tudtam, hogy nem ő az. Idegenül esett rajta a fogás. Elvette a várakozás az eszemet, most aztán itt van e, hát kit fogok, kit viszek én? Mert vittem, befelé vittem. Nehéz volt és folyt a vér a jobbkarjából, fekete folt nőtt a kötésen. Elvittem a tornácig, mikor az utcánkba befordult egy autó, Sibrik szomseédnál meg is állt. Német szó ütötte meg a fülemet, a tűz égessen meg benneteket, hát visszajöttetek? — Bevittem a házba a katonát, lámpát gyújtottam. Na, te szegény, hát orosz vagy, hová dugjalak előlük? Hiszen nem tégedet vártalak én, a fiamat vártam, mi lesz most veled, ha itt találnak, hogy számolok el rólad az édesanyádnak? — Lehúztam róla a köpenyt, a zubbonyt, a csizmát, batyuba kötöttem, vittem az ólpadlásra. Akkor a fiam ingéből ráadtam egyet, de csak azután, hogy a sebét átkötöttem fehérrel. Föltettem az ágyra nagy kínlódással, ráágyaztam a dunyhát, párnát, amit csak értein; no most aztán hallgass, ha eddig hallgattál, mert ha rádlelnek, együtt pusztulunk. Rátettem a kezemet a ha miokára, akkor sóhajtott, de mint a gyerek szokott, úgy. A lecsukott szeme alól sós könny szivárgott, álltam ott mellette, simogattam a feiét, szóltam hozzá halkan, hadd békül- jön a világgal, ha tud, s aludjon, jó az alvás. Kimentem a konyhába, elővette a rőzsafüzért, legalább a kezemben legyen, ha ránktörik az ajtót azok a kutyák. Csak késő éjjel jöttek, de ezek tyúkot, csirkét követeltek. Adtam nekik, itt van, vigyétek, csak a katonát hagyjátok. Nem jött álom a szememre azon az éjszakán, átmentem hozzá félóránként, él-e. hal-e? Mint a fehér kő, feküdt, úgy amint letettem, abban az állapotban. Ahogy ott állok, takargatom, közben mindig az én drága fiam járt az eszemben. — Akkor és azontúl, ameddig csak ott feküdt, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ezt a katonát nekem meg kel! mentenem, ha azt akarom, hogy még egyszer az életben lássam a fiamat. Mert ha én ezt a fiút föladom, veszni hagyom, elvesz az én gyerekem is, nincs ami mentené. Hagyják fölbukni, más anyák nem néznek rá sem, nem gondolnak arra, hogy az ő fiúk is lehetne. De így majd másképp lesz. Valami jó asszony megtartja, elrejti magánál, betakarja, táplálja, élteti, őrzi nekem, hogy újból idehaza lássam. — Három nap múlva felnyitotta a szemét a katona. Nem szólt, csak nézett, akármerre mentem a szobában, mindig rajtam tartotta a szemét. Negyedik nap felült az ágyon. Kezébe fogta a kenyeret, úgy evett. Kék szeme volt és mindig engem nézett. Aztán, hogy a társai visszajöttek a faluba, előhoztam a ruháját, a székre tettem. Jött is egy csapat, betértek, nézik a fiút. ölelkeznek, nevetnek, aztán néznek engem. Mamának szólított mindegyik, csókoltak, öleltek, simogatták a hátam. Nem értettem, hogy mit mondanak... A falu krónikája megőrizte, hogy az asszony ezért a tettéért szovjet kitüntetést kapott. Még ezt megelőzően, amíg az egység ott állomásozott a faluban, mindennel ellátták, egy tiszt írásba foglalta a század köszönetét, amelynek végén azt kérte valamennyi szovjet katonától, aki ebbe a községbe érkezik, hogy a mamának minden bajában nyújtsanak segítséget. Szeressék és tiszteljék, mert megmentette egy szovjet harcos életét. Később levelet is kapott Vlagyimirtól, annak édesanyjától. Majd évek múltán fényképek érkeztek a fiúról, a feleségéről, a fiáról. Az asszony ezekben az időkben komoly társadalmi életet élhetett volna; sokszor meghívták gyűlésekre, kérték, mondja el annak az egy hétnek a történetét, amikor visszahozta a halálból és megmentette üldözői elől a katonát. Egyszer-kétszer elment, de nem beszélt. Azt mondta, ami volt, elmúlt, mindenki ezt csinálta volna. Nehezen, félve szánom el magam, de mielőtt eljönnék, megkérdezem azért; — És mondd, mama?... A te fiad?... — Az enyém? Bár tudnám..: Meghalt. Eltűnt. Nincs. Nincs fiam. Nem sírt. Bezárkózott súlyos magányábá. Néztem a két képet az asztalon. Mosolygott Vlagyimir, mosolygott András — mind a két fia. ANTALFFY ISTVÁN: Emlék téli fehérben E fehérség gyermekkori telek hóemlékével ragyog vissza. E fehérség a valóságban nincs is, csak, mint a képzelet, vagy a tiszta örö m, vágy, egy júniusi Aap, — a gyermeki ö nfeledt nevetés, vagy a béke ilye n. * .. .Éjszaka ismét felriadtam álmomból, úgy fájt a szívem. Talán a feketék... de nem, a háború, s a fogság képei járnak hozzám — két évtizede lassan — éjszakánként kis érteni. E generáció megértett-megnemértett egyike, én, ime, ilyen éjszakákon feljajduló szívvel így keresem e fehérséget, gyermekkori tél, s nyári ragyogás emlékeiben, amely már nemcsak emlék, nemcsak kor, nap. hanem maga a vágy, amely elvisz — nem idegen vidékre —, csak oda, ami maga az öröm. az önfeledt nevetés és a béke!
