Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-06 / 4. szám

G

TOLNA MEGYEI VPPCJSAO

16ű5. január 6.

Tanulni akarnak a Petőfi labdarúgói

a „vereségből64

utánpótlás problémáját. Emiatt a csapat elöregedett. Az utóbbi öthat évben Bárányon kívül ném nőtt fel utánpótlás. Csak az utolsó évben jutott néhányszor szóhoz- Nagy és Rózsa. Szerintünk nagy hiba volt, hogy a vezetőség az utánpótlás hiányát játékosimporttal igyekezett megoldani. Mohácsi, Gellér, Taliga, Málinger, Lak- ner, Serbán, Bodnár, de. így került Szekszárdra Ulrich, Greifenstein, Garamvölgyi és Csizmadia. Nagy hiba volt, hogy a vezetőség ezeknek a „szerzett” játékosoknak különféle előnyöket biztosított, amely megbontotta á. csapat egységét.. Súlyosan esett latba az is, hogy ezeknek a játékosoknak jó része semmivel sem volt jobb képességű, mint a régiek, és nem egyszer be sem tudtak kerülni a csapatba, de általában az volt a helyzet, hogy tudásukkal sem tudtak tekintélyt szerezni maguknak.

Az is lényegbevágó hiba volt, hogy év közben először elmozdította a vezetőség Túra edzőt az első csapat edzéseinek irányításától, majd visszahelyezte. Ezzel további széthúzásra nyújtott lehetőséget. Mindezeknek a hibáknak ellenére meg kell állapítanunk, hogy a vezetőség egyes időszakokban rendkívül sokat dolgozott, fáradt a csapatért, de valahogyan

nem sikerült semmi

Túra edző első alkalommal edzői munkájával tekintélyt szerzett magának Szekszárdon. A második alkalommal munkáját mér nem koronázta siker. A csapatot állandóan változtatgatta, másfél éves munka után nem tudta, hogy

igazi posztja, a játékosokkal való bánásmód nem volt megfelelő. S minthogy Pécsről járt át, csak az edzéseken és a mérkőzéseken találkozott a csapat tagjaival, akik között voltak „Tura-pártíak”, voltak „Tura-ellenesek”. A csapat egységét nem tudta helyreállítani és ilyen körülmények között nagy része van abban, hogy a csapat a kiesés sorsára jutott.

A csapat kétségkívül elöregedett. A játékosok között különböző okokból kifolyólag ellentétek támadtak, klikkek alakultak, emiatt aztán nem küzdött a hétről hétre változtatott csapat teljes erőbedobással, az edzéseket nem látogatták szorgalmasan, emiatt technikailag is teljesen

visszafejlőtlöít a gárda

Kétségtelen tény az is, hogy sérülések is közrejátszottak, de a közel két csapatra való játékosanyagnak ezeket a sérüléseket el kellett volna bírnia.

A Petőfi berkeiben már napirendre tértek a csapat kiesése felett. A csapatból Málinger és Garamvölgyi távozik. A vezetőség minden játékost felszólított, hogy amennyiben nem kíván továbbra a Petőfi színeiben sportolni, nem gördít akadályt távozásuk elé. Ha sikerül megnyugtató módon megoldani az edzőkérdést, sikerül megszervezni az ifjúsági csapatot, sikerül a rendelkezésre álló játékosanyagból egymásért küzdeni tudó csapatot megszervezni, akkor a Petőfi képes lesz arra, hogy a megyei bajnokságban jól szerepeljen. És ez esetben a közönség is vissza fog majd pártolni a csapathoz,, mert a csapatnak az NB III-ból való kiesése ellenére is táljora van.

Az 1958—59. évi bajnokságtól kezdődően hat bajnokságban szerepelt a csapat Szekszárdi Petőfi néven, az NB Ill-ban. A csapat szerep csecsillaga mindinkább lefelé hanyatlott. Egy ízben csak a szövetség döntése mentette meg i kieséstől) ha lett volna kiesője az 1962—63. évi és az utána következő egyfordulós 1963. évi őszi bajnokságnak, akkor is búcsút kellett volna mondania az NB III. küzdelmeinek.

Már a tavasz folyamán gyengén szerepelt a csapat. Tizenöt nérkőzésből mindössze kilenc pontot , gyűjtött, és. egyszerűén aem tudott elkerülni az utolsó helyről. Ősszel még egy pillanatra megcsillant a remény, amikor jó rajtot vett a csapat. Győzött Ta- szár ellen, majd idegenben Mázán, de aztán következett a kalocsai találkozó, ahol a szerencse elszegődött a csapattól.

Sokan értetlenül állnak

i csapat kiesése előtt. Valóban, ha a játékosok egyéni képességét tekintjük, akkor minden ellenkező véleménnyel szemben azt kell mondanunk, hogy gyengébb csapatok is voltak az 1964. évi NB Ill-ban is, amelyeknek sikerült elkerülniük a kiesést. Mégis, mi okozta a kiesést? Megpróbálunk őszintén válaszolni erre a kérdésre.

Az NB Ill-ban a Tolna megyei 'csapatok szempontjából megoldatlan volt az utánpótlás nevelése. A Petőfi vezetősége ezt a tényt egyszerűen tudomásul vette és nem kereste a megoldás módozatait.

Csak a legutóbbi időben szorgalmazta a tartalékcsapatok bajnokságának a kiírását, amely azonban korántsem oldotta meg az melyik játékosnak melyik az

Olaszországi levél

A firenzei rangadóról

A firenzei rangadót i-s, amelynek szemtanúja voltam, a jellegzetesen olasz léguör és a speciális projistíius jellemezte, mind az előzményekben, mind a pályán, a mérkőzésen.

Itt a torinóihoz viszonyítva, annyiban variá- lódott a helyzet, hogy a szokásos trombiták, dobok, kerepiók es zászlók mellé robbanó petárdákat is beiktattak a hangulat kellő emelése céljából. Ezeket szabálytalan időközökben, a salakpályára berepítve robbantották. egy komolyabb kaliberű kézigránát hangerejét túlszárnyalva.

A szurkolókról még annyit, hogy az olasz vérmérsékletnek megfelelően, az állóhelyi lelátókon mindenki a hideg betonlépcsőn ülve nézte végig a mérkőzést. Jómagam, az „edzett", a hideghez szokott magyar, télikabátban, dideregve álltam a lelátó legtetején. Viszont hazafelé megfigyeltem, hogy a zsúfolt buszon egyedül csak én köhögtem.

A pályán reklám reklám hátán, a kapukban a szokásos Cilette penge-reklám és a többi.

A játék stílusa a közönség igényeihez igazodik. Az olasz közönség nem igényli az elegáns, oldalpasszos. technikai trükkökkel átitatott, lassú, úgynevezett „kifűzős” játékot. Tehát ami nálunk jelenleg szép és színvonalas, az Olaszországban unalmas. A szurkolók az élére állított gólhelyzetekre, a férfias, kemény összecsapásokra és az állandóan tónusban tartott, hatalmas iramra kíváncsiak. A harmadik átadás után már „avanti", előre kiáltásokkal buzdítják a játékosokat a labda előrevágására. E játékmódot a rengeteg átadási hiba és az eladott, de visszaszerzett labdák tömkelegé jellemzi. Borzasztóan sok „kétéves” megoldás látható, még a legnagyobb nevű világsztároktól isi

A Eiorentina—Intemazionale rangadó méltó volt az olasz hagyományokhoz. Két ellentétes felfogásban játszó csapat szikrázóan kemény küzdelme volt a játék szépségének• rovására.

A Eiorentina játékán határozottan észrevehető Hidegkúti Nándor kezenyoma. Az összjá- tékra való törekvés, a labdatartás, poziciójáték- ból indított támadás, súlypontképzés, stb.

A Hamrin—Maschiv jobbszárny komoly klasszist képvisel.

Az Intemazionale játéka számomra csalódást okozott. Igaz, hogy a csatársorából hiányzott. Jair, Milani jobbszárny és Svarez, a játékmester. A csapat játékmodorában az olasz profi játékmodor tipikus képviselője.

A hátsó vonalak szervezői a válogatott Topáin és Picchi a. megszerzett labdákat előrevágják, ott Mazzola és Corso, a két válogatott csatár igyekszik megjátszani a „tökös" gyorsaságú befejező embereket.

Az Internazionálénál bizonyos fokú visszaesés észlelhető. Az Európa Kupa és a Világkupa megnyerése után ez természetesnek is látszik. Egy mérkőzésből túlságosan messzemenő következtetéseket nem szabad levonni, de az első látásra is észrevehető, hogy a csapat szerkezete nem a legszerencsésebb. Suarezen kívül nem rendelkeznek megfelelő színvonalú szervező építő játékossal. Szerintem Tagnin erre nem alkalmas.

A csapat vezetőinek nagy gondot okoz a színvonal további emelése, de még a megtartása is. Hiába, a Világkupa megnyerése kötelez.

Az Inter magyar származású menedzsere, Solti Dezső, aki igen nagy szívességgel kalauzolt, és segített milánói tartózkodásom alatt, eléggé elkeseredett, hiszen az 1963—64, évi olasz bajnokságot a Bologna nyerte, óvással. Ez idényben az F. C. Milan félelmetes erősnek mutatkozik, előnye a tabellán jelenleg öt pont. Mivel az Európa Kupában csak a bajnokcsapatok vehetnek részt, az Inter jövőre csak akkor indvlhtít. ha bajnokságot nyer, vagy ha megnyeri az Európa Kupát.

„Nagy csapatok — nagy gondokkal” mondogatja Solti Dezső. Mindenesetre igen nehéz akadállyal kell meaküzdeniök az első fordulóban a skót Glasgow-Rangers csapatával.

Befejezésül csak újra azt mondhatom, hogy a labdarúgásban nincs új a Nap alatt! Minden profiklubnak vagyon, de nagyon meg kell küzdeni a nagy konkurenciával, és saját pénztári mérlegük egyensúlyban tartásával.

MOLNÁR LASZLö a Pécsi Bánjász edzője

Magyar közép- és hosszútávfutás, mi lesz veled?

A magyar atlétika edf‘gl

nagyobb sikerét aratta a tokiói olimpián. Atlétáink 32 pontot, 10 helyezést szereztek és ezzel az atlétikai küzdelmek rangsorában a hetedik helyet foglalták el.

A várakozáson felüli kitűnő szereplés bíztató lehet az 1966. évi Európa Bajnokság előtt, amelyet köztudomásúan a Budapesti Népstadionban bonyolítanak majd le. A tokiói siker hősei dobóatlétáink voltak, teljes elismerés illeti őket és edzőiket. Sajnos nem szólhatunk hasonló elismeréssel közép- és hosszútávfutóinkról, pedig az atlétikai versenyek változatlanul kiemelkedő eseményei éppen a futószámok. Tokióban sikert arattak a dobók és az ugrók is, de a tömegizgalom akkor csapott a legmagasabbra, amikor a futószámok kerültek sorra. Tokióban a legfeledhetetlenebb atlétikai számok közé tartozott a 10 000 méteres síkfutás, ahol még a hajrában is szinte méterről méterre változott a helyzet. Az indián Mills, a tuniszi Gamoudi és az ausztrál Clarke (Egyébként a Melboume-i olimpia fáklyahordozója. A szerk.) küzdelmét úgy írták be az olimpiák történelemkönyvébe, mint minden idők legizgalmasabb 10 000-es döntőjét.

Sajnos a futóversenyeknek — 1500—10 000-ig — a döntőkben egyetlen magyar résztvevője sem volt. Pedig világszerte éppen ezek iránt a számok iránt nyilvánul meg a legnagyobb érdeklődés. És nem véletlenül. Edzéseikhez a feltételek szinte mindenütt már eleve adva vannak. Mező. domb, terep mindenütt található, s ma rriár a legtöbb kiváló’ futó edzéseinek nagy részét terepen végzi. Nem véletlen, hogy a nemrég felszabadult gyarmati országok első számottevő atlétikai sikereiket éppen a futószámokban aratták. A kenyai Kiprugut és Keino, a tuniszi Gamoudi, az etióp Walde és Bikila a legnevesebbek azok közül az afrikai futók közül, akik már Tokióban is sikerekkel hívták fel magukra a világ figyelmét. Ezzel együtt azonban arra is rámutattak, hogy a közép- és hosszútávfutás a legkönnyebben fejleszthető atlétikai versenyszámok közé tartozik,

A futók számának

nyú szaporodását az a körülmény is magyarázza, hogy ezekben a versenyszámokban meglassúdott a fejlődés. Az a „forradalom”, amelyet Zatopek és Kuc hozott, most érkezett el csúcspontjához. Az edzésmódszerek világszerte ismeretesek, az ezekkel a módszerekkel elérhető csúcsokat egyre többen meg tudják közelíteni. Az az edző és versenyző pedig — úgy látszik — még nem tűnt fel, aki az edzésmunka mennyiségét vagy intenzitását olyan mértékben fokozza, hogy a jelenlegi csúcsokról újabb nagy ugrás váljék lehetségessé.

Elég egy pillantást vetni a tokiói olimpia ilyen eredményeire,

A ÍVépúj »ág totótippjei

1.

Catania—Intern.

X

2

2.

Cagliari—Bologna

X

1

3.

Mantova—Fiorentlna

1

1

4.

Messina—Lanerossi

1

1

5.

Róma—Torino

X

1

6.

Bari—Modena

2

1

7.

Padova—Lecco

X

1

8.

Trani—Spal

1

2

9.

Angers—Lens

1

1

10.

Bordeaux—Sochaux

1

2

11.

Rouen—Nantes

1

X

12.

Strasbourg—Sedan

1

1

13.

Nimes—Valenciennes 13+1

1

1

14.

Parma—Pro-Patria

X

2

15.

Monza—Venezia

1

X

1 10.

Brescia—Napoli

1

1

hogy az ember lássa: Melbourne óta nem sokat változott a világ. A győztesek eredményei fokozatosan javulgatnak ugyan, de számottevő eltávolodás nincs.

Ezért sajnálatos, hogy a magyar közép- és hosszútávfutás, amely értékes hagyományokra tekinthet vissza, egyelőre nem tud versenyben lenni a legjob- bakkal. Nincsenek talán tehetségeink? Vajon igaz, hogy „a magyar nem távfutásra termett nemzet” ? Vagy talán edzőink nem ismerik a korszerű felkészítés módszereit?

Úgy véljük egyik kifogás sem helytálló. Tehetségeink szép számmal vannak ma is, s ha talán nem olyan nagy az érdeklődés e számok iránt mint kellene, az elsősorban annak tulajdonítható, hogy nincsenek kiemelkedő eredményekre képes versenyzőink. Az edzésmódszereket jól ismerjük, bizonyság rá: legjobb futóink már nyolc-tíz évvel ezelőtt már világviszonylatban számottevő eredményeket értek el. Sőt olyan eredményekkel ma is az élvonalban lehettek volna.

Ha például lett volna egy 1500-as futónk, aki Rózsavölgyi 1959-ben elért 3:38,9-es eredményére képes, akkor a tokiói döntőben második lehetett volna. Ha lett volna tízezresünk, aki képes megismételni Iharos 8 évvel ezelőtti 28:42,8 perces eredményét, akkor a minden idők legnagyobb tízezres versenyének tartott tokiói döntőben ötödik lehetett volna. Nem is beszélve arról, ha akad egy 5000-esünk. aki tud annyit, mint Iharos tudott kilenc esztendővel ezelőtt 13:40,6, akkor megnyerhette volna a tokiói 5000-es döntőt. M

Snlí iwl/éc fegyelmezett,

SOK eazes, életmód nélkül nem lehet sikereket elérni. Edző és versenyző közös odaadása és elszántsága szükséges a sikerhez. Iharos és társai tíz esztendővel ezelőtt napi két-három edzést tartottak, így érték el sikereiket. Ami tíz esztendővel ezelőtt sikerült, azt ma is meg lehet csinálni. A feltételek ma is adva vannak, sőt jobban, mint akkor. Csak versenyző és edző kell hozzá, aki hajlandó a sikerért áldozatokat hozni.

A magyar közép- és hosszútávfutás jövője attól függ, hogy edzőink és versenyzőink alkalmazkodnak-e a kívánalmakhoz. A fejlődés alaptörvénye: kevesebb munkával nem lehet nagyobb eredményeket elérni. Különösen nem az említett számokban, ahol a hétköznapok verítékcseppjei másodpercekben jelentkeznek.

Másfél év múlva atlétikai Európa Bajnokság lesz Budapesten. Nagyon üdvös volna, ha akkorra akadnának futóink, akik ott tudnának lenni a legjobbak vetélkedésében.

Ardai Aladár