Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Veszprémi beszélgetés

Kultúráról, vidékről és egy hasznos kísérletről

CSUKA ZOLTÁN:

a vita, amelyet egyik he- talapunk kezdett el, s a Vidéken élni hangzatos címet viselte, végeredményben nem oldott meg semmit, s a kérdés lényegére tulajdonképpen választ sem adott. Világjelenség, hogy a vidékiek tekintélyes része a nagyvárosok után sóvárog, s ezzel számolni kell. Persze kérdés, hogy a nagyvárosokat meddig lehet növelni, hol a határ, amikor már egy város egyszerűen nem bír el több embert. Az egyik francia hetilap nemrég körinterjút csinált: milyennek képzeli Párizst 1930-ban? A megkérdezettek többsége először is azt válaszolta, hogy Párizsnak akkor 12 millió lakosa lesz. De van-e értelme egy 12 milliós városnak? A kérdés már merőben technikai, s a közművesítés, közlekedés, elhelyezés valahol határt fog szabni.

De bármekkora nagyvárosok alakuljanak is ki, mindig lesznek vidékiek. A „vidéki” szó nálunk valami pejoratív hangsúlyt kapott s nyilván társadalmi-gazdasági alapja van. A Pestre került falusi legény, akiből altiszt vagy villamoskalauz lett, néhány év múlva már nyugdíjas állása biztonságából beszélhetett a vidéki atyafiakkal, akik a végrehajtótól való félelem árnyékában kínlódtak néhány hold földjükön, ha ugyan egyáltalán volt földjük.

A kérdés ma egészen másként vetődik fel. A falu és város kö- zö.ii különbség lassan eltűnik, az áruellátás például Kékkúton se rosszabb, mint másutt, néhány vidéki városunk pedig (Pécs, Veszprém, Győr) valóban európai színvonalú. A kérdésben vaÜ valami mesterséges: Pécs vagy Veszp.em vidék, de Soroksár vagy Vecsés már Pest! De hagyjuk a közigazgatási részét, ha vi- dékiségről egyáltalán lehet beszélni, csak a kérdés kulturális, művelődési oldalának lehet jelentősége. S itt már sokan joggal hivatkozhatnak arra, hogy a kultúra is cen trali záródott, s a megye- székhelyek kénytelenek beérni egy-két mozival, esetleg egy színházzal s jobbára helytörténeti jelentőségű múzeummal.

Természetesen elképzelhetetlen, hogy minden valamirevaló vidéki városnak legyen saját dalszínháza. kivételes értékű műgyűjteménye. Van-e hát megoldás? Veszprémben, ahol a Kisfaludy művelődési házban beszélgetünk ezekről, úgy érzik, egy lépéssel

előbbre jutottak már, s példájuk mindenképpen követésre méltó.

Évekkel ezelőtt a művelődési ház igazgatójának, Gulyás István- nénak támadt az az ötlete, hogy írókat, művészeket hív“ meg vitaestre, beszélgetésre s a kezdeti siker készen kínálta egy állandó klub tervét (itt a Művész-klub nevet kapta), amely nemcsak otthont kapott a művelődési házban, hanem szervezeti életét is biztosították. A tervet megértéssel támogatta a megyei pártbizottság és a megyei tanács, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa pedig, élén Kurbel Sándor elnökkel és Varga Gyulánéval, a kulturális osztály vezetőjével az anyagi segítséggel sem fukarkodott. A klub bizonyos értelemben kulturális központ lett, s munkájához a megyei könyvtár is csatlakozott. Egyik terv hozza a másikat: már arról beszélnek, hogy Tihanyban művésztelepet kellene létrehozni, s felmerült egy folyóirat indítása is. amiben részt vehetnének esetleg az ország többi hasonló klubjai is. De mindez még a jövő. lássuk, müven eredményekkel dicsekedhet eddig a klub?

Bakács Tibor, a klub titkára, azt mondja, hogy az őszi évadban előbb Veres Péter volt a vendégük, majd Fehér Zsuzsa művészettörténész a magyar kénzőmű- vészatről, B. Thomas Edit Veszprém megye művészeti leleteiről tartott előadást. A Lengyel Kultúra lengyel-estet rendezett, majd Weöres Sándor és Passuth László tartott szerzői estet, végül évzáró műsorként Csányi László tartott világirodalmi szemelvényekkel tarkított előadást. Az újév is bővelkedik tervekben Karinthy-est- re készülnek, ankétot tartanak a modern házasságról, Rántha Ferenc, Barabás Tibor, Tamási Áron részére rendeznek szerzői estet. Közben Veszprémbe várják a szlovákiai magyar írók küldöttségét, a jugoszláviai magyar íróknak pedig szerzői estet rendeznek.

— Még hozzátenném, — folytatja Bakács Tibor —. hogy sikerült létrehoznunk egy szociológiai munkaközösséget is. amely jelenleg két témát vizsgál, a fiatalkorúak bűnözését és a vidéki értelmiség helyzetét. Hozzáteszem, hogy a klubnak zenei részlege is működik, s ami talán a legfontosabb: minden nyilvános előadásunkon 3—400 hallgató van, ami

elég nagy szó, hisz vidéken rendszerint a „közönségszervezés” a legnagyobb gond.

Közbe kell vetnünk: Veszprém nagy város, egyeteme van, — de amint megtudjuk, ez egyelőre nem érződik a klub látogatottságán, mert az értelmiség jelentős része, élén az egyetemmel, — legalábbis egyelőre — nem látogatja a klubot.

Az eredmény azonban minden kommentár nélkül is dicséri a veszprémiek lelkes munkáját, amely sok szempontból hasznos példa lehet. Vidéken élünk, ami önmagában nem jelenti azt, hogy kiközösítettek vagyunk. Panasz csak a kulturális különbségre lehet. de a veszprémiek példája azt mutatja, hogy ez is kiküszöbölhető. A vidéknek — Szekszárdnak is — sajátos arca van, ami mindig gazdagítja egy ország életét. Ezt kellene jobban felismerni és jobban kamatoztatni. Veszprém példájáért csak ide a szomszédba kellene menni, s talán valameny- nyitinknek hasznára válna, ha művelődési szakembereink megpróbálnának néhány okos tapasztalatot átplántálni.

0. ó.)

Újév hajnalán

Én immár meg nem érlek,

de jeleid ide hallom,

harmadik ezredév,

ha a Mars, vagy Vénusz felé rohanó

távoli űrhajók

zengő és furcsa muzsikája

megszólal rádiómon.

Szférák valósággá vált zenéje, diszharmonikusan is harmonikus jelzés, és hiszem: nem halál darazsak, de új kincset gyűjtő méhecskék termékeny, nagy korszakot nyitó, szép zümmögése.

Ö, higgyetek, higgye tek ti is e beethoveni muzsikában, embermilligk, akik fölött ma még

atombombák sötét felhői gomolyognak: nem, nem halált,

de életet szül az égbetörő emberi elme. nem gyászleplet, de mennyegzői fátyolt szőnek fölöttünk a buzgón köröző, parányi csillogó pók ok, s ha pillantásunk a végtelenbe fut, nem a halál csontkoponyája, de az életet tovább adó, s egyre megújuló emberi Szépség mosolyog ránk a cs illagmilliárdok fénykoronája alól.

THIERY ÁRPÁD:

rücá Szettéitvofna

étmi Mapóteont

1JÓMBOS TAj

Szily Géza festménye

V

asárnap délelőtt találkoztak a szobornál. Amikor felhívta telefonon, Pan- tó azt mondta, hogy a bajúszáról meg lehet ismerni. Fiaton az autóbusz miatt negyedórát késett. Pantó már a szobor előtt ácsorgott, összehúzott katonaszemmel, fegyelmezetten, jól szabott szürke ruhában, szürke bajusszal, mintha egy kissé gyanakodva a levegőbe szimatolt volna, és Fiaton meg mert volna esküdni, hogy Pantó kilenc óra óta meg se mozdult.

Pantó, gyerekkorában különös, nagycsontú fiú volt kissé hideg és bizalmatlan. Egy ideig együtt járt Flatonnal, meg a többiekkel ministrálni a kötelező reggeli misékre, délutánonként pedig hallgatag, ügyes csapatokban a téglagyári anyaggödörhöz, lebonyolítani a kemény, megszállott ütközeteket. Pantó a gödör környékén állandóan feszes volt, egyszerű és fegyelmezett, ugyanakkor a többiek számára mindig idegen maradt, amit a többiek sohase tudtak megmagyarázni. Pantó idegen volt, ha a többiekkel együtt vigyorgott a különös és időnként kegyetlen tréfákon, ha valakit elkért az anyjától, vagy ha szép, kifeszített mozdulattal követ dobott a vízbe. Irigyelték, mert egy hosszú, férfias forradás volt az arcán, amiről’ sohase beszélt, irigyelték továbbá, mert már tizenhárom éves korában kétszer egymásután át tudta úszni a Dunát. Zárkózott fiú volt, nagyon nehezen lehetett megközelíteni, s időnként úgy viselkedett, mintha a szomszéd kerületből jött volna át vendégségbe, akkor látták meg először a lelkét, amikor a második világháborúban a nehéz bombázógépek megjelentek a magyar városok fölött, és a légiriadó-jelzés után a fiúk közül néhányan felkapaszkodtak Pantóék padlására, és a hatóságilag kötelező papírzacskó homokkal, meg egy hordó békanyálas vízzel légósdit játszottak. A gépek fémszerű zúgásából sejteni lehetett, hogy a nagy magasságban egészen ritka lehet a levegő, Pantó időnként kidugta a fejét a padlása ólakon szakszerű helyzetjelentéseket adott az ezüstgépekről, amik mindig délelőtt és mindig Dél felől jöttek, pillanatok alatt feloldódtak benne a feszességek, pillanatok alatt eltűnt belőle az idegenszerűség, a tekintete is fellazult, barátságosabb lett. Minden légitámadás alatt meghalt. Megvárta az utolsó pillanatot, amikor a gyújtóbomba bevágott a padlásra. Ilyenkor összerántotta a szemét, mintha az utolsó pillanatban valakit még meg akart volna keresni a padlás kátrány- szagú gerendái között, azután meghalt. Egyszerűen, lovagiasan. Úgy dőlt el, mintha a többiek minden intése halálosan komoly lett volna, ahogy az óriásfák szoktak az erdőből kidőlni. Zuhanás közben időnként megütötte magát, néha vérzett is. de nem nyögött és nem engedte, hogy segítsenek neki, vagy bekötözzék. Erős volt és fegyelmezett.

Fiaton a presszóban egész idő alatt arra gondolt, hogy tisztelet- lenül viselkedik önmagával és a többiekkel szemben, mert szótlan, és egykedvűen tűrte a kávégőzt, ami úgy permetezett közöttük, mint a finom békebeli köd, pedig azokban a percekben büdös, fekete lőporfüstökre lett volna szükségük, neki is, meg Pantónak is, meg egy zacskó homokra, és egy kissé idegesen, turistamódra visszasuhantak volna a téglagyári agyaggödörhöz, a puha és mindig életveszélyesen bizonytalan agyagfal mellé. Fiaton állandóan közbe

akart kiáltani, hogy valami nem stimmel, de Pantó nyugodt volt, az asztalra könyökölt, és rövid, beosztott mozdulattal felemelte a poharat. Látszott, hogy nem fog panaszkodni.

— írni akarsz rólam?

— Nem.

— Ugyanis nem vagyok jó cég. Ez a ion-adás az arcomon, meg a katonai események, tudod... — mondta Pantó csúfolódva, és egy legyintéssel elzavarta a szája mellől a cigarettafüstöt.

Fiaton másról akart beszélni. Feltétlenül arról akart Pantóval beszélni, hogy ahol valamikor kilométereket futottak körbe, meg körbe, megszállottan, egy szál léccel a lábuk között, amire azt mondták — és amiről azt hitték — hogy egy szép, jóltáplált tüzérló, amin nyargalnak, ott most korszerű bérházak vannak, 'ő is ctt lakik. Arról akart beszélni, hogy tizenhét év után megint eljutott abba a faluba, ahoi a háború után együtt látták a lőcsnélküli szekérkaravánt, az első székely telepeseket, akik egy percre megálltak a faluban, gyanakodva méregették a házak bedeszká- zott ablakait, azután tovább mentek, tovább, mintha még mindig a németek után kullogtak volna, csüggedten, összehúzódva, a sze- lierek'oldalán pedig hosszú nyelű fejszék lógtak, hogy bármikor kéznél legyenek. Pantó a poros eperfa másik oldalánál állt, az izgalomtól összeharapta a száját, és a szekérsorból csak a hosszú nyelű fejszék kötötték le a figyelmét.

— .Napóleon? — kérdezte Pantó később, és Flatonra nézett, az előző pillanatban egy jónevű francia festőt emlegettek, nem xVapó- leont. de észre lehetett venni, hogy Napóleon nevének említése után Pantó szeme kissé megme-