Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
April i lajos: Csák Gyula Mennék eléd Mennék eléd, mert itt vagy már közel. A déli oldalon leselkedcl. Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattalan, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti más varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságukkal rájuk lehelj, s kipattanjon a sárga kis kehely. Feljössz az élre, melyet hó erez, íj válladon, a hátadon tegez, benne az arany nyilakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod. Mennék eléd, s mint fényváró anyán, még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sugaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz! MARÚTI LAJOS: VÍVÁS Egy kar — egy penge — másik penge — s kar: izzó villamos ívként sistereg fel s pántlikázik e lüktető vonal két feszültséggel töltött pólus-ember között a térben: két vívó a csűrte áramkörében szúr, véd, visszametsz, é a két-kar-két-tőr villámhídja összeizzítja őket, mint az ívhegesztés: mert eszemtől szemig húzó, örök magasfeszültség, mely időtlen ott él férfi és nő, s testvér s barát között, s mindig tusára ingerel a jobbért, mely nem le- de meg-győzni mindig felkel, s magát mással megmérni mindig ágál, szorosabb kötés langyos szerelemnél, szorosabb nyálas összeborulásnál... Mit tagadjam, társak, e szembe-szem, érv érv ellen küzdésre Tfordított küzdés a meggyőzésért, kell nekem. De veletek együtt felordítok, ha érv híján a szép tusában megvert barát ellenséges haragra gyúlva vad dühhel nem eszközt ragad, de fegyvert, s pőre pengével társát hátbaszúrja. A birkás Éppen most húsz esztendeje, Hanem a számadó lehűtötte hogy megismertem Nagybajomi kedvünket. Konok képpel állt, Pétert. Juhász volt Agota-pusz- botjára támaszkodva az ajtaja tán, a Medgyessy-uraság szám- előtt s szótlanul hallgatta kisded adója. csoportunk beszédjét küldetésünk Cudar tél volt akkor, de a jellegéről, frissen szerveződött földosztó hi- — Itten pedig nem lesz össze- zottság szorgalmasan s lelkesül- írás — jelentette ki végül fügten járta a határt, hogy listát gadt hangon ugyan, de láthatóan készítsen mindazokról a javak- mindenre elszánva. Győzködtünk ról. amelyek tulajdonjoga immár mi jobbról, balról, pecsétes írá- a népre száll. Gyerekfejjel ugyan, sokat mutattunk, fenyegetőztünk, ám felnőttnek szóló pozícióval ón de nem volt hozzánk több sza- is a bizottság tagjaival utazgat- va. Az írásokat meg sem nézte, tam. Szépírású diák lévén, azt a Nem tehetett mást a bizottság, tisztet kaptam, hogy jegyző- mint visszafelé fordította a szánkönyvet készítsek a földosztó bi- kőt, azzal a megjegyzéssel, hogy zottság hivatalos megnyilatkozó- ismét itt leszünk holnap, de ak- sairól, valamint összeírjam a be- kor már fegyveresen. A biztonság diktált javakat. meg a hitel okából engem ott Egyszerű kis kékfedelű, koc- kint hagytak, azzal a paranccsal, kás irka. meg vadonatúj Kohi- hogy nyitva legyen a szemem és noor-ceruza volt minden felszere- amit csak tudok, titokban azért lésem, továbbá egy bélyegzőpár- írjak össze. na, meg körbélyegző, amelyen az — Eriggy be, ha fázol — állt, hogy „Vallásalapítványi mondta a juhász, miután a bi- Hivatal”. Ezt a pecsétet igen sű- zottság elment, én azonban in- rűn használtuk, hogy tekintélyt kább a nyomában maradtam, kapjon ügyintézésünk, a felira- Amikor a birkák körüli tean- tot azonban minden alkalommal dőt ellátta, bementünk a házba, át kellett húznom és odarajzol- Ekkorra szürke lett az ég és nőm körkörösen, hogy Földosztó enyhülni kezdett az idő. Lámpát Bizottság. gyújtott odabent és megmelegíÁgota-pusztára szánkóval ér- tette a deli maradékot, eztünk. Orosz katonáktól kapott — Magának nincsen családja? sebesült ló húzta, többnyire lé- — kérdeztem, pésben, ezért aztán a bizottság — Nincsen. , is többnyire gyalog járt a szán- — Miéit; nem akarja az összekó mellett, részint hogy könnyebb írást? legyen a teher a lónak, részint — Csak. hogy ne fázzunk. Négyen alkot- Beláttam, nem tudhatok vele tűk a bizottságot: három idő- beszélgetni, ezért befelé fordul- sebb parasztember, meg jóma- tam és elaludtam. Korán reggel gam. így érkeztünk a puszta ak- rettentő kutyugatásra ébredtem, kori gazdájához, Nagybajomi Pé- Azonnal a kisablakhoz ugrottam, tér számadóhoz. Őrá bízta a pusz- mert azt hittem, a mi bizottsá- tát az uraság, amíg vissza nem tér. gunk érkezett. Láttam is a ho- Igen hideg volt az idő. de nem dály körül egy embert mozgo- fáztunk. mert majdnem végig lódni, de azt nem ismertem, gyalog jöttünk, meg aztán heví- — Péter bátyám! — kiáltottam tett bennünket a büszke tudat, rá izgatottan. — Viszik a birká- hogy gyönyörűséges ügyben já- kát!. runk. Csakugyan azt láttam, hogy ▼▼▼▼▼▼▼▼YTYYYTTTTYYTYTYTYTTTTTYYTTTTTYTTTTYTTTY — Holnap kimehetnénk a Dunára. A kőművesek félre nem érthető malacságokat ordítoznak az állványokon, Alcser tudta, hogy a helyzet pillanatokon belül tarthatatlanná válik, izgatott volt, eszébe jutottak a híresztelések, hogy Ana egy evezőssel jár, aki állítólag tagja a válogatott keretnek, a pulóveres szerint éjszakára is kint szoktak maradni a vizen, de Alcser nem a lányt, nem a fiút, hanem a hajókat okolta. — Kimehetünk — mondta dühösen, és felnézett az állványokra. — Egész napra. — Van időm. — Hétkor a motorosok csónakháza fölött találkozunk. Alcser egész éjszaka hánykolódott, gyűlölte a hajókat, gyűlölte az ígéreteket, gyűlölte a sivatagokat meg az indiánokat, állandóan arra gondolt, hogy évek óta egy fontos pillanatra vár, amikor cselekedni fog, mert huszonöt éves volt, és valamire fel kellett tennie az életét: Panajot politikus lett, Pantó tüzértiszt, Götz novellákat írt, Szix a nők után futkosott, aztán eszébe jutott Co- menius,' akinek levágták a lábát, Kond belehalt a háborúba, a Szénmosót legázolta egy különvonat, és az ENSZ-palotát mások építették föl. Mindenki áldozat lesz közöttünk, hajtogatta Fiaton szomorúan egy összejövetelen, ennek a nemzedéknek ez a feladata. Alcsernek eszébe jutott, hogy egyszer nagy bűnt követett el az anyjával szemben, nagyon szé- gyellte magát, írt heki egy bocsánatkérő levelet, de nem küldte el, Jcét év múlva felbontotta, és elolvasta: átkozottul üres és közönyös levél volt, és Alcser nem értette meg, hogy mitől lett ilyen, mintha kioperálták volna belőle az idegeket. Esett az eső, amikor a bombázógépek végleg elmentek. Fontos eső volt, tavaszi, nem lehetett elfelejteni. Al- csert behívtál? egy piros épületbe, ünnep volt. asztalfőn egy nagy- öklű ember ült és mosolygott, elénekelték az Internacionálét, mindenki elérzékenyült, a mázolok, a fűtők, a hidászok, a kőművesek, aztán Alcsert odahívták az asztalhoz. — Szívedre van szükség, fiú! — Mindent odaadok. Egy idő múlva megváltoztak a körülmények, az eső már alig esett, és a nagyöklű ember már nem mosolygott. — Mit adtál? — kérdezte. — Mindent. — Kinek adtad? — Az Angyal utcának. A nagyöklű bizalmatlanul végigmérte Alcsert, később mindenki bizalmatlanul 'végigmérte, és minden kétségbeejtően befejezetlen volt. \ Reggel esett az eső, Ana a cső-' nakház mögött vette fel a fürdőruhát, a csónak rendszáma X—327 volt, aztán elindultak. Fölfelé eveztek. Alcser gépies mozdulatokkal kerülgette a veszélyesebb zónákat, jól ismerte a folyót, időnként szórakozottan a homokos partvonalat nézegette, meg a gömbfejű fákat, és érezte, hogy ez a nap az egyik legfontosabb mozzanat lesz az életében. Délben kikötöttek egy kavicsos tisztásnál, fönt a folyó északi ágában, Alcser félig kihúzta a csónakot a partra, egy ideig közömbösen a vizet nézte, a lány kiterített egy pokrócot, konzervet ettek és megittak egy üveg bort. A déli ágról áthallatszott egy hajókürt, a fejük fölött időnként megmozdultak a fák, és az egész helyzetben volt valami utánozhatatlanul magányos. — Te nem szoktál indiánokról álmodni? — kérdezte Alcser. A lány nem felelt, ismerte Alcser indiánjait, tulajdonképpen mindig felidegesítették ezek a névtelen, rézbőrű alakok, de most nem szólt, nagyon magányosnak érezte magát és szerette volna, ha a fiú közelebb húzódik hozzá. Alcser hanyatt feküdt a kavicson, pillanatnyilag nem érdekelték a sivatagok, meg az indiánok, de valamit mondani kellett, és nem akarta még egyszer megismételni, hogy szüksége van a lányra. — Én is tagja lehetnék a válogatottkeretnek — mondta később dühösen. A lány a fákat nézte. — Biztos. — Egyszer leugrottam egy ezüstszínű hídról. — Megütötted magad? — Elájultam. Hallgattak, aztán Alcser felült, és Anát nézte, aki meztelenül feküdt a pokrócon, a kezét keresztbe fonta a testén, és nem volt zavarban, furcsán, kissé szobor- szerűen mosolygott, és olyan volt, mint egy első osztályú fotómodell. Alcsert nem lepte meg a helyzet, mintha várta volna, hogy a közöttük lévő, másféléves feszültséget csak így lehet megoldani. Kissé zavarta a szoborszerű mosoly, tudta, hogy nem beteg, de ebben a helyzetben ezt nem mondhatta meg. Visszafeküdt a kavicsra, mozdulatlanul, mintha meghalt volna, Ana később felöltözött, összecsomagolt, megvárta, amíg Alcser előkészítette a hajót, a folyó sodrában haladtak hazafelé, a lány időnként belemártotta a kezét a vízbe, egész úton hallgatott, és szoborszerűen mosolygott. Azt hiszi, hogy impotens vagyok, gondolta Alcser idegesen, többször egymásután, és legszívesebben felborította volna a csónakot, de mind a ketten tudták, hogy kettőjük között egészen másról van szó. Három évig nem találkoztak. A torkolattüzek kialudtak, Alcser kimászott a hídelemek közül, mindenütt a fal mellett ment, időnként behúzódott a kapuk alá, és hallgatózott, megpróbált tájékozódni, aztán egy lépcsőházban gyufát gyújtott, és a névjegyzékben megkereste a szakállas nevét. Ana nyitott ajtót, egyedül volt a lakásban. A kezét az arcához emelte, mintha valamit gyorsan le akart volna törölni. Nem volt meglepődve, inkább elégedetlen volt, mintha túlságosan hosszú idő óta várta volna Alcsert. Átment a másik szobába, intett Alcsernek, hogy zárja be kulcsra az ajtót, aztán meggyújtott egy kék- ernyős lámpát, ami Alcsernek eszébe juttatta a bombázásokat, és megborzongott. Vörös gombafeje van, és lefogyott, mintha sokáig éheztették volna, gondolta Alcser, azután végigdőlt az egyik ágyon. Igyekezett könnyed és szemtelen lenni, de ideges volt. Mind a ketten az X—327-es egypárevezősre gondoltak. Ana az ablaknál állt, kissé ,el- húztá a függöhyt, mintha valakinek jelt akart volna adni. — Vársz valakit? — kérdezte Alcser. — Itt maradhatsz. Megvastagodott a hangja, tűnődött Alcser, megérezte a szituáció egyoldalúságát, de már késő volt; látta, hogy a lány szenet tesz a tűzre, eloltja a kék- ernyős lámpát, azután nagyon hosszú idő telt el, Alcser szerette volna, ha valaki megkérdezi tőle, hogy boldog-e most, és azt válaszolhatta volna, hogy nem, vagy egyáltalán: valamit kérdezhetett volna. Esetleg azt, hogy mi lett a válogatott evezőssel, vagy igaz-e, hogy a 46. szélességi foktól északra a nők többsége frigid, vagy akármit, és szerette volna, ha valaki villanyt gyújt, de nem a kékernyős lámpát. Ana az ágy szélére ült. — Megvannak még az indiánjaid? Alcser becsukta a szemét. A cipője a kályha mellett száradt, mert a hídelemek között átázott, a pisztolyt a párnája alá dugta, valamit feltétlenül inni kellene, gondolta. Ideges és szomorú volt, tudta, hogy az indiánokkal előbb- utóbb le kell számolni, sohase fog az indiánokról beszélni, mert az Angyal utca végében beépítették a szürke homokot, mert az embereknek az utóbbi időben rezervátumokra, kávéházakra meg szabályos bemutatkozásokra volt szükségük, és hiába mondta volna el, hogy az éjszaka álmában a Tomasha-völgyben járt az indiánok között, 146 méterre a tengerszint alatt, és egy ócska hőmérővel lemérték a világ eddigi legnagyobb nyári melegét; az emberek hümmögve furcsákat gondoltak volna. — Megöltem az indiánjaimat — morogta kedvetlenül —, most boldog vagy? t 1 ember a hodály körüli ember nyakába emel egy birkát és megindul vele gyalogosan, neki a végtelen pusztai fehérségnek. — Nézze hát. hogy viszik! » Mellém lépett, kitekintett, aztán nyugodtan bólintott. — így szól az egyezség. — Micsoda egyezség? — Önos eső, jégverés, két bit- ka a részelés — szavalta a íu* hász. visszalépve a tűzhelyhez. Láthatóan szórakoztatta hirtelen támadt izgalmam s talán mert beszélő kedve volt, talán mert igazán meg akarta magyarázni az iménti jelenséget, előadta apja kötötte az egyezséget, amit aztán őneki is tartani kell. Az ő apja, meg az előbb itt járt embernek az apja lókötők voltak a szó szoros értelmében, amolyan betyárivadékok, akik nehezen tudtak a munkásember életébe illeszkedni. Pásztorok, de azért városokba jártak, kupeckedtek és bizony jónéhány ökröt meg lovat el-elkötöttek. Egyízben ösz- szeakadtak az újfalusi vásárban és alaposan megtréfálták egymást. Azzal állított az én számadóm apja az ivóba, hogy meg- tojatja Rózsa András lováit, amelyik kint állott a kocsmaajtó előtt. Biztosra ment a trükkje sikerében, mert előzőleg a ló farához tartott egy tyúktojást, amit a kanca be is szippantott s csupán azt kellett tennie, hogy horpaszon bökni a lovat és menten kiesik a tojás. Máskor is csinálta már ezt és mindig bevált. Igen ám, de Rózsa András mindent látott odabentről, mindamellett úgy tett, mintha miről sem tudna. Fogadást kötöttek, amely szerint Nagybajomié lesz a kanca, ha megtojatja. Ellenkező esetben azonban élete végéig annyiszor egy birkát ad Rózsa Andrásnak, amennyiszer jeges eső, vagy jég esik az ágotai határban. „Még a fiam is megadja!” — csapott a másik tenyerébe Nagybajomi. „Hát, lássuk ...” — felelte Rózsa és kimentek a kocsma elé. Ott a lova fejéhez állt Rózsa Andnás, aztán rákiáltott, hogy „Szerbusz Pön- ci!” — s úgy vakszémen vágta ólmos végű botjával, hogy menten összerogyott az állat. Most már aztán nem lehetett megto- jatni. — így vesztettük el a fogadást — fejezte be különös előadását a számadó. — És azóta minden jégveréskor odaad egy birkát? — faggattam hitetlenkedve. — Oda — bólintott a juhász. — De hát: hogy számolt el vele az uraságnak? — A jó juhásznak, gyerekem, — oktatott a pásztor — annyi a fizetsége, amennyi birka hullik el a nyájból. És annyi hullik el, amennyit a juhász akar. — De ha egyszer csak nem adna többé? Hiszen papír sincs arról a megállapodásról. — Az a jó, .hogy nincsen papír. A papír elvesz, elmossa az idő,, az adott szó meg örökké tart. Nem tudtuk folytatni a vitát, mert megérkeztek a 'földosztók, fegyveres kísérettel. A számadó most már nem ellenkezett. Azt mondta: tegyük amit akarunk, ő úgyis elköltözik Dunántúlra egy rokonához, ott akar meghalni. Akadálytalanul végezhettem hát tisztemet: szorgalmasan összeírtam mindent, amit. a pusztán találtam, ami a múlt idők hagyatékaként most már a népre szállt. S feljegyeztem — nem az irkámba. csupán a fejembe — a számadó történetét, amit húsz esztendős késéssel bár, de átnyújtok a köznek. Európa közepén és a huszadik század közepén örököltük ezt is. Átnyújtom továbbá — szintén nagy késéssel — töredelmes vallomásomat is, hogy annak idején kihagytam listámról a Rózsa András fia által elszállított egy juhot. ! Betyárbecsületből tettem és ezt most becsülettel megvallom. Nvomasztó örökségem volt ez. amit önmagámra hagytam s jól esik tőle megszabadulnom,
