Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-21 / 44. szám
Reflektorfényben RUTTKAI ÉVA-------------------------------------------------------------------------------: . VIHAR BÉLA: Búzaszem Néhány évvel ezelőtt, amikor Ruttkai Éva a Vígszínház egyik nem túl igényes újdonságát több mint száz előadásban a közönség kedvencévé, sokat emlegetett sikerré tette, az elragadtatott nézőtéren azt mondta valaki: „Ez a Ruttkai már olyan jó színésznő, hegy a telefonkönyv felolvasását is szívesen meghallgatnám tőle.” Vagyis, bármilyen darabban és szerepben megnézné és meg is nézi kedvencét, a magyar színjátszás jelenének egyik legegyénibb, legsajátosabb arculatú művészét. Dicséretéhez mindjárt tegyük hozzá: Ruttkainak nem mindegy, milyen szerepben léphet közönség elé. Nem az a fajta színészinő ő, aki az író szándékaitól, a dráma hangulatától függetlenül, csak és mindig egyéni képességeinek csillogtatására törekszik. Művészetét különben sem csillogásnak, hanem szolgálatnak tekinti. Általa fontosnak tartott írók gondolatait, a kifejezésre érett problémákat igyekszik minél emlékezetesebb színpadi megszólaláshoz és visszhanghoz segíteni. Érvényes ez mindenekelőtt a mai darabokra, a kortárs magyar szerzők műveire. Nagyon szerette például Dunai Ferenc A nadrág című komédiájának Bertáját. Környezetében, s azon túl is tájékozódott, tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy ezt a fiatal pesti nőt minél hitelesebben, minél nagyobb művészi igazsággal játszhassa el. Úgy. hogy a páholyokban és zsöllyékben ülő Berták magukra ismerjenek, hitelesen sajátjuknak fogadják el a színpadi Berta mozdulatait, gesztusait, hangárnyalatait. Érdemes említeni, mert az elmélyült színészi alkotó-munka szép példája: ■amikor Berta eljátszására készült, naponta elolvasta az újságok házassági hirdetés rovatát, hogy a már sajátjának érzett figura atmoszférájának vázát, a reális tényeket is részletes pontossággal megismerhesse. Meggyőződése, hogy a könnyedség, a kritikában és a közönség körében egyaránt emlegetett ruttkals elegancia, a szerepjátszó sokszínűség és természetesség feltétele a szíve# és gondos munka, a tanulás, a tájékozódás, a korral és a kortársakkal együtt élő koncentráltság, a figyelem minden lényegesre, ami körülötte történik. Éneikül a tehetség kevés, olyan mint a rossz sínre állított mozdony, amely nem a kívánt cél felé robog. Ruttkai pedig mindig célhoz ér, Ha gondolatban felidézzük az elmúlt évtized emlékezetes színházi sikereit, a máig visszhangzó előadások jórészébsn Ruttkai Évával is találkozik emlékezetünk. Csak néhány példa: több százezer néző látta és tapsolta meg Ruttkai Zi- liáját, Heltai Jenő Néma levente című romantikus verses játékában. Ez olyan alakítása, amelyre egy vagy talán több generáció hivatkozik majd évtizedek múlva is. Képek villannak fel az előadásból: szomorkás és diadalmas mosolyok. rádöbbenések és szerelmes pillantások, megbékélések. S a képek alá muzsikál a hang. Ruttkai sokárnyalatú dikciója, a rímek és ritmusok szépségével simogató bársonyos orgánum. Ugyanilyen sikere volt Csehov Sirályában, Shakespeare Makrancos hölgyében vagy Rostand Cyra nojában, amelynek Hexánját játszotta. Filmszerepeiben az egész ország mozijáró közönsége megismerte és megszerette. Olyan hősökéit is életre keltett, akik szerepkörétől, közvetlen környezetétől elég távol esnek. Ilyen feladatait is sikerrel oldotta meg. Ki ne emlékezne például a Különös házasság néződ közül a tisztaszí- vű, hűséges parasztlányra, Vidor Józsi szerelmesére, aki megakadályozza, hogy Józsi hazugsággal egyengesse házasságuk útját. Mi a titka ennek a meggyőző sokféleségnek ? Ruttkai Éva — százszázalékos színésznő. Nemcsak a próbákon és előadás közben, nemcsak a színpadon él hivatásának. Csaknem minden éber pillanatát munkával tölti. Mindig figyel, minden embert és jelenséget tanulmányoz s már szinte önkéntelenül raktározzál el emlékezetében a későt*) felhasználható mozzanatokat, mozdulatokat, hanghatásokat. Tagadja az ösztönösséget. Hiszi és tudja, hogy a jó színészinek pályája csúcsán is tanulnia kell. És nemcsak mesterségbeli fogásokat, színpadi megoldásokat. Ismernie kell — só ismeri is — a kortárs művészetet, az új filmeket, festményeket, színdarabokat, regényeket és verseket. Szenvedélyes olvasó, aki szerepeit is kritikusan szemügyre veszi, és csak azután kezdi felépíteni színpadi másukat, mikor már lényükkel, egyéniségükkel, szándékaikkal és gondolataikkal azonosulni tudott. Ezért arathatott oly nagy sikert Pavel Kobout Ilyen nagy szerelem című darabjának Ládájaként. Ez az oka annak is, hogy a klasszikusok iránti legnagyobb tisztelete mellett forró érdeklődéssel fordul a legmaibb máról szóló új drámák, a kortársait életre keltő szerepek felé. Ilyen szerepeket szeretne játszani minél többet. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, milyennek látja önmagát. így felelt: „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná formálható, alakítható a színpadon.” A nyilatkozó színésznő nem mondotta el. hogy ebben az alakításban mekkora jelentősége van az írón. a darabon és a rendezőn túl önmagának, a pályáján oly tudatos elhivatottsággal haladó művésznek, DERSl TAMAS Jaroslar Hasek: Mit tudja azt a búzaszem. amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közelebb az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy a regék kedvesét a hősi vőlegény. Vegyétek példámat tehát, ime, okuljatok. Fölemelem a tenyerem, és benne a magot. A világ felé emelem, s így hirdetem én: a mélységből jő a kalász. Növelje a remény! KATONA JUDIT: Hazai-érők Nagyudvarú. holdas lány szemekkel siet a város. Este van. Hideg. A villamosban fáradt már a szó is, asszonyvállra csuklik egy gyerekfej és kezeinkben reszket az ideg. Érzi nő és hazatérő férfi: ki gyárban él az félotthonnak él. A villamosban fáradt már a szó is mégis biztos, szép jövőt remél, ki éjjel munkásnyomdokunkba ér. Mi fogantatunk Itt napról napra újat. Egyszer csak felnöveszt a gond. A villamosban fáradt már a szó is de nyugalom hull lassan szívre, agyra. Ez sorsunkban a legtisztább akkord. Mozgalmas hittanórák a koroupovi gyerekek csak yjj annyit tudtak a hittanj ból, hogy a kegyelmes | isten végtelen jóságában megte- ! remtette a nádat, s amikor ezzel : elkészült megteremtette Horacek | atyát, a hitoktatót is. Ez a kettő | ugyanis szorosan egymáshoz tartozott. Azután megtanította az isten arra is az embereket, hogyan kell a nádból nádpálcát készíte- íni. Horacek atyát pedig megtanította ezeknek a nádpálcáknak szo- i katlan jártassággal való kezelc- | sére. i Rendszerint azzal kezdődött, , hogy Horacek káplán belépett az íosztályba: szomorúan végignézett ! tanítváiwai megrendült arcán, s így kezdte óráját: — Vanicek. te mafla kölyök, úgy érzem, nem tudod visszafelé elsorolni a hét főbűnt. Horacek hitoktató ugyanis valóságos rejtvényekké varázsolta kérdéseit: a gyerekeknek visszafelé kellett elmondani a tízparancsolatot, vagy ezt a kérdést kapták: — Ludvik, te csirkefogó, mondd j meg gyorsan, melyik parancsolat az: alulról a harmadik, fölötte: ne lopj! ' így történt mindig, hogy Vani- i cek, Ludvik, Budhar vagy más | volt a soros, végül szomorúan má- • szotit ki a pádból, s csoszogva óva- ! kodott a katedra elé. Megtört az (Cseh Gábor rajza.) isten végtelen jóságába vetett hi tűk, s meg voltak győződve, hogy a vallás alapfogalmai nem a ka- lekizmusban vannak, hanem a nadrág azon részében, amelyen ülni szoktak. Egyszerű volt, az egész: az atya térdére hajolva a többiek felé dugták hátsórészüket s azután tűrték az atya gyakorlott kezében vidáman suhogó nádpálca csípős csapásait. A jelenet napról napra egyformán, minden változatosság nélkül játszódott le. Páter Horacek kenetteljes mosollyal hajtotta egyiket a másik után a térdére s áhi- tatosan figyelmeztette mindegyiket szent kötelességére:- — Köszönjétek meg az istennek, hogy itt verlek benneteket! Egy napon azután a szomszédos Közi Dvorból azt a javaslatot hozta Veprek, hogy fokhagymával kell a nádpálcát bekenni. Állítólag nemcsak az ütés fáj úgy kevésbé. hanem a nádpálca is megreped tőle. Végső kétségbeesésük hihetetlenül optimista gondolatai voltak ezek s olyan mélyen hittek a fokhagymában, hogy Kratochvil, amikor bekenték a nádpálcát, elsírta magát örömében. A koroupovi iskola kétségbesett remény sége volt ez s mi a teljesületlen reményekről szóló szomorú fejezetnek nevezhetjük. A páter, ha nem is egészen érthetően, de határozottá" magyarázta ezt meg nekik a nadrágjukon. Aztán kerek előadásban magyarázta meg nekik, hogy az, amit a nádpálcával elkövettek, csalás volt, mint ahogy erről meggyőződhettek. A büntetés teljesen igazságos, hiszen istent akarták becsapni. Élénk színekkel festette le, milyen káros következményekkel járhat egész életükre, sőt túlvilági bűnhődésükre is. Hiszen ez az első fok az erkölcsi romláshoz és az elkárhozáshoz, örök üdvösségébe merné lefogadni, hogy a fokhagymát is úgy lopták s éppen ezért újból elveri őket. Nem kétséges, hogy mindannyian az akasztófán fogják végezni, kivéve persze Ve- nouseket, az igazgató fiát és Zde' neket. Ezeket sohasem verte meg Zdenek apja az iskolatanács tagja volt. így teltek a napok s a koroupovi fiúk úgy érezték, sohasem változhat ez meg. De a sánta Melhuba új irányt adott az egész vallási kérdésnek. A halastó mellett tartott előadásban fejtette ki egyszer a papír jelentőségét. Előzőleg otthon kísérletet végzett: papírral tömte ki a nadrágját, s azután eltörte a tejesbögrét. Apja a nadrágszíjjal verte el. de Melhuba csak fele olyan fájdalmat érzett, mint rendes körülmények között. Elkezdték tehát megbecsülni a papírt, mint a tibeti lámapapok, akik minden papírdarabkát összeszednek, hogy megóvják az enyészettől. Ebben az HEGESZTŐK
