Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
KALÁSZ MÁRTON: Pataki Páls A H Ó A hó, a légies szakáll, körüllengi az utcalámpát — akár pohos aknában állna. Hallani a dörgést, az éji közlekedés konok uralmát, a csúszdát a széntelepen. Nem mozdonyok elakadása, autóoszlopok bolyongása, nem megkésett halászhajók siralmának ideje még ez. Üzemek grafitcsarnokában, kályhánál a váróteremben, az elfúló kirakatok közt, falun, úton a hideg átjár. Parkokból riadtan kilépnek, kék szemüvegű arc tűnődik a röpterek fény-ajtajában. Valaki még, még hazaérne, Büfék elvadult fogsorában szállók lakói morzsolódnak, öregek, edzett kikiáltók. És nyugalom a téli házban. A zenét megvérzi a távol, a sejteket omlás kísérti. Késeket zúg körül az alma, égtájak delejét a csillag. KATONA JUDIT: Pianisszimo Rongyos tölgyön prédáit a november vallatott a múlt s mellém szegődött. Mit mondhattam volna? Éppen akkor vergődtek szemem mezőin az őszök, hogy arcod után kaptak női vállak s elfordultál tőlem tettenérten. Itthagyott de messzetűnt a nyár is és egyedül csak általatok éltem. — Van pénzünk, asszonyság! Idelessen! — kabátja zsebébe nyúlt — látja háromezer forint! Két heti kereset a rizsből. Szaladtunk a vonathoz, ezért nem vettünk semmit a családnak. Aztán maga meg fordultassa fel a sajátjait, ne az én dádéjaimat. A kofa nagyot rántott bekecsén: — Menjen innen, nézze meg az ember, ki szólt magához! Még kötekedik is. Nem hogy megetetné a pereputtyáit. Még a pénzét mutogatja! Ki kiváncsi itt arra?! — A rizsarató nem szólt semmit. Akik hallották az összetűzést — jó tízen, tizenöten — azok is hallgattak, mintha mérlegelték volna, kinek van igaza. Vagy azon gondolkoznának, hogy érdemes-e a cigány mellett szólni? Kattogtak a kerekek, a részeg nagy robajjal kicsapta a peronajtót. Társai nagyot nevettek: — megy megfogni! Igyuk meg a többit, ennek már úgyse kell! — Nem bírja a piát — mondta egy fiatal kőművesforma, és nevetett. — Nem, alig szívott még négy-öt litert — kontrázta egy másik, ettől aztán harsogva dülöngéltek a pádon. Visszatámolygott a részeg. A gyomrát fogta. — Hadd dőljek le — mondta. A társai összébbhúzódtak, az meg elnyúlt. Benyitott a kalauz: — Kié az a kasza a peronon? — Az enyém — mondta csendesen a cigány. A kalauz, nagydarab, lajhár mozgású ember, olyan a hangja, mint a hordógurítás: — Hogy gondolja maga?! Nem tudja, hogy be kell zsákolni a pengét? — Nem járt ott a sarokban senki, meg a nyelinek van az éle — mentegetőzött a másik. — Ha azt mondom, hogy kell, akkor kell. Bugyolálja be a kaszát, vagy leszállítom! — mondta a kalauz. Gondban nézett egymásra az ember meg az asszony. Most mit csináljunk? A kalauz ott állt mellettük, pislogta qket. Az asszony rálesett és lassan lehúzta a fejéről a kendőt. Gazdag, fekete haja szétbomlott, a válláig ért. Félénken nézett a kalauzra: — Jó lesz, ha ezt rácsavarjuk? A kalauz nemet rázott fejével: — Azzal csak markírozni lehet. Mit gondolnak? A rizsarató a melléhez kapott: — Mit tegyek rá, az ingemet?! Nem bánt az a kasza ott a sarokban senkit. Rátesszük az asszony kendőjét, meg a kislányét, aztán jó! A kalauz rádörrent: — Mondtam már magáinak, hogy nem jó. Vastagabb valami kell oda! A cigány hallgatott, az asszonya meg leguggolt a batyu mellé, bogozni kezdte a csomót. — Rátesszük a lepedőnket, kalauz úr. Rácsavarjuk kétszer, jó vastagon. Az jó lesz? A kalauz a válla fölöft szólt hátra az asszonynak: — Mondjuk. — Ezzel továbbment. Az asszonyka szétbontotta a batyut. Egy párna, egy paplanféle, néhánv ing, alsónemű. két lábas, egy vödör, egy vizeskancsó, meg esy félkilónyi krumpli volt benne. Kirakta őket sorba a padlóra. Odaadta a lepedőt az urának: — Csavard be, Pista, ha ennyi bajuk van velünk! Csak ki ne vágja ... A férfi kiment a peronra. Bíbelődött a kaszával, a fiatal kőművesforma odaszólt a fiatalasszonynak: — Miért nem gyerekkocsiba szálltak ezzel a sok pereputtyái? Nem tudják, hogy olyan is van? — Honnan tudnák — toldta meg a másik. Az asszonyka nagy dióbama szemekkel nézett rájuk: — Hosv megint kiküldjenefc, mint a múltkor. A fiatalember nagyot nyerített: — Mert nvilván nem szeretik ott se a ..madarakat”. A kislány odabújt most már az S ötét van. Fekszem az ágyban. Meresztem a szemem, szeretném látni a körülöttem lévő tárgyakat. Nem sikerül. Az éjszakai utca pislákoló fényei ide az emletre már nem érnek fel. Elfogynak, mint a tövig égett gyertya fénye. Vagy ahogy megfogyatkoztam én magam. Nem, nem a testem. Hetvennyolc kiló vagyok. Száznyolcvan magas. Mégis úgy érzem, egy törpénél is kisebbre zsugorodtam. Nem, nem vagyok törpe. Minden természetes rajtam. A vállam széles, a mellem domború, a karom izmos. Negyven éves vagyok. A legszebb férfikor. Tegnap, amikor a vezetőség- választó taggyűlésen az én nevem olvasiták, erősnek, szilárdnak hittem magam. Szokás szerint kusza ábrákat rajzolgattam az előttem fekvő jegyzettömbbe. Biztosan tudtam, hogy újra megválasztanak. A gyár főmérnöke vagyok. A munkámra nem lehet panasz. Végzem becsülettel. Talán többet is, mint amennyit kellene. Hajtom magam. A munka nekem olyan, mint másnak egy csinos, fiatal nő. Fellelkesít. Jakus, a legöregebb mérnököm állt fel elsőnek. Keszeg ember, az arca mindig komor, az orra nyerge fölött mély ránc húzódik. Tartózkodó természete sehogy sem fér össze égszínkék szemének mindig derűs csillogásával. Hall- gatagságát azzal magyaráztam magamban, hogy az ötvenes évek elején ő volt a -régi értelmiségi” anyjához, az meg élesen visszanyelvelt a részegnek: — Madarai vannak magának, de nem nekem! — Gyere ide kislányom — simította meg a gyerek fejét. A részegek nagyot nevettek társukon, az meg tántorogva kilépett a két padsor közé, úgy mustrálgatta a fiatalasszonyt: — Ha így haladsz, annyi lesz a dádéd, bolhád se több! Az asszonyka szégyellősen maga elé tette kezeit. A másik sarokban megint nagyot nevettek. A kislány is szipogni kezdett, amikor bejött az apja. A részeg felemelt egy borosüveget: — Igyál cigány! — mondta és fejjel felfelé fordította az üres üveget — Levegőt! — és nagyot nevetett Kattogtak a kerekek, a cigány a fejét rázta, sokan úgy tettek, mintha aludtak volna, de még többen együtt hahotáztak a részegekkel. Kattogtak a kerekek. A vonat gyáván óvakodott az éjszakába. A kőművesforma belerúgott a vödörbe. szétgurult a krumpli: sírt mind a három gyerek: a fiatalember meg a cipője orrával pöc- kölgetett egy krumplit. A rizsarató szólítgatta: ne csinálja már, miiért csinálja ezt? A részegek most már röhögtek: „Albertnek” titulálták társukat, s akik nem színlelték az alvást a kocsiban, együtt nevettek velük. Kattogtak a kerekek, maid megálltak, valahol a szik közepén lekászálódtak a részesek. Helyükre odaült á cigánycsalád. Az asz- szony kétszer hátra simította haját, az ura odahaic.lt hozzá; — Fáradt vagv. Gizus? Én is. Maid otthon leszünk most már. Főzünk még valamit. — és ránézett a széttapo- sott krumplira. . * Az a aszón v szelíden válaszolt: — Főzünk! Éhesek a gyerekek! Aztán hétfőig pihenünk. — Pihenünk — mosolygott visz- sza az ura. a gyárban, akiinek meg kellett húzódnia, ha maradni akart. Ötven- hét tavaszán lépett a pártba, önszántából. ötvenévesen. Én voltam az egyik ajánlója. — Nem értek egyet a javaslattal — kezdte és én először azt hittem, hogy a fülem cseng. Felém fordult, s mintha rajtunk kívül senki nem lett volna a teremben, csak nekem beszélt: — Nem segíted a fiatalokat. Nem engeded kibontani a szárnyukat, beléjük fojtod képességeiket. Emlékezz csak vissza, hány értékes ötlettel, javaslattal fordultak hozzád és te az első sikertelen kísérlet után hátat fordítottál nekik. Azóta nem mernek közeledni ... Sötét van és én mégis látom, egyre nagyobbodó alakját. Mint a palackból szabadult szellem, úgy nő, egyre hatalmasabbra. Alakja már betölti az egész szobát. Hol a cigarettám? Pontosan emlékszem, ide tettem magam mellé. Kattan a gyújtó, fénye elvakít. Kavarog, háborog bennem minden. Tegnap majdnem felugrottam, hogy otthagyok csapot-papot. Körmöm olyan erősen mélyedt a tenyerembe, hogy hangosan felszisszentem. Láttam rámszegeződ- nek a tekintetek. A fájdalom valamelyest észhez térített. Taggyűlésen vagyunk. Majd a többiek megvédenék. Csak kevesen tették. A többség Jakusnak adott igazat. Lantos, a titkár beszélni akart velem. Hebegtem valamit, hogy vár a feleségem, azzal elrohantam. Rajtam ne sajnálkozzan senki. Az asszony persze olcsó kifogás volt. Már bánom, hogy belekevertem. Mindegy. Nem akartam beszélni senkivel. Egy ideig céltalanul ődöngtem az utcán. Jó volt nekifeszíteni az arcomat a szélnek. Éreztem, amint a homlokomat körülölelő szorítás enged, s lassan tisztul a fejem. Bementem a legközelebbi presszóba. Kávét akartam inni, de amikor a pincér jött, mégis konyaíkot rendeltem. A harmadik után egy festett-szőke nő áll meg a szomszéd asztal mellett. Leült, lábalt hanyag eleganciával keresztbe vetette, szűk szoknyája jóval gömbölyű térded fölé csúszott. Formás, hosszú lába volt. Sárga pulóverét szemérmetlenül feszítették felhúzott, telt mellei. A nő kihívóan bámult, csak szólni kellett volna... Keserű szájízzel, egyedül baktattam haza. Sötét van a cigaretta parazsához tartom a z órámat. Fél négy. Végtelen éjszaka. Soha nem virrad már. Szeretnék higgadtan gondolkozni. Visszapergetni az éveket. Bizonyítani akarok. Képzeletben magam elé idézem mérnökeimet. A legfiatalabb közülük Bálint János. Szinte még gyerek. Esze fürge, de mindent egyszerre akar felfogni. Kapkod, túl nagyot markol. és aztán szétpattan, mint a túlfeszített öreg háló. Húsz egynéhány esztendejéhez mérten elég sokat tud, feje azonban olyan mint az új lakás: már benne vannak a bútorok, de még semmi sincs a helyén. Mindig valamilyen nagy dologra készül, de ha az elsőre nem sikerül, beleun, másba kezd. Amikor először keresett, segítettem jótanáccsal. Amikor másodszor jött. éppen értekezletre indultam. Mondtam neki, majd holnap. De másnapra elfeledtem. Két órát várt rám. Aztán nem jött többet Én vagyok a hibás? Én is csak ember vagyok. Elfoglalt, túlterhelt feledékeny... Sovány bizonyíték, párttagsági könyvvel a zsebemben. A másik fiátal, Pásztori, talán ha egy évvel idősebb nála. Vele különös módon ismerkedtem meg mindjárt megérkezésének délutánján. Hazafelé indultam, s ott találtam őt is az autóbuszra- várakozóknál. Magányosan. Az őszi tájat nézegette. Megálltam mögötte, s figyeltem egy ideig. Nem vett észre. Csak később szóltam: — Gyönyörködik a mi vidékünkben? Az autóbuszban, a városig, sokat beszélgettünk. Éreztem, szavának súlya van. Figyelmesen hallgat, a feje jól vág. S mindez az elkövetkező hetekben bebizonyosodott. Munkájával nem sietett sohasem, de mégis időre elvégezte a dolgát. S az a szívós törekvés volt észlelhető nála, hogy mindent kerek formába öntsön, és tartósan elraktározzon agyában. Ez a vonása nagyon tetszett nekem. Erőt láttam benne, bár az első pillanatra jelentéktelen, szürke embernek látszott a szememben, — minden olyan rajta, mint a többi emberen. Csak ha figyelmesen szemügyre veszi az ember, akkor veszi észre a szürke szempárban a szelíd, nyugodt szilárdságot, érzi testében az akarat feszes rugóját. Néhány hónap eltelte . után azonban az ő alakja is összezsugorodott a szememben. Bálint példáját követve, szintén új dologgal próbálkozott. Nem, mintha én ellensége lennék az újnak, az előrehaladásnak, de az ő javaslata engem is régóta foglalkoztatott: az induklor forgórészének szigetelése. Lassú, körülményes kézimunkát igényel, amíg a nyolc lakk-réteget felkenik. Éppen ő a zöldfülű mérnök talált megoldást rá! Bálinttal közösen. És az öreg Jakus segítségével. Két előre elkészíthető műanyagsapkával' helyettesítették a hosszadalmas festést. Bizonyítani akartam. A magam igazát. Jakus ellen. Az ellő nem szólók ellen. Ez bizonyíték? A harmadik fiatal, Kassai, fél év ptán váratlanul hátat fordított a gyárnak. Amikor az igazgató kérdőre vonta, azzal érvelt: itt nem becsülik a munkáját. Amit rábíznak, elvégezheti egy jól képzett technikus is. Forrófejű — legyintettem, amikor az igazgató szóba hozta a dolgot. Nem tervezőmérnöknek vettük fel, nekünk gyakorlati emberekre van szükségünk. Aki Kassai helyett jött, azzal sem volt szerencsém. Már másnap azzal kezdte: fiatal házas, lakás kellene. Az automataműhély- ből jöttem éppen vissza. Pocsék hangulatom volt. Az egyik gép fogaskereke eltörött — legalább egy nap kiesés. Azt mondtam: Én csak főmérnök vagvok... Valóban csak főmérnök vagyok? Semmi több? Ha igen, akkor miért bánt, hogy nem választottak meg újra? Néha az élet megszokássá válik. Felkelés, munka, evés, lefekvés. Nyugalom. De a nyugalom néha már betegség. A kór neve: közömbösség. Az emberekkel szemben. Az ember nem gép. Az embernek szíve van és érzelemvilága. A sötétség odakint lassan szürkévé fakul. Uj nap kezdődik. Olyan, mint a többi. De az is lehet, hogy más.
